Sorsjegy

Csak kapart és kapart, mint kendermagos tyúk az udvaron. Mint egy gép, ami erre van beprogramozva. Gépies mozdulatok, érzelmektől mentes arckifejezés. Mióta ült már a lottózóban, ki tudja? Még ő maga sem. Lehet, hogy csak pár perce, de az is lehet, meg van az már egy órája is. Közben folyamatosan lüktetett körülötte a helyiség, emberek jöttek-mentek, beszélgettek, nyertek vagy veszítettek. De őt ez nem befolyásolta semmiben sem. A színpadon most az ő szánalmas kis élete ment, monodráma egy felvonásban.
Fel sem nézett az asztalról, figyelmét teljes mértékben lekötötték a felbukkanó számok és szimbólumok. Mikor lekaparta az ezüstösen csillogó felületet, rezzenéstelen arccal dobta a szemetesbe az újabb nyeretlen sorsjegyet. „Csak egyszer nyernék végre, vigye el az ördög!” – morfondírozott.
Belenyúlt a zsebébe, kikotorta belőle a maradék aprópénzt. Éppen elég volt még egy, utolsó kaparós sorsjegyre. Lassan, komótosan kezdte el ezt is lekaparni, megnyugtatta a dolog szertartás szerűsége. Különben is, aki már minden esélyét eljátszotta, annak nincs is hova sietnie. Mint egy olyan vonat, aminek nincs végállomása.
Dolga végeztével, sóhajtott egy nagyot, még mielőtt szembesült volna a végeredménnyel. Elkerekedtek a szemei. Nyert. Alig akart hinni a szemének, hogy nyert. Kirúgta maga alól a széket, akkora lendülettel indult el a pulthoz, készpénzre váltani a nyereményt.
Nem olyan sok, de egy darabig elég lesz, állapította meg magában, már kint az utcán.

Mikor hazaért, betette a hűtőbe a söröket, és az ennivalót, amiket a nyereményből vásárolt. Lezuhanyzott, majd oda tett egy kávét, és csinált magának néhány szendvicset. Miközben várt a kávéra, bekapcsolta a tévét, hogy elüsse vele az időt. Kinyitott egy sört, céltalanul kapcsolgatott össze-vissza. Nagyokat kortyolt a sörből, de nem talált semmit, ami lekötötte volna. Kibontotta a második üveg sört, amikor is a tévé megállt egy csatornánál. Semmi különös, csak egy kanapé látszódott, amin egy borostás férfi ült alsónadrágban. Néha megvakarta a szőrös hasát, vagy a mellkasát, ennyi volt a produkciója. Ráadásul egy folytában vedelt, egyik sört itta a másik után. Az egyhangúságot, csak böfögéseivel törte meg néha.
Tamás nem is törődött azzal különösebben, mi megy a tévében. De aztán egy idő után, kezdett nyugtalanító érzés úrrá lenni rajta. Mint ha az a férfi a tévében őt nézné. Butaság, hessegette el magától a gondolatot, ilyen egyszerűen nincs. Felemelte a távirányítót, hogy elkapcsoljon máshová, de hiába nyomkodta a gombokat, semmire sem reagált a készülék. Felállt, hogy kikapcsolja, de útközben meggondolta magát, és inkább kiment a konyhába rágcsálnivalóért.

Kezében a sörrel és a chipsszel belépett a szobába, ahol azonnal elvakították a reflektorok kíméletlenül éles fényei. Annyira meglepődött, hogy minden kiesett a kezéből. Szobája helyett, egy tévé stúdiójában találta magát. Mikor már kicsit hozzá szokott az erős fényekhez, döbbenten látta, hogy nagy számú nézősereg ül vele szemben. Próbált levegő után kapkodni, érezte, ahogy körülötte minden lassan elsötétül. Ekkor valaki megragadta a karjainál, és erősen megszorította, megakadályozva azt, hogy elvágódjon. Oldalra nézett, ahol egy harsány hangú, jól öltözött férfi állt, amolyan konferansziéféle.
A stúdiót teljesen betöltötte a szpíker hangja, olyan érzés volt, mint ha egyszerre szólna minden irányból.
– Nagy szeretettel köszöntök mindenkit, az Örök Élet TV csatornáján! Ne kapcsoljanak el, hiszen máris kezdődik a „Feltűnsz vagy eltűnsz”! Döntsön Ön, a szereplők sorsáról! Köszöntsék a színpadon, a műsor házigazdáját, Lucifert!
– Jó estét mindenkinek, talán nem kell bemutatkoznom. Engedjék meg, hogy bemutassam Önöknek legújabb játékosunkat, Tamást. Kedves Tamás! Ön eladta nekem a lelkét egy sorsjegyért. Cserébe nem kérek mást, csak annyit, hogy szórakoztassa a nézőket. Úgy gondolom ez elégé tisztességes ajánlat, igazán nem mondhatja azt, hogy sokat kérnénk öntől. Van esetleg kérdése, vagy teljesen kővé dermedt? – fordult Tamás felé, akinek lábai gyökeret vertek.
Tamás nyelt egy nagyot, megpróbált összeszedettnek és tárgyilagosnak tűnni.
– Mit kellene csinálnom? – kérdezte bátortalanul. Egy pillanatra úgy tűnt neki, mint ha egy pince mélyéről szólna a hangja.
– Csak élje úgy az életét, mint eddig. A nézők pedig döntenek. Arra figyeljen, hogy lehetőleg minél többen nézzék, mert az esélyei a nézők számának csökkenésével fogynak.
– Ez alatt mit kell értenem?
– Nos, amikor az utolsó néző is elkapcsol Önről, találkozunk újra. Csak ezúttal valahol máshol, ha érti mire gondolok.
– Pokolra kerülök, vagy mi? Ez most valami rossz vicc, ugye?
– Sajnos Tamás, azt kell, hogy mondjam, lejárt az ideje. Kezdődjék a játék!

Tamás erős fejfájásra ébredt. Fejét lassan mozgatva körülnézett, és megnyugodva vette tudomásul, hogy otthon van, a saját kanapéján fekszik. „Hú, de rosszat álmodtam az előbb.” – gondolta megkönnyebbülve.
Az asztalon üres sörösüvegek és chipsmaradék egy tálban. Tájkép csata után, fordul meg a fejében, egy halvány mosoly kíséretében.
A tévé még mindig bekapcsolva, de nincs adás, csak sistergés és hangyás kép. Keresi a távkapcsolót, de sehol sem találja. Le kéne kapcsolni, mára elég volt belőle. Ekkor azonban, mint egy varázsütésre, a képernyő elkezd jobbra-balra rángatózni, majd egy nagy villanás kíséretében, kitisztul a kép. Legnagyobb meglepetésére, nem mást, mint Lucifert látja a képernyőn.
– Fogy az idő, kedves Tamás! Már csak egyetlen ember nézi! Már csak egy gombnyomásra van attól, hogy kiessen a játékból!
– Hogy micsoda? – kérdezi álomittas hangon Tamás. – Ki fogok esni a játékból?
– A továbbiakban megszűnik létezni, a szórakoztatóipar számára, ha így jobban tetszik.
– Ez azt jelenti, hogy meg fogok halni?
– Nos, mivel az élet minden területét mi irányítjuk, azt kell mondjam, igen.

– Gyere már Margit, mert ilyet még nem láttál! Egy pasi van a tévében, aki egyfolytában engem bámul. Az előbb olyan volt, mint ha még beszélt is volna hozzám.
– Beszélsz marhaságokat, Gyula! Te nézed a tévét, és nem az téged.
– Most meg integet, és rám mutogat. Mit akar ez tőlem?
– Inkább kapcsold ki a tévét, és gyere vacsorázni!
– Meg mernék rá esküdni, hogy azt mutogatja, ne kapcsoljam ki a tévét. De hát mi a francért nézek én, egy ilyen ütődött műsort? Azt sem tudom melyik csatorna ez.
– Gyula! Ki fog hűlni a vacsora!
– Jól van na, rögtön megyek, csak még megiszom ezt a kortyocskát.
– És kapcsold ki a tévét, eleget nézted már ma!
Gyula felemeli a távirányítót, keze a kikapcsoló gombon, Tamás ajkát valószínűleg az utolsó sikoly hangja hagyja el…
De mi ezt már nem halljuk, mert a szpíker hangja elnyom minden mást:
– Hölgyeim és Uraim! Bemutatom legújabb játékosainkat, köszöntsék a színpadon, Margitot és Gyulát!