Camouflage

Összes megtekintés: 169 

Ezt a helyet akár a camouflage-ok bolygójának is nevezhetném, gondolta magában Ulla, miközben nagynénjéék háza felé sétált. Ritkán találkozott ezzel a távoli nagybácsival és nagynénivel, akiket csak tizenhét éves korában látott először, a szülei temetésén. A baleset, amely árvává tette őt és a testvérét, kiváltott az összegyűlt rokonokban egyfajta kötelességérzést, hogy valakinek gondoskodnia kell az árvákról, és az árvák vagyonáról. Ez ugyan nem volt több, mint egy szép budapesti lakás, gazdagon berendezve értékes bútorokkal, porcelánokkal és képekkel. A rokonok tanácskozása úgy döntött, hogy amíg leérettségiznek – csak néhány hónap volt addig hátra – készpénzzel segítik a két fiatalt, és ezért nem is kértek semmi mást, mint kiválasztottak maguknak a pénzt összeadók néhány képet és porcelánt. Érettségi után a fiatalokon múlott már a további sorsuk, dolgozhattak vagy ösztöndíjjal tanulhattak tovább.
Ullának és Károlynak megfelelt mindez, sőt, örültek neki, hogy senki nem akarta magához venni őket, hanem megmaradtak a lakásban, ahol addig éltek. A létfenntartás gondja ugyan rájuk szakadt – az első hónapok pénzügyi segítsége ellenére is gondként – de fiatalként és erőt érezve magukban ez nem jelentett nyomasztó problémát, sokkal inkább egyfajta gyors megkomolyodást. Elmaradtak az életükből a bulik, a laza lógások a haverokkal, azt tervezték el, hogy hogyan rendezik be az egyetemista életüket, mert mind a ketten tovább akartak tanulni, és lehetőleg úgy megélni, hogy senki segítségére nem szorulnak rá.
Azóta eltelt több, mint tizenkét év. A rokonaikat alig látták, részben talán azért, mert ők maguk elutasították a túlságosan atyáskodókat, azokat, akiknél úgy érezték, hogy uralni akarják őket, a befolyásuk alá vonni, a saját kis hatalmi köreikbe illeszteni. Az évi egy-két képeslapnál és telefonnál többre nem alapult a kapcsolatuk. A diplomájuk megvédése után mind a ketten külföldön töltöttek egy időt. Azután Károly kint is maradt Belgiumban, megnősült, elvette az egyik kolléganőjét és harmincévesen jó állással és szép házzal várták az első gyerekük érkezését. Ulla két év után visszament Budapestre. Középvezetői állást kapott ugyanannál a nagy nemzetközi konszernnél, ahol Angliában is dolgozott. A régi lakásukban lakott egyedül.
A kisvárosban, ahol a nagynénjéék laktak, most járt először. Most sem a látogatás miatt jött, hanem a cégük képviselőjeként tárgyalt egy másik vállalatnál, de mikor a munkával végzett, nem indult rögtön haza, hanem egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívta a nagynénjét. Ilus, mert így hívták a nagynénit, mintha megörült volna a hívásnak és meghívta hozzájuk.
Ulla úgy érezte, mégsem illik üres kézzel beállítania. Szerencsére a főtéren virágboltot is, cukrászdát is talált, egy nagy csokor virággal és néhány tortaszelettel szerelte fel magát.
Szívélyesen köszöntötték a nagynénjével egymást, azzal a kissé eltúlzott szívélyességgel, ami olyanoknál gyakori, akik már régen nem látták egymást.
De régen nem láttalak, milyen jó, hogy eszedbe jutottunk! – Ilus kedves szavai mögött nem volt igazi szemrehányás. Egyedül volt odahaza, és szeretett sokat beszélni. Ő maga már nyugdíjas volt, a gyerekei felnőttek, elköltöztek, a férje, a nagybácsi viszont még dolgozott. Ilusnak gyakran nem volt kivel beszélgetnie és így örült a változatosságnak, örült minden vendégnek.
Ulla mesélt egy kicsit magáról és Károlyról is. Ilus közbe-közbekérdezett, aztán saját magukról kezdett beszélni. A tortaszeletek mellé saját süteményeit tette az asztalra, azzal kínálta Ullát, és elővette a nyilván elmaradhatatlan fényképalbumokat is a családi képekkel. Alig egy félóra eltelte után már jóformán állandóan csak Ilus beszélt. Elmesélte, hogy hol dolgoznak a gyerekei, aztán jött a megállíthatatlan szóáradat az unokákról. Ulla, bár közbeszúrt időnként egy-egy udvarias félmondatot, nem érezte, hogy mit mondhatna. Hagyta az asszonyt beszélni, aztán egy idő után felállt: Ne haragudj, de indulnom kell vissza.
Ilus bólogatott, hogy persze, persze, és azzal búcsúztatta, hogy lám, milyen jól elbeszélgettek, jó lenne, ha gyakrabban látnák egymást. Ulla biztosra vette, hogy ezek csak üres szavak.
Az autóút alatt hazafelé éppen elég ideje volt arra, hogy az egész napját lepörgesse a fejében. Mind a vállalatnál, ahol tárgyalt, mind a nagynénjénél érzett valami hamisságot. Mintha az emberek állandóan szükségét éreznék, hogy újabb és újabb fátylakkal burkolják be a valóságot. Szomorú volt, mert tudta, hogy ez nemcsak érzés, hanem ez a valóság, és ráadásul többé-kevésbé azt is sejtette, hogy melyik helyen mit akartak eltitkolni előle. Bár a tárgyalásai közben egyszer sem mondta ki, tulajdonképpen azért jött, hogy személyesen győződjék meg egy feltételezésükről, és erről hamarosan kiderült, hogy igaz. Azt is tudta, hogy ezek után nem kötnek majd hosszútávú szerződést ezzel a céggel, mert a konszernjük legbelső, nem publikus megítélése alapján a megbízhatatlan kategóriába sorolják majd ezeket. Így az ő útjának ez a kiszűrés volt az értelme.
A nagynénjéékkel más volt a helyzet. Ott egy kicsit a saját érzéseire is kíváncsi volt, és természetesen a rokonaira is. Úgy tapasztalta, hogy nemcsak neki maradtak éveken keresztül idegenek ez a család, de ő is nekik. Egyáltalán nem érdekelte őket Ulla vagy Károly sorsa, mivel kimaradtak az ő hatáskörükből. A család csak az, akin uralkodni tudunk, valami ilyesféle ősi-állati mentalitást érzett Ulla ki mindebből, bár nem tudta, hogy mennyire helyesen. A nagybácsi valami lokális tekintély volt a kisvárosban és a megyében, sőt, egyszer régebben, még félig gyerekként egy elkapott félmondat is eljutott róla Ulla és Károly füléhez: '…földönkívüliekre vadászik'.
Mikor ez felidéződött benne, Ulla elmosolyodott. Földönkívüliekre vadászik. Csak egy egészen rövid ideig hitte valamikor, hogy ilyesmi csak a filmekben van, vagy ha a valóságban is, akkor csak a nagyhatalmaknál. Nem, földönkívüliekre mindenhol vadásznak ezen a Földön, még a legeldugottabb helyeken is, Afrika legszegényebb falvaiban. Minek, azt nem mondják. Hiszen az ilyen az szupertitkos, nagyon fontos megbízatás, nem szabad beszélniük róla. A vadászok fontosságérzetét növeli a kötelező titkolódzás. Sokan vannak vajon a földönkívüliek a Földön? Tudják a vadászok, hogy mi történik az elejtett vaddal? Megkérdezhetik egyáltalán a megbízóikat?
Az út jóformán üres volt, Ulla már alig félórányira járt Budapesttől. Azt a kérdést fel sem tette magának, hogy vajon miről ismerik fel a földönkívülieket, ha azok ugyanolyan emberként élnek itt, mint bárki más. Tudta, hogy a nagybácsi nem ismeri fel őket.
Őket sem ismerte fel.

Szólj hozzá!