Bevésődés

Összes megtekintés: 95 

Ahogyan gondolom többeknek, nekem is sok dolog szokott bevésődni. Zene, szöveg, egy jó pillanat, egy jelentős mondat, érzés, élmény, emlék. Ezeket aztán őrzöm magamban, magamnak.

Számos vidám vidéki nyári emlék is közöttük van. Amíg iskolások voltunk, Öcsémmel a szünidőben egy hónapot mindig a Nagyszüleimnél nyaraltunk. Mamám és Papám akkor örült igazán, amikor – ahogy ők mondták – a becses család összegyűlt. Attól kezdve, hogy beléptünk a dolgozó emberek világába, sajnos egyre ritkábban fordult elő, hogy mind együtt voltunk.

Az egyik ilyen alkalom Nagyszüleim gyémánt lakodalma, azaz a hatvanadik házassági évfordulójuk volt. A családi ünnep emléke bevésődött. Nagy fájdalmunkra, nem sokkal később elment közülünk Keresztapám. Mamám nem tudta feldolgozni fia elvesztését. Látogatásainkra ráborult a szomorúság, és már ritkábban harsantak fel nagy kacagások, inkább csak a csendes nevetések jelezték, hogy örülünk a találkozásnak. Sajnos mi négyen – Anyci, Papci, Tesóm és én – egyszerre már csak ritkán tudtuk egyeztetni az utazást Mamámékhoz.

A szaladó idő ráncokat, fájó tagokat és betegségeket hagyott hátra Nagyszüleimnek. Több, mint háromórás autóútnyi volt köztünk a távolság, mi már nem tudtunk messziről segíteni, mások gondoskodására bíztuk őket. Nagy szomorúság volt mindenkinek, de az idősek otthona bizonyult megoldásnak. Legalább együtt voltak. Ahogyan hatvanöt éve mindig.

Nagybátyámék is Budapesten élnek, karácsonykor elhozták Mamát és Papát az otthonból, hozzánk is eljöttek. Nem régen költöztünk új házba, Nagyszüleim még nem látták, pedig kíváncsiak voltak. Úgy érkeztek, hogy mindent megnéznek, de lépcsőzést nem vállalnak. Mivel az én külön-bejáratú lakásomba egy külső csigalépcsőn lehet csak feljutni, így felajánlottam, hogy majd elmesélem, hogyan néz ki az otthonom. Már percek óta más témákról beszélgettünk, mikor Papa nagy elhatározással felállt, és kijelentette, ő mégis látni szeretné a lakrészem. És mentünk a 35 lépcsőfokon, magasra. Bevésődött a kép, ahogy a nyolcvankilenc éves Papám elszántan lépked felfelé, hogy megnézze, hol lakom. Azután lelkesen mesélte Mamának. Jó volt őket látni, olyan aranyosak voltak együtt.

De sajnos már nem sokáig. Papám is itt hagyott minket. A veszteség fájdalma mellé Mamám demenciát és combnyaktörést kapott a sorstól. A kórházból visszatérve az otthonba, hálásan fogadta a gyógytornászt, lábra akart állni, de lassan gyógyult. Néhány hét múlva, már olyan erősen hajtott valami belülről, hogy addig szervezkedtem, amíg sikerült megvalósítani, mi négyen együtt meglátogattuk őt. Félretettük ügyes-bajos dolgainkat, és hétvégén felkerekedtünk vidékre.

Szíven ütött a látvány. Mamám törékeny, lesoványodott, ágyhoz kötött teste, fáradt tekintete. És szíven ütött, ahogy azt mondta, szeretne már ő is elmenni. Többször elmerült saját kis világába, nem tudtuk olyankor mire gondolhat. Kicsit falatozott a finomságokból, amit vittünk neki. Örültünk, hogy legalább ennyivel a kedvére tettünk. Amikor a látogatás végén elbúcsúztunk, én jöttem ki utolsónak a szobából. Visszanéztem, és ő integetett nekem. Bevésődött az a kép. Megidézte a korábbi integetéseket, a búcsúzásnál addig álltak mindig a ház előtt az út szélén, amíg látták az autónkat. Bevésődött az a mondat is, ami azután hangzott el, hogy másodszor is megkérdezte, milyen nap van. Halvány örömmel szemében, reszketős hangon, de érthetően azt mondta: “Nem felejtem el ezt a vasárnapot, amikor együtt jöttetek el hozzám!” Még tizennégy napig emlékezhetett rá.

Ezek jártak a fejemben, amikor a család együtt volt ismét, és én a sírkőre frissen bevésett dátumot néztem, amely alig néhány hónappal volt későbbi, mint Papám neve mellett. Ők már odaát is együtt vannak, és ott van velük Keresztapám is. De közben itt is maradtak. Örökre. A szívemben. Bevésődve.

“Bevésődés” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Hajnalka!

    Meghatódva olvastam a családodban együtt megélt boldog percekről és a szeretteid elvestéséről megemlékező írásodat. Igen, az életünk lehet szépen leélt élet és a "hazaérkezés" fájdalmát csak mi éljük át itt a földön. Az emlékezés viszont őrzi őket.
    Gratulálok szeretettel.(l)
    Margó

Szólj hozzá!