Az Úr békéje

A hitoktató lassan lépett ki a templom sötétjéből a vakító nap-fényre. A pap áldásának szavai csengtek még fülében – „És az Úr békéje legyen veletek!” „Az Úr békéje” – ismételgette magában a szöveget, miközben szétnézett. A zöldellő templom-kertben kisebb-nagyobb csoportokban beszélgettek volt diákjai. Akadtak mindig néhányan, akik nem siettek el az istentisztelet végeztével, hanem rövidebb beszélgetésre ottmaradtak a templom körül, vagy elsétáltak a néhányszáz méternyire levő Duna homokos partjára.
Némi izgatottsággal arcán lépett a hitoktató mellé Balázs. Ferenc mostanában ritkán látta a fiatalembert, de feltűnt neki, hogy az mindig tiszta, frissen vasalt öltözékben jelent meg. Észrevette, hogy az ifjú magas termete, finoman laza mozgása, ahogy haladt az úton, vonzotta a mellette elhaladó hölgyek tekintetét. Az ifjú gyengén nyújtotta jobb kezét köszönés gyanánt. A hitoktató hiányolta a férfias erőt a kézszorításból, majd figyelte, miként emelkedik fel a bal tenyér hang-súlyozandóan az illető mondandóját, amely egy kérdés volt rövid kiegészítéssel
– Mi a véleményed a terrortámadásról? – majd levegővétel nélkül folytatta: – Zsoltot nem izgatja ez a szörnyűség, azt mondja: „Nem érdekelnek az arabok baromságai!” Ferenc akaratlanul is elfordította fejét Zsoltra pillantva, akit szemmel láthatóan tényleg nem érdekelt semmilyen eszmecsere. A szőke fiatalember kissé önelégült arckifejezéssel tekintett a távolba, majd az önfeledten nevetgélő bájos arcú, karcsú leányt szorosan magához ölelte, és megcsókolta.
– Nem értek egyet azzal, hogy a problémákat erőszakkal igyekeznek megoldani az emberek! – válaszolta a hitoktató, miközben tekintetét az őt megszólító fiatalemberre szegezte.
– De ezekkel a gyilkos állatokkal nem lehet másként bánni, le kell mészárolni mind…!
– Kiknek? Mondd, kik váljanak, ahogyan mondtad: „gyilkos állatokká?” – kérdezte emelkedettebb hangon a hitoktató félbeszakítva Balázs mondandóját. Az meglepetésében nem tudott hirtelen szavakat formálni. Ajkát csak egy erőtlen „de” szócska hagyta el, s felemelt karját is lassan leeresztette.
– Tudom mire célzol! – mondta rövid csend után az egykori tanítvány. – Az erőszak erőszakot szül, és így ez egy ördögi körré válik, aminek sosem lesz vége. De akkor szerinted mi lehet a megoldás?
– Nézd a történelmet. – felelte a hitoktató halkan. Az erő-szakkal való problémamegoldásnak fájdalmas, szörnyű következményei voltak, vannak, és sajnos lesznek, ha nem tanul saját hibáiból az emberiség.
– Voltak a történelemben áldozatok, vér nélküli háborúk? – kérdezte némi iróniával hangján Balázs.
– Háború nem! – válaszolt a kérdésre, majd folytatta a hitoktató: – A háború kegyetlen része a vér, a halál, az ártatlanok szenvedése. De voltak, és remélhetőleg lesznek még az emberiség életében népeket érintő problémamegoldások erőszak és vér nélkül. Gondolj csak Indiára, Gandhi fegyvertelen harcára. Ezekről csak apró betűs szöveget találsz a történelem-könyvben. A világháborúk történetei tananyagok mindenhol. Kérdezem: mennyire tanulta meg a leckét az emberiség? Mennyi vér folyt a második világháború óta! Gondolj csak az öbölháborúra vagy a délszláv háborúra…
– Vagy szeptember 11-ére! – kiáltotta a szavak közé Balázs.
– Ezeket a terrortámadásokat a bosszú irányítja, amely mindig súlyos következményekkel jár, ártatlanok szenvedéseivel mindkét oldalon! – válaszolta az ifjú felkiáltására a hitoktató, majd folytatta: – A bosszú véleményem szerint a gyengeség jele. Gondolj csak bele, mi lett volna, ha ez a kis ország fegyverrel akarta volna hazazavarni az oroszokat!
– Utálom az oroszokat! Utálom a németeket! Utálom a háborút! – reagált letörten a fiatalember nagyot rúgva egy a lába előtt hevert kavicsba. Mindketten figyelték a sárgás kődarab gurulását, majd megpihenését egy bodzabokor tövében. A lépcső a folyópartra vezetett. Némán lépkedtek lefelé figyelve a Duna vizét. Balázs két kavicsot is a vízbe dobott, majd halkan mesélni kezdett:
– Néhány hónapja temettük el Anna nénit. Ő a nagymama nővére volt. Tizenegy-két éves voltam, amikor néha mesélt nekem a háborúról. Talán azért akkor, mert ők is a nagyival akkor voltak annyi idősek, mint én. Bizonyára úgy gondolta, hogy jobban megértem mindazt, amit átéltek azokból a borzalmakból. Arról mesélt, hogy hogyan bújtak szorosan össze, amikor megszólaltak a légvédelmi szirénák. Sírtak, mint oly sokan a pincében. Féltek és éheztek. Időnként elment az édesanyjuk élelmet szerezni, akkor még jobban féltek. Nagyon örültek, amikor visszatért és hozott nekik egy falatnyi kenyeret. Aztán egy szörnyű napon nem jött vissza az édesanyjuk. A szomszéd néni mondta el nekik, hogy néhány házzal arrébb holtan fekszik mamájuk a járdán. Egymást ölelve zokogtak órákon keresztül. Egyszerűen lelőtte a mamájukat egy német katona! Hát ezért utálom én a németeket! Álmomban sokszor láttam azt a jelenetet, amikor megölték a dédmamámat. Pisztollyal a kezemben követtem azt az átkozott gyilkost és miután utolértem, szó nélkül lelőttem, mint egy kutyát.
A fiú kezéből újabb kavicsok repültek a folyóba, majd hosszasan a napba nézett, mint aki köszönetet hallgat, helyeslést képzeletbeli bosszújára. Megdörzsölte szemét, majd folytatta monológját:
– Anna nénit, – aki többször eljött elém az iskolába – társaim gúnyolták. Aggszűznek nevezték. Tény, hogy egyedül élt közel a hetvenedik születésnapjához. Nem ment férjez. Nem voltak barátai sem, csak hozzánk járt látogatóba. Egyébként okos, értelmes nő volt, bármiről kérdeztem, mindenben tudott segíteni a házi feladataim elkészítésekor. Egyszer már középiskolás éveimben megkérdeztem édesanyámtól, hogy miért nem ment férjhez Anna néni. Anyukám azt válaszolta, hogy azért nem, mert nem lehetett gyermeke. Azért nem szülhetett a szerencsétlen gyermeket, mert alig fél évvel az édesanyjuk halála után – akit az a gazember német megölt – elfoglalták a házat az oroszok és egy „szemét állat ruszki” megerőszakolta az akkor tizenhárom éves Annát, és valamilyen baja lett miatta. Nos ezért utálom az oroszokat és azt a rohadt háborút!
Két kavics került időközben Balázs tenyerébe, melyeket oly erővel szorított, mint amikor diót tör az ember.
– Azt a mocskot is megöltem már gondolatban! – mondta suttogva, miközben tekintetét kérdőn a hitoktatóra vetette. Tudta jól Ferenc, hogy az őt megtalált tekintet kérdés, amelyre válaszolnia kell. Megdöbbentően hatott rá az ifjú lelkében dúló fájdalom, ez a harmadik generációs fájdalom, ez az el nem múló bosszúvágy. Láthatta, hogy az áldozatok generációkon keresztül hordozzák a fájdalmat, mely gyűrűzik, mint a folyóba dobott kavics után keletkezett hullám. Egy nagy sóhajtás után akadozva kezdte válaszát:
– Szomorú történetekről számoltál be, melyek sajnos nem egyediek. Tudom jól, hogy az nem lehet elegendő vigasz számodra, hogy másokkal is megtörténtek hasonló esetek! A háború az emberek bűne, és az ilyen szörnyű, kegyetlen következmények is mind az emberek bűnei…!
– Bűnök! Vétkek! Hol volt akkor, és hol van ma az ártatlanokat szerető, igazságos Isten? – vágott közbe ismét Balázs. A hitoktató nem bánta most ezt a közbeszólást. A néma, a függöny mögé bújt Istenről sokszor vitatkozott már embertársaival. Úgy gondolta, a problémákat az emberek okozzák maguknak, így a megoldás is az emberre vár. Az Isten nem egy lámpásba zárt szellem, aki kiszabadulva teljesíti az ártatlanok kéréseit. Gondolatai között keresgélt, hogy megtalálva a megfelelő vezérfonalat, felfűzhesse gondolatsorát az ifjú kérdező számára, amikor ismét, mint egy lyukas luftballon, melyből menekül a levegő, úgy sziszegett a türelmetlen kérdés
– Erre nincs válasz ugye? Vagy az Isten is gyáva?
– Az Isten nem gyáva! – hangzott az Isten becsületét védeni igyekvő válasz.– Csak az ember gyáva. Ismét mondom: Nézd csak az emberiség történelmét! Sokszor kerültek emberek, népek szörnyű kilátástalan helyzetbe. A harcokban az erősebb legyőzte a gyengébbet, hogy uralkodhasson rajta. Tették sokszor ezt az Isten nevében. A legyőzöttek nagy bánatukban az Istenhez fohászkodtak segítségét kérve. Hogyan zárhatna le az Isten is egy háborút?
– Igazságosan!
– A pusztítás kinek lenne igazságos? Isten igazsága a szeretet, hisz erről szól a léte. Ennek eredménye a teremtés! Hiszen a létezésünk maga a lehetőség a választás a jó és a rossz között.
– Az erőszak egyidős az emberiséggel, mindig is volt és mindig is lesz erőszak a Földön! – fakadt ki Balázs.
– Állításod a múltra igaz, de a jövőt nem ismeri senki. A jövő titokzatos, lehet szörnyűséges és lehet csodálatos. Képzelj el egy erőszak nélküli világot…!
– Azt lehetetlen még elképzelni is! – vágta közbe a fiú.
– Igazad van, ne álmodozzunk, hanem inkább hallgassunk a költő szavára: – „Nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell, s nem elég akarni, de tenni, tenni kell!” Tégy az erőszak ellen! – mondta Ferenc mélyen Balázs szemébe nézve. Az ifjú meglepődött a felszólításon. Eddigi beszélgetésük kijelentő módban folyt némi felkiáltással, de ez a szívig ható felszólítás megdöbbentette a fiatalembert. Visszautasíthatatlan válaszokat keresett magában, félt a tehetetlenségtől. Törte a fejét, hogy legalább csak egy megcáfolhatatlan gondolat jutna hirtelen eszébe…!
– Mit tehetek én, egy homokszem ezen a hatalmas világon, a tengernyi erőszak ellen? – kérdezte nyugodtan, némi elégedettség érzéssel.
– Jól mondod! Helyesen mondod! Nagyon rossz irányba halad a világ, nagy a szeretetlenség mindenütt. Igazad van: mind-annyian csupán homokszemek vagyunk. De hallgasd, mit mondott Günther Eigh: „Legyetek homok és ne olaj a világ forgatagában!” – mondta, miközben kedvesen rámosolygott Balázsra. A fiú behunyta szemeit és érezte, hogy lehullik róla a páncél, hogy elgyengült kezéből kiesik a kard, hogy eldőlt a csata… Nem akart a hitoktató szemeibe nézni. Cipője orrát figyelte, miközben halkan megszólalt:
– Szóval legyek homok…?!
– Legyél ember, legyél olyan ember…!
– Olyan Homokember! Olyan, mint amilyen Indiában volt Gandhi! – a név kimondása végén elakadt a hangja. Felemelte a fejét és ismét a napba nézett. Néhány másodperc elteltével feje fölé emelte kezét köszönésképpen, majd lassan elindult a folyó szélén a víz folyásával szemben. A hitoktató a fiú láb-nyomait figyelte a homokban. Nézte, ahogy a visszahúzódott hullámok után ott maradt a víz. Majd elmosolyodva a szikrázó napba nézett. Elmosolyodott, mert az ifjú emberben egykori lázadozó önmagára ismert, akit legyőzött a Szeretet.

Írta: Habos László