Feketén és cukor nélkül

Ott álltam, s láttam törékeny lelkének minden darabját. Hiába volt a teste hatalmas, kezei mégis folyton a hiányt szorították. Ajkához emelte a pálinkás üveget, majd sietve, ajtót becsapva távozott a teremből. Néztem utána, még hallottam azt, ahogy egymásra dőltek a dolgok odabent. Lassan elcsitult benne a remegés. Már nem tudtam tovább maradni parányi lélek otthonában. Egyszerre túl kevés lett a hely mindkettőnknek. Bőröndömet markolva indultam hát egyedül a nagyvilágnak, és többé nem néztem hátra. Bár lelkem ezer sebből vérzett, semmi nem tapasztotta rá kezét a résekre. Nem akartam elfogyni, és átadni magam az ő bűntudatának. Minden léptemmel egyre messzebbre jutottam tőle, és egyre távolabb hagytam önmagam is. Még most is látom a kék szemét, ahogy könnyezve érthetetlenül nézte a távozásom. Azután megpróbált újra rám találni, pedig én soha nem bújtam el. Résnyire, továbbra is sokszor kinyitotta lelkét nekem, de ő már akkor rég elveszett egy világban, ahol én már nem érhettem utol. Így volt! Örökös körforgássá váltak az érkezések és a távozások mindkettőnkben, míg az út egyszer csak bezárul. Bőröndöm azóta is kinyitatlan hever az ágyam alatt, és rejti múltam minden részletét. Már nem fújom le a port se róla, nem szeretném, hogy az arcomba tolja önmagát a régi fulladás, ami elszívta elölem folyton az életet. Hagyom meglapulni csendben odalent. Kávém fölött a gőzben, sokszor látni vélem még a tekintetét. Tudom ő mit mondana most.

– Feketén és cukor nélkül…