Amikor egy kisgyermek megszületik, az öröm mellett felmerül egy kérdés bennünk. Hogyan neveljük majd? Aztán ahogy nyílik az elméje, a szülők igyekeznek elültetni benne az általuk értékeknek tartott dolgokat. Viselkedés módot, szellemiséget a példánkból, és
magyarázatainkból tanul. Eleinte a szülők, nagyszülők a példaadók, majd a közösségekbe kerülve a többi gyermek, az óvónők, később a tanárok is befolyásolják gondolkodásmódját. Ezért a folyamatos beszélgetésekkel, odafigyeléssel kontrollálhatjuk, hogy az általunk elképzelt úton jár-e, mert az alapokat mindig mi szülők tesszük le, és ehhez igazodnak az elvárásaink is. Hogy miért is elmélkedtem napok óta ezen?
Az elmúlt szombaton, mint mindig a közeli mini hipermarketbe mentünk vásárolni. Az üzlet oldalában a járdán padok vannak elhelyezve. Előtte a parkoló autóknak alakítottak ki helyet. Az egyik padon, egy család ült egy kisgyerekkel, és valamit eszegettek ráérősen. Az egyik autó mellől egy helyes kis barna kutya tűnt fel. Nemrég kerülhetett az utcára, talán éppen abban a parkolóban tették ki. Még tiszta volt és a kondiával sem volt baj, de éhes lehetett, mert ahogy meglátta a falatozó családot, elindult feléjük. Hogy jó szándékához ne férhessen kétség, barátságosan csóválta a farkát. Míg párom zárta az autót, kíváncsian vártam a fejleményeket. Az asszony szólalt meg elsőként. Addig elégedett arca hirtelen haragossá vált rákiáltott a kiskutyára:
– Nem takarodsz innét?
Majd az apa is betársult, miközben a kisgyerek dobó mozdulattal igyekezett elzavarni a hívatlan jövevényt. A kiskutya megszeppenve, farkát behúzva igyekezett elhagyni a terepet. Éppen egy ovális kekszfélébe akartam beleharapni, helyette odahívtam a kutyát, és letettem elé. Felkapta, és bevitte két autó közé.
Felháborított, és elkeserített az előbbi jelenet, mégis amikor hazafelé igyekezve beültünk az autóba, elmosolyodtam.
Egy másik történet jutott eszembe. Úgy egy hónapja fodrászhoz készültünk a lányommal, és előtte ugyanebbe az üzletbe tértünk be. Akkoriban egy Foxi keverék élt az üzlet körül kialakított, parkosított területen. Míg vásároltunk, nézelődtünk, hirtelen vihar támadt felhőszakadással, villámokkal. Vártunk egy ideig, de szorított az idő és nem akart csillapodni. Így fizettünk és elindultunk. Zárt helyen is rettegek a vihartól, így az üzlet biztonságából kiérve alig vártam, hogy végre a kocsi biztonságában ülhessek. Amíg ez bekövetkezett, bőrig áztunk a meglehetősen hideg esőben. A lányom bedobta a hátsó ülésre a szatyrokat, de ahelyett, hogy beült volna a volán mögé eltűnt a másik autó mögött.
„Biztos elfelejtett valamit…” – gondoltam, s az órámra néztem. Lassan már ott kellene lennünk, hiszen időt kaptunk. Percekig vártam, majd beült, de csak a slusszkulcs volt a kezében.
– Hol voltál? – kérdeztem, mire úgy nézett rám, mintha valami nem idevalót mondtam volna.
– Megetettem a kutyát – válaszolta, s miközben hajából, arcáról csepegett az eső beindította az autót.
A legcsodálatosabb visszaigazolás volt, a legszebb ajándék egy szülőnek.
Írta: Tara Scott
Kedves Daena!
Nagyon szépen köszönöm.
Kedves Irénke!
Köszönöm szépen, hogy megírtad a tapasztalatodat Te is, mert mindig abban reménykedem, hogy az idelátogató olvasók is másképp néznek a szerencsétlen, magukra hagyott állatokat. Talán egyszer az üres udvarok, és a kidobott kutyusok egymásra, s a befogadó gazdikkal kölcsönös szeretetre találnak.
Szeretettel ölellek: Tara
Kedves Zsike!
Nagyon szépen köszönöm a jókívánságodat. Talán lassan rendeződik a dolog az új gyógyszerekkel. Szeretnék többet itt is megjelenni!
Szeretettel ölellek: Tara
Kedves Tara,
tetszett az írásod, magam is fogadtam be kóbor kutyát. Aki nem élt meg ilyet, elképzelni sem tudja azt a hálát és szeretetet, amit egy ilyen kis árva adni képes…!
Kedves Tara!
Mielőbbi gyógyulást Neked!
Szeretettel:Zsike:P
Minden kedves hozzászólónak nagyon szépen köszönöm a véleményét. Bocsássatok meg, hogy csak most válaszolok. Nagyrészt az egészségemmel vannak problémák, azért tudok ritkán feljönni, részben az állandó zivataros időjárás is közrejátszott távolmaradásomnak. Mindkét eset úgy történt, ahogy leírtam. Rengeteg olyan fiatal van mint a lányom, azt hiszem azonban, hogy azt a legnehezebb elérni, hogy ne törődjön azzal, hogy mit szólnak azok, akiket úgy nevelnek mint a kutyát elzavaró kisgyereket. Mert sajnos sokan vannak. 3 kutyánk van, mind az utcáról, és mind egészségesen került hozzánk. Imádjuk őket, és rengeteg viszont szeretetet kapunk tőlük. Sajnálok Mindenkit, aki ezt nem meri megtapasztalni. Ahogy az ő gyerekeik sem fogják.
Szeretettel ölellek Benneteket: Tara
Kedves Tarám!
Nagyon valóságos és tanulságos írás!
Én is azt vallom, a példa a legfontosabb!
Szeretettel:Zsike:P
Tara, tökéletesen átérzem a helyzetet. Évekkel ezelőtt hazaszállítottam egy csontsovány cicust. Sok törődésbe került, amíg visszanyerte a valódi alakját és egészségét, de amit ad, az maga a színtiszta "szeretetesszencia".
Csak úgy kaphatunk valamit ha adunk is és ez a szeretetre fokozottan vonatkozik.A szeretet is tanítható és aki nem tanulja meg, az nagyon boldogtalan ember lesz. A tanítás leghatékonyabb módja pedig a személyes példamutatás.
Ezt szépen mutattad be ebben a novelládban.
Kedves Tara!
Bizony nagy öröm a szülőnek, ha olyannak látja gyermekét, amilyennek pici kora óta formálni, nevelni próbálta. Aztán ha felnőnek és látjuk a kész alkotást, olyannak, amilyennek elképzeltük… Magam is két gyermekem tartom a legszebb alkotásomnak. Minden nehézséget, fáradtságot megért…
Nagyon tetszik az írásod. Látod, mit hozott ki belőlem.
Szeretettel, Ida
Kedves Zsuzsanna!
Köszönöm szépen a véleményedet. Május 30.-ig 4 kutyánk volt. Akkor meghalt a 11 éves Német juhászunk, bár az állatorvosunk is, mi is mindent elkövettünk de sajnos öreg is, és nagyon beteg is volt. Szerencsénk van a szomszédainkkal, bár éjszaka az előtérben alszanak, hogy mindenki tudjon aludni. Most 3 kutyánk van, és mind az utcáról. Pedig úgy hazahoztam volna azt a kis barnát is. (Meg a fehéret, a feketét, a vöröset…)
Azt hiszem nagyon sok olyan ember van, mint a lányom. Talán azt a legnehezebb elérni, hogy ne törődjenek azzal, mit mondanak a többiek. Akik úgy lettek nevelve, mint az a kisgyerek.
Üdv: Tara
Kedves Éva!
Nagyon szépen köszönöm, hogy időt szántál rám.
Üdv: Tara
Kedves Tara!
Szerintem is ajándék a szülőnek, ha a gyermeke szereti az állatokat, s köztük a leghűségesebbeket, a kutyákat.
Az első esetben a békésen eszegetők elzavarták a kiskutyát, a másodikban még a viharos idő ellenére is módot talált a leány arra, hogy a kuyusnak enni adjon.
Ha már nem vihetjük haza, legalább enni adjunk neki.
Én is sok hasonló esetet megértem már, s ha volt nálam ennivaló, mindig adtam a gazdáját kereső kutyának.
Értékes írás!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
🙂