Unokámmal

Reggel korán kelő lévén, hogy csendben teljen még az az 1-2 óra, míg az egész ház népe felkel, gondoltam megnézem a postámat. Ebbe a műveletbe úgy el tudok merülni, hogy – amúgy is nagyot halló lévén – úgy összerezdültem mikor mögöttem unokám krákogott egyet, hogy ne ijedjek meg. Visszafordulva nem akartam hinni a szememnek! Az én nagyra nőtt unokámnak mind a két szép azúrkék szeme kilátszott a homlokából! Fodrász édesanyja ollója gondoskodott róla.
Tegnap békültem ki vele. Mert szókimondó természetem előtört belőlem,
Egy hete reggel felmentem indítani az unokákat iskolába, meglepődve láttam, és pár keresetlen szóval ecseteltem hogyan is néz ki, – azaz nem néz ki, mivel ki se lát haja mögül.
Meglepetten néztem Matyikám fejére ahol irtó divatosan megnyírt haja összekuszált tollként rendetlenkedett.
– Matyika te nem fésülködtél! – Kiáltottam fel.
– De mama! – Méltatlankodott – most fésültem ilyenre.
– Fésülte az ágyad! – Mondom én. – Anyukád is jobban tette volna, ha rendesen nyír meg! – Csúszik ki a számon.
Ezt biztos nem lett volna szabad mondanom. Ettől zavarba jövök, és még mérgesebb leszek most már nem csak rájuk, magamra még inkább. Haragszom, de a méreg nem jó tanácsadó, tovább veszekszem
– Azonnal fésülködj meg! – Ágaskodok vele szemben – mert már egy fejjel túlnőtt rajtam.
Ő – még ilyet! – nem hogy fésülködne, nagyfiúi büszkeségében sértve visszafelesel. Nem az a baj mit mond. Ahogyan!
– Ezt a hangot nem engedheted meg magadnak – mondom megbántva – ne is szólj hozzám egyhamar!
És Matyika bizony éppen csak hogy köszön, na de ezt én se bírom soká. Mondom neki: „Figyelj ide, béküljünk ki, többé nem piszkállak a frizurád miatt.”
Mert hála Istennek ez egy jó gyermek. Nem csavarog, tanul is jól, segít a kistestvérei vigyázásában, tanít engem a számítógép csodáira, – megjegyzem, nem túl nagy eredménnyel -, de türelmesen ismételgeti a tudni valókat.
Szóval ez fiatalember, ma reggel, ki van mosdva, fésülködve, szép ragyogó fehér ingben, fekete nadrágban.
– Jöttem megmutatni magam.
– Ó igen! Ez igen! Ezt szeretem! Lelkesedek.
Ma ballag az unokám!
Lám-lám tudja ez a gyermek, hogy kel kinézzen egy tisztességben megőszült nagymama unokája.
Puszi jobbra, balra, találkozunk 10-kor.
Nagyon melegnek ígérkezik az idő, az udvaron lesz az ünnepség. Szalmakalap föl. Férjem kérdi, bár tudja hiába: „Fontos?”
Ő bizony inkább szenvedne, a napon, semhogy szalmakalapot tegyen a fejére.
De én nőből vagyok.
Átadjuk a szép virágcsokrokat, kis apró ajándékokat. Andim helyet foglalt az első sorban. Gondolhattuk volna, hogy nem helyes, mert kicsi alacsony padok voltak, amiről az elsősöknek leér a lábuk, így nekem is. Természetesen fel lettünk állítva, mert tényleg nekik lett kikészítve.
Andim beszerez számomra egy széket, ez szúrja a másik nagymama szemét.
– Vigyázzatok, nehogy a lábatokra legyen húzva a szék! – Mondja.
– Dehogy lesz! Nem volt szándékom – mondom, de azt gondolom magamban, mi lenne, ha mégis?! – De tudtam viselkedni.
Himnusszal kezdődött az ünnepség, amikor a „Balsors” hoz. érünk, már könnyezik a szemem. Még ennyi év múltán is így élem meg a Himnuszunkat. És ez így is marad, minden bizonnyal.
Az oklevelek kiosztása után a ballagók elmentek átöltözni, unokám is. Örültem nagyon, mert láttam, hogy a nadrágja le akar esni! Már az utóbbi időkben ezt mindig így viselte, de gondoltam, ha átöltözni mennek, akkor most biztosan helyére kerül a derékszíj, hiszen nem csípő szíjat viselnek!
Á dehogy!
A kislányok hosszú bő fehér ruhában, a fiúk a ballagó ünnepiben jöttek vissza és egy szép társastáncot, adtak elő, amit fél éven át gyakoroltak Unokám attól félt itthon, hogy mi lesz, ha elvéti, 42-es lábával letapossa a kislány törékeny lábát. Én azon drukkoltam ott, mi lesz, ha leesik a nadrágja?! Nna ez nagy lecke lenne a számára. De ezt még rosszindulattal se kívánná az ember, hát, még ha úgy szereti azt a haszontalant, mint én. Szerencsésen megúszta a műsort.
Sok fényes dicséret után szétoszlott a társaság, mindenki ment haza.
A nadrágját a többi fiú is a csípején hordja állapítottam még később, nem nagy belenyugvással.

2008.

Írta: Domin Jolán