Morti

Rég itt hagyhattam volna ezt az istenverte porfészket, de a messze földön híres, különleges piacuknak nem tudtam ellenállni.
Az őrjárat váratlanul bukkant fel. Jobbnak láttam, ha elvegyülök a tömegben. Tanácstalanul sodródtam a rémült emberekkel. Megálltam az egyik sátornál, s csodálkozva figyeltem, ahogy tulajdonosa a legnagyobb nyugalommal szemlélte az eseményeket. Magas termetével kitűnt a tömegből. A zord külső kétséget sem hagyott a felől, kalózt láttam. A tarka mellényt, buggyos nadrágot viselő, szakállas férfi arcát tucatnyi sebhely csúfította.
Mereven, kitartóan néztem felé, mit sem törődve a többiek lökdösődéseivel. Megszólítani nem mertem, de bíztam benne, így is felhívom magamra a figyelmet.
Mikor észrevett, biccentett, kövessem.
A viharvert, koszos sátor oltalmában nyugodtan körülnézhettem. Temérdek, szemet kápráztató kincs hevert szanaszét. A vastag, díszes szőnyegek, a drágakövekkel telezsúfolt edények, a nemesfém-, és réztárgyak látványával nem tudtam betelni.
Hangok szűrődtek felém, idegen nyelv szófoszlányai tolakodtak be ebbe a mesevilágba. A fojtott hangú, heves eszmecsere annyira lekötött, hogy eszembe sem jutott elbújni.
Kíváncsian kémleltem a tisztet. A Tisztogatók szokásos uniformisát viselte. A tetőtől-talpig feketébe öltözött férfi aszott, ráncos arcát még félelmetesebbé tette arany orrkarikája.
Figyelmesen hallgatta a másikat, napszemüvegén megcsillant az egyre erősödő sivatagi nap. Komótosan a szájába nyúlt, majd elmélyülten dupla soros, sárga fogai közt kezdett matatni.
Hirtelen felkapta a fejét. A sátor bejáratán keresztül bepillantott a félhomályba. Vendéglátóm megragadta a karját és a fülébe súgott néhány szót. A katona összeráncolt homlokkal bólogatott. Hamarosan siklójuk tovatűnő zúgását hallhattam.
Tudtam, egykönnyen nem szabadulhatok. Talán pénzes kuncsaftra lelt bennem a kincsek gazdája, mikor a védelmemre kelt.
– Köszönöm, amit értem tett!
Hálálkodva hajoltam meg előtte.
– Vásárolni valamit! – mondta.
Fogalmam sem volt, a nálam lévő pénz mire elég. Elővettem az erszényem, s a markába nyomtam. A férfi szeme felcsillant, fülig érő szájjal bólogatott, majd pillanatra eltűnt a sátor mélyében. Bőrdarabba bugyolált portékával tért vissza. Egy ékszerekkel telepakolt, faragott asztal márványlapját söpörte le, arra helyezte a titokzatos holmit. Remegő kézzel szabadult meg a csomagolástól. Áhítattal nyitotta fel a díszes ládikát. Aprócska állatra lettem figyelmes. Békésen, összekuporodva szundikált, tudomást sem véve a körülötte folyó eseményekről.
Mire feleszméltem, már a kezemben tartottam a portékát.
– Sietni! Gyorsan! – mondta a kalóz, miközben a sátor hátsó része felé lökdösött.

Mikor biztos távolságra kerültem a bolygótól, akkor nyugodtam meg igazán. A robotpilótára bíztam az irányítást, így már csak annyi feladatom maradt, hogy kinyissak egy üveg pezsgőt, s ellazuljak. Elégedetten gondoltam az elmúlt napok történéseire. A küldetést maradéktalanul teljesítettem, az információk a zsebemben lapultak.
Eszembe jutott a doboz, melyet hirtelen nem találtam sehol. A páni indulás okozta zűrzavarban a vezérlőpultra dobtam, de onnan leesett. A földön, az ülés alatt találtam rá.
Visszafojtott lélegzettel vizsgálgattam szerzeményemet. Még mindig aludt. Hozzáérni nem mertem, nehogy felébresszem. Pedig ezüstszürke, fekete pöttyökkel teleszórt, selymes bundája szinte ellenállhatatlan kísértésként hatott rám. Pofaszőrébe ételmaradékok gabalyodtak – répa, alma és egyéb finomság – kitüntetések vigyázták az apróság álmát. Orra nedves, barna gumi – gombként hullámzott a lélegzetvételek tengerén.
Nekem is pihennem kellett volna, de az ital felpörgetett. A mívesen megmunkált, barna láda tanulmányozásának fogtam neki. Egész felületét halálfejek díszítették, melyek torzsága borzongással töltött el. A profilból megörökített, nyújtott agykoponyákon szarvszerű kinövések kunkorodtak. Az állkapcsok túlságosan előre ugrottak, még jobban fokozták az amúgy is agresszív külsőt.
Undorral tettem magam mellé a dobozt, s elhatároztam, a szomszédokat örvendeztetem meg ezzel a visszatetsző, ám felettébb egzotikus tárggyal.
Paul és Marta, ez a két jólelkű nyugdíjas, minden bizonnyal örömüket lelik majd az ajándékban. Lakásuk megszámlálhatatlan különlegességnek adott otthont. A férj magas rangú kormánytisztviselőként számos gyarmaton megfordult – gyűjteményük abból az időből származott.
A számítógépet hívtam segítségül, hátha nyomára bukkanok valamilyen leírásnak az állatról, de a leghalványabb utalásra sem találtam ez ügyben. A koponyákkal kapcsolatban is kudarcot vallottam.

Nem gondoltam, hogy valamikor is örülni fogok annak a látványnak, ami az ablakból kinézve fogadott. Élvezettel kortyoltam a jégkockákkal felturbózott whisky – be, miközben a tájban gyönyörködtem. Kietlen, forrósággal terhes sziklák magasodtak a szélcsendes szürkeségben, satnya növény – torzó kitüntetéseik fakó foltokként próbálták színesebbé tenni a környezetet. Zavartalanul elláttam a lakhelyemig. Bunkerem betonkupolája alázatosan olvadt eggyé a mostoha természettel.
Paul súlyos kezét éreztem a vállamon.
– Szóval, megint elutazol? – kérdezte aggódva.
Megfordultam, s rögtön feltűnt, mennyire megöregedett, mióta utoljára találkoztunk. A langyossá vált italt a párkányra tettem. Zsebemből előhalásztam a dobozt.
– Szeretném, ha vigyáznátok rá! – nyújtottam Paul felé az állatkát. – Nevet még nem adtam neki…
A férfi elkerekedett szemmel hőkölt vissza a látványtól. A dohányzóasztal melletti székre ült, némaságba burkolózva meredt maga elé.
– Morti! – szólalt meg halkan.
– Mit jelent az, hogy Morti?
Martha tűnt fel a konyhaajtóban. Sápadt, könnyáztatta arca megijesztett.
– Mi történt veletek? – értetlenkedtem.
– Morti – suttogta maga elé nézve Paul.
Odamentem hozzá, megráztam a vállát.
– Hívd Morti-nak! – miután kiejtette a szavakat, rám nézett, keze görcsösen szorította a karfát.
– Rendben, de mi lelt titeket?
Martha látta, ura képtelen megszólalni, így a segítségére sietett.
– Nyugodj meg, gondját fogjuk viselni! – szólalt meg mosolyt erőltetve az arcára.
– Zöldségeket, gyümölcsöket eszik. Sokat alszik, de ez gondolom természetes – mondtam.
Az asszony gondolkodás nélkül vette át a felé nyújtott apróságot.
– Jobbára nappal alszik …
– Igen, igen! – Paul vágott idegesen a szavamba.
– Tudod, nekünk nem lehetett gyerekünk. Örökbe se fogadhattunk, hisz mindig úton voltam, s ha valami történt volna velem, Martha egyedül…
Állva folytatta mondandóját.
– Magunkhoz vettünk egy ilyen állatot, azt nevelgettük.
Martha lépett oda férjéhez, gyengéden átölelte, majd felém fordult.
– Ha visszajössz, mindent elmondunk!

Miután landoltam, az űrhajót magam mögött hagytam, s gyalog folytattam az utam a pusztában. Alig egy órányi járás után érkeztem a megbeszélt helyre.
A barlang ásító, eltorzult szájként ékelődött a méltóságteljesen meredő szirtek elhagyatottságába. Keselyűk köröztek lustán, félelmetes némasággal a tiszta égbolton. Kétséget sem hagytak az itt történtek felől.
Az összekötő vértől csatakos holttestét a durván faragott asztalra borulva találtam meg. Alaposan átkutattam mindent, a sziklaodú azonban nem adta ki a titkát. Megkönnyebbülten hagytam el ezt a nyomasztó helyet, mélyeket lélegeztem a petyhüdt szellő paskolta, forró levegőből.
Szívszaggató hangok ütötték meg a fülem. Erőtlen vinnyogásokra lettem figyelmes, ám csak sokára sikerült rálelnem a gazdájukra. A kis termetű, remegő állat beszorult az alattomos kövek közé, hiábavaló szabadulási kísérletei felőrölték az erejét.
Óvatosan szabadítottam ki börtönéből. Morti kiköpött mása pihegett a kezemben.
Mire visszaértem a siklóhoz, már aludt is. Zsebembe süllyesztettem.
A lövés váratlanul ért. A megálló idő rátelepedett a dobhártyámra, kophatatlan körmeivel kéjesen karmolászta azt. Borzongató súgás – muzsika csendült fel, melynek kábító melódiája maga alá gyűrt. Elájultam.

A nap sugarai utat találtak a kőbe vésett keskenységben, kellemesen cirógatták kifacsart testem. Jobb lábam érzéketlenül hevert a dohos szalmán. Koszos, vékony rongy próbálta útját állni a szivárgó vérnek. A salétromos falakon reménytelenség és szenvedés véste szavak tudósítottak arról, miféle helyre kerültem.
Az eldeformálódott bádogtálca nem bírt a rábízott táplálékkal. A vizespohár tartalma a porban végezte, a kihűlt ételre ráunt legyek bágyadtan kóvályogtak a félhomályban, bele – bele kóstoltak kiszolgáltatottságomba is. Erőtlenül szemléltem pimaszságukat.
Gyűrött újság hevert a földön. Ernyedten kaptam utána. Az ellenségeim nyelvén íródott szöveg megértése szerencsére nem okozott gondot.
A címlapot Paul és Martha mosolygós fényképei ékesítették.
A két idős ügynök a főhadiszállásunkra kijelölt bolygón telepedett le, ahol sikerült a szomszédos bunkerben lakó hírszerző bizalmába férkőzniük.
Miután idáig értem az olvasmányban, le kellett tennem az ólomnehézzé vált hírlapot. A csorba poharat bámultam eszelősen, könnyel kevert nyálam keserű pirulaként próbált a torkomon túljutni. Ájulással küszködve, remegő gyomorral folytattam ezt a rémregényt.
Ragyogóan szervezett akció részletei következtek, melynek következtében a gyanútlan férfi birtokába került egy morti. Ez a gátlástalan pusztító a titokzatos Aredo – galaxis legelhagyatottabb vidékein él. Ha húshoz jut, akkor elképesztő átalakuláson megy keresztül.
Monstrummá növekszik, csillapíthatatlan éhsége nem kegyelmez semmilyen élőlénynek. Hermafroditaként megszámlálhatatlan utódot hoz világra rövid időn belül, melyek könnyűszerrel elpusztíthatnak bármilyen civilizációt.
Képtelen voltam tovább olvasni. Oldalamra dőltem, pont rá a táplálékra.
A világmindenség szakadt rám, súlytalan paplanként ölelt körül. Rég hallott melódia lágy dallamai siettek segítségemre, simogattak, cirógattak.
Valami elkezdett mozogni a zsebemben. Ijedten kaptam oda.
Apró, szőrös fej bukkant elő rejtekéből. A morti izgatottan, felhúzott szájszéllel meredt rám. Felkönyököltem, hogy hozzáférhessek az ételhez. Zöldes húsdarabbal kínáltam a láthatóan éhes csöppséget. Mosolyogva figyeltem, ahogy jóízűen bekebelezte a nyálkás, szagos eledelt.
Becsukott szemmel hanyatlottam vissza a földre.

Írta: Eugene Darnell