Hurrá nyaralunk! Negyedik történet: Csak ismerős

A szálloda étterme estére mindig megtelik vacsorázó vendégekkel. A fürdés, a napozás vagy egy jó kis séta a környéken mindig meghozza az étvágyat. Ilyenkor nem könnyű üres asztalt találni, olyanok is összekényszerülnek, akik egyáltalán nem ismerik egymást.
− Szabad? – kérdezi egy sportosan öltözött, idősebb úr az ablak melletti asztalnál üldögélő hölgyet.
− Tessék csak! – hangzik a majdnem szívélyes válasz.
Az ötven körüli nő szép lehetett fiatal korában, bár kékvirágos, könnyű, nyári ruhájában még most is jól mutat. Csak szomorkás arca üt el a többi vendég hangoskodó vidámságától.
− Magácska csak így, egyedül? – kezdene valamiféle társalgást az asztalhoz letelepedő férfi.
− Igen. A férjem meghalt.
− Jaj, bocsásson meg, nagyon sajnálom!
− Hagyja csak, már öt éve.
− És azóta nem talált párt kegyed?
− Nem kerestem.
− Pedig egy ilyen asszony, mint maga…
− Ne akarjon nekem szépeket mondani. Tudom én, hogy milyen vagyok. Egy öregedő nő.
Az öregség pedig nem szép, nem jó – szól vissza az asszony kissé ingerülten.
A pincér épp jókor hozza a bécsi szelet-vacsorát. Mindketten hallgatnak. Esznek. A nő épp csak piszkálja az ételt, a férfi jó étvággyal esik neki a rántott húsnak. Közben nagyokat kortyol a korsó, hideg, habos sörből.
− A férjem is ilyen jó étvágyú volt – jegyzi meg az asszony, egy csöpp mosollyal szája szögletében. – De hogyhogy maga is egyedül van?
− Elváltunk. A feleségem jóval fiatalabb volt nálam, Elkívánkozott tőlem, én meg hagytam. Néha összefutunk, elbeszélgetünk. Kezdem úgy érezni, mintha a lányom volna. Bár nem tudom, az milyen érzés, sose volt gyermekem.
− Nekem van egy lányom. Svédországba ment férjhez, Olyan, mintha nem lenne. Nem akarnak hazajönni, nem akarnak gyereket sem. Szenvedésre szülessen, ebben a bizonytalan világban? – szokták mondani. Pedig ahogy elnézem itt a gyerekes szülőket, jó nekik. Azzal törődnek, hogy a gyerekek körül minden nap minden rendben legyen, nem jut idejük a jövőn keseregni.
− Ahogy Ady is írja: „Az élet él, és élni akar”.
− Maga talán író? – kérdezi a nő.
− Dehogy – neveti el magát a férfi. – Inkább csak olvasó.
A kisgyerekes családok lassan kezdenek eltünedezni az étteremből, a kicsik elfáradtak, van, aki már alszik az apja ölében. A pincérek is szedik le az asztalokat, a nő és a férfi érzik, hogy útban vannak.
− Nincs kedve sétálni egyet? Kimegyünk a tóhoz. a túlparton mindig nagy élet van. Nézelődünk, keresünk valami vidámabb helyet, zenét hallgatunk – ajánlja a férfi, majd kissé félve teszi hozzá, nehogy elriassza az asszonyt, − esetleg táncolhatunk is, ha van kedve hozzá.
A nő arcán mintha megélednének a mimikai izmok, a vágyakozás mozdítja meg őket.
− Mit szólna egy éjszakai fürdőzéshez? Úgy szeretnék egy jót úszni éjjel a Balatonban. Szegény férjemmel ez volt a kedvenc szórakozásunk az üdülések alatt. Remélem, tud úszni?
− Én ne tudnék? – húzza ki magát a férfi, ahogy feláll az asztaltól. – Valamikor kajakoztam is.
A nő lopva végignéz a kissé hízásnak indult alakon, jó régen lehetett már az, gondolja. De hát az úszást nem lehet elfelejteni, ahogy a biciklizést sem.
− Remek – mondja hangosan, − akkor majd találkozunk a szálloda stégjén.
A tikkasztó meleg nap után alig csillapodik valamit a hőség. A part menti sötétben szinte érezni a fák víz utáni sóvárgását. A férfi törölközővel fölszerelkezve, fürdőruhára vetkőzve várja a nőt a stégen. A víz épp csak lögybölődik a parthoz, szélcsend van. A nő észrevétlenül jelenik meg a férfi mögött az alig-alig holdfényben. Könnyű strandruháját leveti, és már indul is a sötét, sejtelmes vízbe, ami mintha csak várná. Átöleli, és viszi magával, alig kell egy-két karcsapást tennie. Már jól benn jár, mikor hátrafordul:
− Maga nem jön? – szól ki a férfinak.
A bámészkodó férfi válaszképpen nekiindul, de a stég utolsó, síkos lépcsőjén megcsúszik, és hanyatt esik. A fejét erősen beüti. Körötte véres lesz a stég padlója. A nő erőteljes karcsapásokkal úszik a part felé, most ellenség a víz, amit le kell győznie, hogy segíteni tudjon.
A férfit felhúzza a stégre, és megkezdi az újraélesztést. Szakszerűen csinálja, meg is van az eredménye, a sebesült lélegezni kezd. Majd a mobilján a szálloda orvosi szobáját hívja. Egy rezidensfiú van ügyeletben.
− Maga az, doktornő? – csodálkozik meglátva az asszonyt. – Mi történt a férjével?
− Elesett. De nem a férjem. Csak… csak egy jó ismerősöm. Ekkor jut eszébe, hogy a férfinak még a nevét sem tudja, elfelejtettek bemutatkozni egymásnak.