Az első metró

A reggelnek még nyoma sincs, az éjszaka még tartja magát, fekete lepelbe csomagolva mindent. Mi emberek pedig megpróbálunk küzdeni ellene, villanyfénnyel öntünk magunkba színlelt bátorságot. A fényszennyezés ezért már tulajdonképpen hozzá tartozik mindennapjainkhoz.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, mikor kilépve a kapun, a metróhoz sétáltam. Ilyenkor még általában üresek az aluljárók, csupán néhány hajléktalan járja részeg, önfeledt táncát, elkábulva a filléres műboroktól. „Bátorságot öntenek magukba, hogy valahogy átvészeljék az újabb napot, ami ma reggel rájuk virradt.” Miközben ezt az új gondolatot próbáltam megemészteni, ismerős arcot pillantottam meg a metró bejáratánál.
– Jó reggelt professzor úr! – köszöntöttem egykori egyetemi tanáromat.
– Jó reggelt fiam. Nincs véletlenül felesleges cigarettája, egy nélkülöző értelmiségi számára?
– De van, egy egész bontatlan csomaggal. Ha kívánja, az öné lehet.
– Köszönöm, megelégszem egyetlen szállal. Az ember legyen mértékletes, főleg ha egy régi kedves ismerőssel van dolga.
Mikor jobban végig néztem rajta, akkor tűnt csak fel, hogy a szokottnál is kopottabb ruhája, és a tisztálkodás szembeötlő hiánya valami borzalmas látványt nyújtott. Már az egyetemen is különcnek tartották, nem csak szórakozott természete miatt, de a reggelente sietve magára kapkodott ruhaneműi miatt is. Fura öltözete, és borzas haja, valamint szakálla rendezetlensége miatt, a háta mögött madárijesztőnek hívták. Ennek ellenére, Tamás professzor ragyogó elme volt, műveltsége és szakmai tudása pedig páratlan. Mivel azonban nem volt az a törtető típus, megmaradt egyszerű tanárembernek, nem voltak magasra törő ambíciói. Így történhetett meg, hogy az elsők között bocsájtották el, mikor összevontak két egyetemet. Tudták, hogy könnyű lesz félre állítani, a megalkuvásra képtelen embert. Akkor láttam utoljára, és az óta nem hallottam róla semmit. Láthatóan mind a ketten zavarban voltunk, ám ennek ellenére megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni, talán oldódik a feszültség, gondoltam.
– Már legalább tíz éve nem láttam professzor úr, hol tanít most? – kérdeztem tőle szemlesütve, kerülve a szemkontaktust.
– Utcai bölcs lettem, mint egykoron Diogenész. Csak én hordó helyett kartondobozban lakom.
– De hát mi történt, hogy az utcára került?
– Sok minden történt velem az utóbbi években, nem is akarom most ezzel untatni, biztos siet a munkahelyére. Mondja, nincs még egy cigarettája?
– Itt van az egész doboz, tegye csak el nyugodtan.
Ránéztem az órámra, és láttam, hogy már valóban késésben vagyok.
– Most mennem kell, de legközelebb leülhetnénk beszélni valahol.
– Ugyan kérem, mind ezt mondja, aztán többet nem látom őket. Még az utca túloldalára is átmennek, csak ne kelljen velem együtt mutatkozni.
– Nézze, most valóban nincs erre időm, de legközelebb komolyan…
– Menjen csak útjára- szakította belém a magyarázkodást.
– Kívánom a legjobbakat! Viszontlátásra!
– A metróval pedig vigyázzon, furcsa lények lakják! – kiáltott még utánam, de mire megfordultam köddé vált.

***

Megjött a szerelvény, és én megkönnyebbülten szálltam be a kocsiba. Egy kicsit még örültem is, hogy nem kellett vele tovább beszélgetni. Az igazság az, hogy ez a nem várt találkozás elég kényelmetlen szituációt teremtett. Még az a szerencse, hogy nem napközben történt, amikor olyan sokan vannak az aluljáróban. Miután kifújtam magam körül néztem, kik lesznek a mai útitársaim. Ez egy kis játék, ami segít nekem abban, hogy hamarabb elteljen az itt töltött idő. A kocsi egyik felében, buliból hazatartó fiatalok, akik vagy az alkoholtól, vagy valami más szertől kábultan feküdtek egymás hegyén- hátán. Velük aztán azt hiszem semmi gond nem lesz az utazás során, nem a szokásos hangos társaság. Valószínűleg mennek ma még néhány kört, mire felébrednek, és haza jutnak. Az ilyen embereket a játékomban, csak modern vámpírnak neveztem el. Na nem azért, mint ha bárkinek is kiszívták volna a vérét, csak az éjszakai életmódjuk miatt. Nappal nagyon ritkán találkozni velük, mint ha elbújnának a napfény elől, éjjel viszont aktív életet élnek. Számomra rejtély, hogy miből élhetnek, és tartoznak-e egyáltalán valahová, valakihez. Vajon dolgoznak, vagy tanulnak még?
Aztán itt van a másik csoport, a Mari néni és a Pista bácsi. Ők nyugdíjasok, és ellentétben az előbbi csoporttal, velük, bárhol, bármikor összefuthatsz a város legkülönbözőbb pontjain. Ők azok, akik mindig úton vannak valahová, és néha olyan érzése van az embernek, mint ha csak céltalanul bolyonganának, és soha nem találnának haza. Persze ha az ember venné a bátorságot, és megkérdezné hová mennek, biztos mondanának egy konkrét úti célt, de a legvalószínűbb az, hogy rögtön panasz áradatot intéznének a kérdező felé. Arcukon a leélt évtizedek nyomaival, bölcs hallgatásba burkolózva ülnek egymás mellett, egymás kezét fogva.
A mai napra úgy látszik több csoport nem jutott, már csak az van hátra, amelyhez én is tartozom. Én is egy vagyok, a melós Jóska vagyok a sok közül. És ez még akkor is így van, ha rajtam nem koszos munkaruha van éppen. A mi csoportunk tagjai hajnalban kel, és általában a város egy távoli pontjára igyekszik, hogy ledolgozza a napi 8- 12 óráját. Van, aki ilyenkor átfutja a napi sportújságot, mások gyűrött könyvet olvasnak, míg néhányan csukott szemmel próbálják még egy kicsit megnyújtani az éjszakai alvást. Ha nagyon tömören akarnám megfogalmazni, mi vagyunk az átlagember. Se több, se kevesebb. Szárnya fosztott melósok, belefásulva az egyhangú munkába, sutba dobott álmokkal.
Miután nem akadt több látni és elemezni valóm, akarva- akaratlanul visszatért gondolataimba Tamás professzor. Látványa olyan szinten megérintett, hogy valósággal beférkőzött a gondolataimba. Nem tudtam tőle szabadulni. De vajon mi döbbentett meg jobban: a külseje vagy szerénysége? Mert a méltóságát és a jólneveltségét megőrizte, ebben egészen biztos voltam. Pedig a hajléktalanok látványához már mondhatni hozzá szoktam, és ha büszkék nem is vagyunk rá, de többé- kevésbé hozzá tartoznak már a városképhez. Talán az a tény, hogy ezúttal egy régi ismerősről van szó. Ha most még gyerek volnék, biztos elszánnám magam, hogy ha törik, ha szakad, én bizony varázsló leszek, ha felnövök. Teljesíteném a hozzá hasonlók minden kívánságát. Persze az igazság az, hogy nem kell varázslónak lenni ahhoz, hogy valakivel jót cselekedjünk. Nem kell ide sem varázspálca, sem abrakadabra. Igazán meghívhattam volna hozzánk ebédre, vagy biztos van otthon olyan ruhám, amit én már nem hordok, ő viszont hasznát vehetné. Eszembe jutott az is, hogy mennyit segített nekem, annak idején, az egyetemen. Tulajdonképpen ő volt az, aki segített beilleszkedni, sőt egyáltalán elindulni a tudás irányába. Még akkor is ő az, ha most nem más mint egy hajléktalan a sok közül. Addig rágódtam a dolgon, amíg megszületett bennem az elhatározás, hogy visszamegyek és megkeresem. A következő megállónál leszálltam, és felszálltam a másik irányba tartó metróra.
Nem törődve semmivel, rohantam felfelé a mozgólépcsőn, egyenesen oda, ahol utoljára láttam. Hiába kerestem több mint egy órán keresztül, nem találtam sehol. Pedig még a környék kocsmáiba is benéztem, és a közeli parkban is kerestem.

***

Mint később egy közös ismerősünktől megtudtam, Tamás professzor már több mint egy éve meghalt. Évekig élt hajléktalanként az utcán, és annyira megromlott ettől az egészsége, hogy reggel nem ébredt fel többé. Tehát vele nem találkozhattam. Akkor viszont ki lehetett, valaki, aki hasonlított rá? A mai napig sem tudom, hogy csak képzeltem azt a találkozót, vagy valóban megtörtént, csak egy régebbi időpontban? Az élet azonban váratlan módon válaszolt a magamnak feltett kérdésekre.
Néhány nappal később ajánlott levelet hozott a postás, a feladó egy ügyvédi iroda volt. Mint a levélből megtudtam, a költözésem miatt, csak nehezen találtak meg az új címen, és egy végrendelet ügyében kerestek meg. Mikor felkerestem az ügyvédi irodát, kiderült, hogy a professzor minden vagyonát rám hagyta, engem jelölt meg egyetlen örökösének. Nem kis összegről volt szó, mivel egész életében beosztotta a pénzt, nem költötte felesleges dolgokra.
„Ő gondolt rám, mindig is gondolt rám, míg én gondtalanul éltem az életem.” Ez volt az első gondolatom, mikor közölték velem a végrendelet tartalmát. Elszégyelltem magam, napokig nem mentem ki még az utcára sem. Az járt a fejemben, hogy miért is nem kerestem meg addig, amíg életben volt. Aztán végül is megszületett az elhatározás, méltó emléket állítok személyének. Ez az írás az első lépés.
A következő, talán egy hajléktalanokat segítő központ lesz, ami az ő nevét viseli majd.
Úgy érzem kaptam az élettől még egy esélyt. Most majd megpróbálom jól csinálni, és nem elrontani a magam és mások életét.

Vége.

2011. Augusztus.

Írta: Hajgató Attila