Időhurok

A redőny zörrenésére ébredek. Feltámadt a szél, már este is hallottam. Pár percre van szükségem ahhoz, hogy kizökkenjek az álom és teljes éberség között húzódó nyúlós gondolatfolyamból. Pislogok néhányat, hogy a homály, amit látok kitisztuljon előttem. Felteszem a szemüvegem. Meredten bámulok magam elé és megállapítom, hogy nem szívesen megyek ma dolgozni, de persze nem maradok itthon, az én döntésem, hogy még vállalok munkákat. Nem annyit, mint régen, de vállalok. A résnyire nyitva hagyott szobaajtó felé pillantok. A nappaliban nem szoktam lehúzni a rolót, így oda akadály nélkül ömölhet be a reggel. Hiányolom a borostyánszín napsugarak méla csordogálását. Kicsit erőltetem magam, hunyorgok, de még így sem ragyog a résen át semmiféle fény. Csüggedten elhúzom a szám szélét és nyugtázom, hogy ma borongós időnk lesz. Kicsit csalódott vagyok, és ehhez méltón kelletlenül kászálódok ki az ágyból.
Némi erőgyűjtés után kisétálok a konyhába. Jó volt a megérzésem, csepereg az eső. Bekapcsolom a kávéfőzőt, ami hangos darálással ébreszti Dönci uraságot. A hirtelen zajtól megriadva négy lábra ugrik és zavarodottan vakkant egyet. Elmosolyodom a heves öregúr alaptalan riadalmán és békítőleg megkínálom egy falat neki való rágcsával. Persze, hogy elfogadja. Közben lefő a kávé. Ízesítem egy kis mézzel. Sóvárogva nézem, ahogyan sűrű csorgással zuhan az édes massza a fekete nedűbe és arra gondolok, hogy ugyanezt a melaszos aranyat vágytam ma reggel a nappalimba is beömölni napfény formájában, de helyette csak az eső kopog az ablak üvegén. Leülök a fotelbe. A tiédbe. Sosem szoktam ide. Pont kilátok az ablakon. Olyan szép a kertünk. Az eső ellenére is. A rozsabarnától a vérvörösön át a lensárgáig minden szín megtalálható most benne. Hipnotikus látvány, ahogy vibrálón hirdetik a fák, a bokrok, hogy itt bizony halált ringatnak az ághegyek, de semmi sem végleges, mert a tél elmúltával feltámad majd minden és talán szebb is lesz, mint előtte. Elmosolyodok, ahogy megakad a szemem a fűzfa alatti padon. Te készítetted. Faragtál bele szívet is és belevésted a neveinket. Épp úgy, ahogy azt lángoló szívű kamaszok szokták a parkokban. Kortyolok és bekapcsolom a laptopot. Ráérősen böngészek kicsit. Ez amolyan új, modern szokásom lett. Haladok a korral én is. Néha figyelmeztetnem kell magam, hogy telik közben az idő, és nem szabad hagynom, hogy beszippantson ez a sok információ. Volt is belőle konyhai baleset két hete… Oda lett a sült hús. Dönci uraság a lábamhoz simul és fejét a térdemre teszi. Kizökkenek az előző gondolataimból, meg persze a böngészést is abbahagyom. Megsimogatom hízelgő családtagunk buksiját, amit ő hálás mormogással nyugtáz. Jó lenne még egy kicsit ücsörögni, de készülődnöm kell, így fürgén felpattanok a fotelből és a fürdőszobába megyek. Rutinosan haladok és fél órán belül már menetkész vagyok. Megnézem az órát és hitetlenkedve veszem tudomásul, hogy rengeteg időm van még. Nem is értem, hogyan készültem el ilyen gyorsan. Különös. Bemegyek a szobába, hogy ébresszelek és megdöbbenve látom, hogy nem vagy az ágyban. A homlokomat ráncolom, mert nem értem ezt sem. Mi lett itt az idővel? Miért telik ilyen furcsán? Mikor mentél el itthonról? Kimegyek a konyhába és elindítom a kávéfőzőt. Dönci uraság meg se moccan rá, pedig mindig megriad a hangjától és olyankor adok neki kekszet. Ízesítem a kávém mézzel. Arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha olyan aranysárgán sütne a nap, mint a kanalamról csorgó méz. Belekortyolok, de nem esik jól. Félreteszem a bögrét. A laptopomat keresem. Rátalálok a fotelednél. Be van kapcsolva. Biztosan te használtad, mielőtt munkába mentél, mert én mindig kikapcsolom. Sebaj. Elcsomagolom. Indulok, mert már lassan el is kések, addig tétovázgatok. Az autóban ülve végig az az érzésem, hogy valamit elfelejtettem, de hiába gondolkodom, nem jut eszembe, mi is volna az. Egyre jobban esik. Hideg is van, nagyot hűlt az este. Nem bánom, hogy megérkeztem a munkahelyre, mert ilyen időben nem szeretek vezetni. Esernyőt meg nem hoztam. Nem is tudom, hogyan felejthettem el, hiszen láttam is, hogy esik. Megvan! Ez nem jutott eszembe! Az esernyő. Kuncogok kicsit magamon, meg a helyzeten is, mert már teljesen mindegy. Némileg megázok, mire a parkolótól az iroda ajtajáig érek, de nem vészesen. Az aulában röviden toporgok, mert nem jut eszembe, melyik irányban van a lift, de aztán meghallom, ahogy csilingel az ajtó és már sietek is. Odafent olyan furán nézett rám mindenki, de szerintem ez a hülye idő az oka. Megyek is Marikához, hogy elkérjem a könyveléshez szükséges adatokat, és nyomban munkához látok. Nincs kedvem túlórázni.
– Marikám! – szólítom meg vidáman, ám ő sápadtan bámul rám. – Mi a baj Marikám? Csak nem valami gond van a kicsivel, olyan fehér vagy!
– Nem… nincs gond… – dadogja. – A kicsi jól van… – habog tovább és olyan furán mondja a kicsi szót is. Hát ma mindenki kifordult magából!
– Na, az jó hír! Jöttem az adatokért és már hagylak is, munkához látok!
– Milyen adatokért?
– A Kovácsék cége, meg a Neubaum kft dolgai és megígértem a Kövikorzó tulajának is, hogy ellenőrzöm a könyvelését.
– Értem… – helyesel, de mégsem mozdul. – Terike… Terike minden rendben?
– Már miért ne lenne? – vágok vissza most már türelmetlenül.
– Terike, ugye tudod, hogy már két éve nyugdíjba mentél és nem dolgozol itt…
Micsoda badarságokat beszél ez a Marika! Most komolyan nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek ezen. Nem hagyják az embert dolgozni. Őrület!
– Nem vagyok én még nyugdíjas Marikám! Van még egy pár év odáig! – nevetem el végül magam. Biztosan csak meg akar tréfálni. Viccnek nem volt rossz egyébként.
– Nem, nincs pár év. Két éve mentél el nyugdíjba. A férjed halála után nem sokkal…
Na, ez most már nem játék! Egyáltalán nem vicces ez a mások életével, halálával való poénkodás. Csalódtam Marikában, nem ilyennek gondoltam őt.
– Ezzel egyáltalán nem illik humorizálni, ugye tudod? – dorgálom kicsit kérdésemmel.
– Nem tennék ilyet. Terike, szeretnéd, hogy hívjam a lányodat? Eljön érted és hazavisz, mint pár hónapja. Tudod…
Hát ez már tényleg több a soknál. Azt hiszi, hogy valami szenilis vén tyúk vagyok! Jobb, ha felmondok és itt hagyom az egész céget. Mégsem hagyhatom, hogy gúnyolódjanak rajtam!
– Marikám, én őszintén meg vagyok döbbenve. Még ma küldöm a felmondásomat elektronikus úton. Szebb napot! – jól ott is hagyom, ahogy sarkon fordulok. Szinte futva megyek mérgemben az autóhoz. Nekem ennyi elég is volt ebből. Nem szívesen tettem, de ilyen helyen én egy napot sem maradok tovább. Nem bizony! Szerencsére elállt az eső, így már kifelé jövet nem ázok el jobban. Valamit elfelejtettem induláskor, de nem tudom már, hogy mi volt az. Mindegy. Majd a Pisti megmondja, ő mindig jól ki tudta ezeket találni. Nem hiába a másik felem!
Már itthon is vagyok! Nahát, eljött a Tamara! Ott az autója a házunk előtt. Mióta férjhez ment, kevesebbet látom. Az unokákat is. Pedig jó lenne, ha minden nap találkoznánk, de nem akarok rájuk telepedni. De miért egyedül jött? Na, mindjárt megkérdezem, csak még leparkolok.
– Anya, hol voltál? – kérdezi, de hangjában számonkérést érzek.
– Éppen most mondtam fel – válaszolom diadalittasan, bár nincs kedvem elmagyarázni az okokat. – Gyere, kerülj beljebb! Gyerekek?
– Most nem jöttek. Oviban, suliban – motyogja és követ.
– Anya, ülj le, kérlek…
– Jó, csak főzök kávét. Kérsz?
– Nem kérek, köszönöm. Gyere, beszéljünk!
– Csak nem összevesztetek? Nem szoktál ilyen váratlanul jönni. Apád tudja már?
– Nem. Nem tudja…
– Nem baj, de majd mondd el neki is azért.
– Apa több mint két éve meghalt…
Mit jön már ő is ezzel? Mindenkinek elment az esze ma? És milyen gyászos képet vág hozzá! Nem bírom nézni sem… Inkább bemegyek kicsit a szobába és ledőlök. Fáj a fejem. Lejjebb húzom a redőnyt, mert most soknak érzem a fényt. Ahogy megfordulok, megakad a tekintetem a polcon lévő fényképen. A te arcképed. Fekete szalag van a jobb sarkában. A szívem hevesen ver. A torkomban gombóc van. Fojtogat a sírás. Dühös vagyok és félek is. Valami otromba játék ez. Hová tűntek a napok? A hetek? Az emlékek. És te. Nem lehet, hogy nekik van igazuk! Még a számon érzem a csókod ízét, tegnap hagytad rajta… Érzem az ujjaid cirógató bizsergését, ahogy megsimítod az arcomat és az ölelésed melegét is testem körül. Itt van az illatod a párnán, meg a bútorok kárpitjának szálai közt… Remegő kézzel nyitom ki a szekrényt. Nincsenek ott a ruháid. Belém hasít az emlék, hogy kiszedtem őket és átraktam a másik szoba gardróbjába, hogy ne fájjon annyira a hiányod, amikor minden nap kinyitom a saját holmim miatt. Bevillan a kép a kórházról, arról, ahogy a kezed erőtlenül kihull az enyémből, a temetés, a könnyek, a koszorúk, a sok ismerős, aki eljött, ahogy térdelek a sírod mellett, amikor már nem látja senki… Az órára nézek. Délelőtt tizenegy óra. Most ébredtem fel igazán. Nem tudom meddig fog tartani. Az ajtó felé nézek. Ott áll Tamara. Kezemben a képpel nézek felé. Sírok. Sírunk. Tudom, hogy azt szeretné, hogy lássam a valóságot. Tudom. De annyira fáj. És én álmodni vágyok, ahol te nem csak egy képkeret vagy csupán…