Hurrá… Nyaralunk… Hetedik történet

– Te, Hugó! Eltettük a napernyőt? – sikkantotta élesen Jucika az anyósülésen pihegve.
– A tetőcsomagtartóra kötöttem egyet… – dörmögte unottan.
– De ugye nem a zöldet? – kérdezte kétségbeesetten.
– Nem emlékszem… talán piros volt – felelte kelletlenül és feljebb tekerte a rádión a hangerőt.
– Hát remélem, nem a zöld az. Nem akarok szégyenkezni miatta, mert eléggé elhasznált már… – elégedetlenkedett fürkésző tekintettel vizsgálva Hugó vonásait. De ő mint egy márványszobor, olyan mozdulatlan maradt.
– Rendesen odarögzítetted? – faggatta tovább immár egy korholás ígéretével hangjában.
– Oda – válaszolta foghegyről.
– Most miért kell ilyen undokul viselkedni? – rikácsolta sértetten és halkított a rádión.
– Már megint mit csináltam rosszul? – fakadt ki mérgesen Hugó.
– Azért kérdeztem meg, hogy odarögzítetted-e rendesen, mert tavaly is ezt mondtad és az autópályán úgy elszállt az ernyőnk, hogy talán Erdélyben ért földet, ami azért innen a Balaton mellől nem kis teljesítmény… – magyarázta kioktatón.
– Egyszer, egyetlen EGYSZER történt ilyen, Juci! És míg élek, ezt fogom hallgatni… – válaszolta erélyesen és növekvő dühvel, amit vörösödő feje is szemléltetett.
– Jól van, na… nem kell így kiabálni velem, még elvéted a kanyart és megint rossz lehajtón megyünk le, mint két éve… – motyogta sértetten.
– Na tessék! Erről beszélek! Most meg ezzel jössz! – csattant fel a férfi. Az asszony jobbnak látta elhallgatni. A kis piros autó belseje szótlanságba temetkezett hosszú perceken át. Barátságosan pöfögve száguldott a szürke aszfalton. Körülöttük a táj színes pompával lengedezett és a nap egyre melegebben sütött a szélvédőn keresztül rájuk.
– Kapcsolhatnál klímát… – szólalt meg nyűgösen Jucika és szemével keresni kezdte a műszerfalon a megfelelő gombokat a művelethez.
– Persze, kapcsolhatnék… Ha olyan hülye lennék! – vágta rá Hugó cinikusan.
– Nem értelek, miért lennél hülye? – bámult rá csodálkozón felesége.
– Legutóbb, amikor klímát használtunk, két hétig hallgattam, hogy milyen sokat fogyasztott az autó és tetejébe még meg is fáztál, mert én túl hidegre vettem. ÉN! Amikor te kapcsolgattad az összes gombot rajta! – dohogta sűrűn bólogatva.
– Hát ez nem egészen így volt, de hagyjuk, nem kell a klíma! Majd hőgutát kapok inkább, csak hogy te elégedett legyél… – motyogta önérzetesen. Hugóból hangos és gondterhelt sóhaj szakadt fel, de szó nem jött ki a száján. Ismét hallgatásba burkolózott a kis piros autó belseje. Tetején komótosan lengedezett a napernyő mohazöld vászna a forró nyári szélben, körülöttük már aranyló hullámokkal ringatózott a búzamező.
– A hátsó ajtót bezártad? – buggyant ki némi hallgatás után Jucikából az aggodalom.
– Nem, mert azt mondtad, hogy azt már te bezártad – válaszolta szigorú hangon a férfi.
– Nem emlékszem, hogy bezártam volna… most mi lesz? – dadogta riadtan.
– Mi lesz, mi lesz? Hát mi lenne? Semmi! – hadarta könnyedén Hugó. – Ott a telefonod, felhívod Terikét és megkéred, hogy zárja be, amikor eteti a macskát…
– Na de addig eltelik több óra! Az egész házat kirámolhatják a haramiák! – kárálta az asszony.
– Miféle haramiák? Raplipócs egy száztíz lelkes falu! Még a szomszédok kutyáit is név szerint ismerjük… – legyintett értetlenül felesége aggodalmára.
– Sose lehet tudni! – kontrázott rá Jucika, de tovább mégsem folytatta a meddőnek tűnő vitát. Inkább írt egy sms-t Terikének. Megint elcsendesedtek. Már a távolban meg-megcsillantak a nap sugarai a lágyan rengedező hullámok tetején, szinte csalogatva őket az egyre közelebb kerülő úti céljuk felé.
– Jaj! – sikoltotta váratlanul az asszony. Hugó annyira megijedt, hogy félre rántotta a kormányt. Szerencséjükre nem jött senki a másik sávban, így baleset nélkül vissza tudtak sorolni a helyükre.
– Megőrültél? Mi bajod van? Meg is halhattunk volna! – mérgelődött a férfi homlokát törölgetve.
– Elfelejtettem Micinek a tejet! – sápítozott Jucika.
– Milyen tejet? – hördült fel Hugó.
– Hát a macskatejet! Nem vettem a boltban, pedig felírtam – siránkozott tovább.
– És akkor mi van? Majd iszik, ha hazamegyünk – jelentette ki szemöldökét ráncolva a férfi.
– De meg van neki szokva, hogy minden este iszik egy keveset… – felelte könnyes szemmel az asszony.
– Túl fogja élni… – dörmögte férje.
– És mi van, ha emiatt megbetegszik? – aggodalmaskodott tovább.
– Majd meggyógyul… – morogta összeszorított foggal. Válasz nem érkezett, csak a szótlanság lengte őket körbe újra. Már látszottak a felhőkkel tarkított hegycsúcsok, az égen áramló madár sziluettek, és az apró nyaralók is felbukkantak a dombok között. Hugó csillogó szemekkel nézett bele a visszapillantó tükörbe, ami a hátsó ülésen pihenő horgászfelszerelést mutatta meg neki. Alig várta, hogy kiüljön a partra és kedvenc időtöltésével foglalkozzon. Sóvár gondolatait Juci zavarta meg ismét, talán megsejtette férje vágyát.
– Ha megérkezünk, akkor letesszük a bőröndöket és egyből megyünk ebédelni, mert nagyon éhes vagyok… – vázolta határozottan terveit. – És utána nem szeretnék egyedül menni a strandra, szóval jössz te is. Igaz? – tette hozzá parancsolón.
– Miért kellene nekem is menni? Csak ott fekszel a pléden, néha megfordulsz, hogy érjen a nap mindenhol. Ehhez igazán nem kellek… – jelentette ki Hugó.
– Hát jó lenne, ha ott lennél, azért hogy bekend a hátam néha, meg hogy lássák, nem valami vígözvegy vagyok… – hebegte Jucika.
– Kenegesse a hátad a… – mordult fel dühösen, de a mondatot mégsem fejezte be.
– De Hugó! – csattant fel rosszallón az asszony. – És ha megkörnyékez valami hozományvadász?
– Hát akkor kérd meg, hogy kenje be a hátad… – felelte és elfojtott magában egy hangosabban kéredzkedő nevetést.
Jucika nem tudott felelni, csak kapkodott levegő után, annyira felháborította ez a nemtörődömség férje részéről.
– Ha a strandra nem is jössz, akkor sem szeretném, ha egész héten csak horgásznál, elvégre is nyaralni jöttünk, vagy nem? – szólalt meg percek múlva az asszony.
– Hát ez az! Nyaralni jöttünk… – dohogta elégedetlenül.
– Igen! Erről beszélek – helyeselt Jucika.
A kis piros autó motorja megállt az apró faház előtt. A férfi hátrapillantott a horgászfelszerelésre és csüggedten megcsóválta fejét: – Hurrá… nyaralunk…