A szeretet ereje

Mexikói forróság áradt szét a mérsékelt égövi város utcáin. A főúti gyógyszertár zölden villódzó reklámcsíkja 43,5 Celsius fokot mutatott árnyékban. Lajos épp most jött ki a légkondival felszerelt kényelmes irodából, mert lejárt a munkaideje. A hőség úgy zúdult hirtelen a nyakába, hogy pár másodpercre meg kellett állnia mélyebb lélegzetvételért. Aztán újra nekivágott a napon perzselődő füves övezetnek.
A főúton tomboló viharos szél csöppet sem enyhítette a forróságot. A máskor kellemesen zizegő falevelek is most mintha jobban felerősítették volna a délutáni napkitörés hőhullámát. A lágyuló, néhol már-már ragadó aszfalt és szurok egyre nehezítette az amúgy is lassú és nehézkes kocsisorok haladását. A srác lazán és frissen lépdelt a központ irányába a járda árnyékos oldalán. Lassan mozgott, hátán mégis patakokban csurgott az izzadtság.
A villanyrendőrrel felszerelt kereszteződés túloldalán tikkadva ásított a teljesen kiszáradt patakárok. A máskor oly vígan kuruttyoló békákat most a föld nyelte el. Egy kukk, egy brekegés se hallatszott a martilapuval borított mederből. Az árok fölött éppen egy utasszállító repülő húzott el a magasban, fehér csíkot öntve maga után a sziporkázó, mélykék égbolton.
Olyan kék, mint Emese szeme – villant be Lajoska eszébe. Ahogy barátnőjére gondolt, a fiú tetőtől talpig libabőrös lett. Olyan hirtelen emelkedett szervezete rezgésszintje, hogy még a nagy kánikulában is fázni kezdett. A lába szárát, a combját, a karját, a hátát, sőt még a feje búbját is kiverte a hideg veríték. Ez igen aztán – gondolta a rövidre vágott hajú, majomfrizurájú legény. Végigsimította tenyerével az egész fejét, a helyet, ahol egy héttel ezelőtt még oroszlánsörénye húzódott, mintha tényleg fázna a kobakja.
Ilyen lenne a földöntúli szeretet, amelyről kedvenc könyveiben, kedvenc szerzőjétől, Oshótól olvasott? – morfondírozott tovább magában. Félórát gyalogolt lassú ütemben, amíg elért a vidéki buszjárat első útba eső megállójához, és még kétszer érezte ugyanazt a fenséges érzést szétáradni testében. Ki vagy mi játszik így velem és valószínűleg Emesével, a „vadmacskámmal” is – töprengett útközben a srác, felelevenítve magában mindazt, amit a munkaszünetben olvasott.
>>Ne másoknak írd meg, nekem írd meg<>Együtt éljük meg azt, ami rólunk szól. Nézd, Lali, én nagyon szeretem azt a kifejezést, hogy a „korlátlan lehetőségek tárháza”. Szeretnék az lenni. Tisztelettel és üdvözlettel, Emese<<
Ha tudta volna a lány, hogy ő máris az a sokat megélt fiú számára…

Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2012. július 25.