Hurrá, nyaralunk! Tizedik történet

William* a barátom. Már több mint egy éve. Az interneten találkoztam vele. Kék szemével, őszes hajával, gesztenyebarna bajuszával, magas termetével, optimizmusával és jókedvével azonnal megtetszett nekem. És úgy látszik, hogy én is tetszem neki. Mert örvend, amikor néhanapján rövid üzenetben jelzem neki, hogy remekül vagyok, és neki is ugyanezt kívánom.
A barátom most nyaralni indult. Nyári pihenőszabadságát tölti Európa néhány városában, ahol a barátai élnek. Többek között eljön ide is, Romániába, Marosvásárhelyre, énhozzám. Én pedig szíves örömest fogadom: töltsük együtt kellemesen azt a néhány órát, amelyet rám szán, hogy megismerkedjünk egymással. Úgy beszéltük meg, hogy bemutatom neki a várost, ahol élek. Bár már tíz éve itt lakom, a közelben, eddig nem igazán szántam időt arra, hogy jobban megismerkedjem a várossal. De itt a megfelelő alkalom!
William gyorsvonattal jön lakóvárosából, Kölnből. Ő egyébként kalauz, és úgy tűnik, hogy nem tud egészen elszakadni a munkájától. Remélem, hogy most, utazás közben pihen, gyönyörködik a tájban, és nem dolgozik… Jöhetett volna repülőgéppel is, hisz a Transsylvania (Erdély) Nemzetközi Repülőtér alig 14,5 kilométernyire van Marosvásárhelytől.
A gyors most, kora reggel robog be a vasútállomásra. Nagyon izgatott vagyok. Vajon fölismerem-e németországi barátomat? Bizonyára igen, hisz már több fényképet is láttam vele, róla az interneten. Én egyébként is mindig izgulok, amikor valami érdekes és szokatlan dolog történik velem.
Na, de itt is van. Bemutatkozunk egymásnak:
– Laci vagyok – mondom angolul, mert németül nem tudok.
– Én meg William – válaszolja szintén angolul.
Kezet fogunk, közben alaposan megnézzük egyik a másikat. Szinte egyforma magasak vagyunk. Ő teljesen kékbe öltözött. Világos kék a rövid ujjú inge, arany gombos a kék mellénye, piros stráfos** a kék vászonnadrágja, fekete a fényes cipője, fekete és fehér csíkos a piros nyakkendője. Sőt, az arany zsebórájának a lánca is kilóg a mellénye zsebéből! És a kék színű, piros stráfos vasutas ellenzős sapkáját is feltette; ennek fényesen fekete az ellenzője, s közepén ott díszeleg munkahelyének monogramja is: RN.
Rajtam az egyik kedvencem, a narancssárga rövid ujjú ingem van, a kékes szürke rövidnadrágom, a fehér sportcipőm, szürke zoknival. De a félvállra vetett piros mentőstáskámban a lila pulóverem lapul, a fényképezőgép mellett. Bár nyár van, néha erősen fúj a szél, tehát William sem fog megizzadni teljes szolgálati ruhájába öltözve. Legföntebb leveti a mellényét, ha melege lesz…
Be se megyünk az állomás kicsiny épületébe. A peronról megkerüljük azt, ki a közeli térre, ahol taxiba ülünk. Lassan, kényelmesen fölkocsikázunk a belvárosba, a Rákóczi-lépcsőig. Mindketten nagyokat hallgatunk útközben. Egyrészt még alig ismerjük egymást, másrészt a nagyon meredek kőlépcsőn nem ajánlott sokat beszélnünk, mert hamar kifulladnánk.
Miután fölérünk, a Vársétányon folytatjuk utunkat, az öreg nyugati ostorfák (Celtis occidentalis) árnyékában, a kellemes hűvösben. Innen jobbra térünk, a Marosvásárhelyi Várba, ahol sétálunk egy nagyot. Közben lassan-lassan szárnyra kap köztünk az ismerkedés, a beszélgetés. De megcsodáljuk a 15-ik század végén épült nagy erődítmény hét bástyáját, a református Vártemplomot, a több száz éves tölgyfákat.
A várból legyalogolunk a város központjába, a Főtérre. A középen elterülő parkban csodásan illatoznak a rózsák, a szél mindegyre orrunkba emeli a jó szagukat. Kívülről megnézzük a római katolikus templomot, az ortodox nagytemplomot, az állami színházat, a Színház téren a szökőkutat, a morzsát és magokat falatozó galambokat. Elmesélem barátomnak, hogy a közelben állt egy gyönyörű, zenélő kút, amelyet a 19-ik század elején épített Bodor Péter, egy székely ezermester. A kútban volt egy víz-hajtotta szerkezet, melynek köszönhetően hatóránként magyar népszerű dallamokat játszott.
Dél van, és mindketten megéheztünk. Betérünk az egyik főtéri vendéglőbe ebédelni. Helyi specialitásokat rendelek: ízletes erdélyi tárkonyos csorbát***, fokhagymás rostélyost krumplipürével, kovászos uborkával és házi kenyérrel. Végül iszunk egy-egy pohár remek, Küküllő-menti királyleányka fehérbort. Egy jó órát tart az ebédünk. Közben pihenünk, beszélgetünk, ismerkedünk.
Nemsokára folytatjuk utunkat. A város fölött el-elszáll egy-egy sirály. Bár Marosvásárhely nem a tenger partján fekszik, hanem az Erdélyi medencének majdnem a kelős közepében, a sirályok úgy megszokták a várost, a városlakók pedig ezeket a fehér tollú nagy madarakat, mintha nyaralni lennének.
A Kultúrpalota közelébe érünk. Előbb kívülről gyönyörködünk a jó száz éve emelt közművelődési házban. A magyar szecesszióra jellemző épület gazdag szobor- és mozaikdíszekben, az ablakokon magyar mondák jelenetei elevenednek meg, a tetőt kék, vörös és fehér cserepek fedik. Majd megcsodáljuk a Kultúrpalota belsejét: a 45 méter hosszú előcsarnokot, a 800 férőhelyes hangversenytermet, a tükörtermet a tizenkét ólomüveg-kompozícióval fedett falaival és a két végében lévő velencei tükreivel, a kistermet, a képzőművészeti múzeumot több mint ezer alkotásával. Az egymillió kötetet meghaladó könyvtárat sajnos zárva találjuk.
A jó három órás bámészkodásba kissé elfáradtunk. Uzsonnázni egy közeli cukrászdába megyünk: kávézunk, hűsítőt iszunk, finom süteményeket eszünk és pihenünk. Aztán visszatérünk a Kultúrpalota mellé, ahol a hasonló építési stílusú régi Városháza épületét nézzük meg kívülről. Nem látogathatjuk meg, mert a jelenlegi Megyeháza a prefektusi (kormánybiztosi) hivatal és a megyei önkormányzat székhelye, s emiatt ma zárva van.
Viszont felmegyünk az épület jobb sarkánál álló toronyba. Csigalépcsőn mászunk föl, egymás után, libasorba, olyan keskeny a torony belseje. Fentről, a galériából viszont varázslatos a kilátás Marosvásárhelyre. Egy darabig gyönyörködünk a látnivalókban. Aztán előre indulok, és lemegyek a szűk lépcsőn. Lentről, az utcáról lefényképezem Williamot, amint kihajol és leinteget nekem a galéria egyik ablakából.
Nyár van, és az este még fiatal. Taxiba ülünk, és fölkocsikázunk a Víkend-telepre (Maros Szabadidő- és Sportközpontba). A Maros folyó és a Maros holtága között fekvő szabadidő központ a vásárhelyiek egyik kedvenc kikapcsolódási helyszíne, strandjával, sportpályáival együtt. Lehet itt horgászni, csónakázni, úszni, fürdőzni, enni, inni, vásárolni. Itt szokták megrendezni minden nyáron a budapesti Sziget Fesztivál romániai ikertestvérét, a Félsziget Fesztivált.
A Víkend-telepen beülünk vacsorázni az egyik étterembe. Újra helyi finomságot rendelek, a székelyek által kedvelt pityóka tokányt (krumpli paprikást), amely krumpliból, szalonnából, húsból készül, hagymával, petrezselyemzölddel és idevaló fűszerekkel. Majd egy-egy üveg Neumarkt**** sörrel elnyomtatjuk az ízletes ételt. Közben örvendünk egymásnak, a barátságunknak. Megbeszéljük mai élményeinket, megnézzük a fényképeket, amelyeket interneten küldök át Williamnak.
Éjjel három óra múlt egypár perccel. Újra a vasútállomáson vagyunk. A gyorsvonat nemsokára indul Magyarország felé. William Budapestre utazik, egy másik barátjához. Elköszönünk és megöleljük egymást, kezet rázunk. William felül a vonatra, és megkeresi helyét. A mozdony fütyül egy hangosat, a szerelvény elindul. A barátom kihajol az ablakon. Integetünk, jókívánságokat kiabálunk egymásnak.
– Hálásan köszönöm, hogy meglátogattál. Jó utat kívánok Neked! – így én.
– Én is köszönök mindent! Isten áldjon, jó barátom! – feleli William.

*William = angol férfinév (magyarul Vilmos)
**stráf = Valamilyen eltérő színű sáv vagy csík az anyag felületére vagy textilanyagra festve, vagy az alapanyagba szőve, esetleg rávarrva. Német eredetű szó.
***csorba (étel) = savanyú leves Romániában
****Neumarkt = helyi gyártású világossör-márka, amely a nevét Marosvásárhely német nevéből (Neumarkt am Mieresch) kapta.

Dávid László,
Marosszentgyögy,
2022. június 25.