Rabben világa

ÍGY UTÓLAG VISSZAGONDOLVA, talán minden másképp alakul, ha egy kicsit jobban odafigyelünk a jelekre. De mi természetünkből adódóan, mindig is lazán vettük a dolgokat.

Akkortájt lehettünk úgy két tucatnyian. Kicsi kolóniába verődve, az Államok Nyugati részén, egy békés kertváros legszélén éltünk – kötöttségek nélkül, szabadon, saját ritmusunk szerint. Áldottuk is a szerencsénket, hogy ilyen jó helyre születtünk. Mi öten – barátok –, többnyire az otthonainkban ejtőztünk, vagy a szomszédos bevásárlóközpontban őgyelegtünk. Az alkalmazottak, akik bizony zokon vették, hogy kóstolgattuk az árukat, gyakran elkergettek bennünket. De mi újra beslicoltunk, jó hecc volt, élveztük a mókát. Gondtalan suhancok voltunk, tele energiával, ereinkben csak úgy ficánkolt a fiatal, forró vér. Számunkra akkor még kaland volt az élet. Nem is sejtettük, hogy hamarosan világrengető változások következnek.

Jártamban-keltemben mindig nyitva tartottam a szemem és a fülem. Feltűnt, hogy az emberek különös és nyugtalanító dolgokról beszélnek. Aggasztotta őket egy hatalmas aszteroida megjelenése, ami 90 ezer mérföldes óránkénti sebességgel süvített a Föld felé.

Engem különösebben nem izgatott a dolog, inkább a lányokra koncentráltam. Fiatal voltam még, a bajszom is alig serkent, és úgy gondoltam: előttem az egész élet. De azért a biztonság kedvéért megemlítettem a dolgot az Igazság Csarnokában. Az Öregek Tanácsa csak legyintett; Lárifári, hümmögték bölcs ábrázattal, és ezzel az ügy el volt intézve.

Az embereket is nyugalomra intették a tudósok. Pontos számításokkal igazolták ugyanis, hogy a 2020 MO nevet viselő aszteroida – most is, mint annak idején – egész biztosan elkerüli a Földet. Így hát szép csendben lecsengett a téma, a kedélyek pedig lenyugodtak.

Majd évszakok jöttek-évszakok mentek.

Emlékszem, jócskán benne jártunk már a tavaszban, és az idő lassan nyárba fordult, amikor egy szomorkás, szokatlanul hideg napon megtörtént. Kora délután volt, sűrűn szitálva eset, és én csurom vizesen álltam a nappali kellős közepén – azt fontolgatva, vajon kijavítsam-e a csöpögő tetőt, vagy csak egyszerűen bújjak a jó meleg takaró alá –, amikor is az egész keleti égbolt dühöngő bíborszín lángtengerré változott.

Úgy látszik, azok a számítások csak ámítások voltak. Mert való igaz, hogy az aszteroida elsuhant ugyan a bolygónk mellett, ám irtózatos törmelék halmazt sodort magával. A tetemes mennyiségű kőzet darabkák berobbantak a Föld légkörébe, s úgy mentek át a termoszférán, mint a téglák az ablaküvegen. A kisebbek látványosan elizzottak, amint beléptek a mezoszférába, míg a nagyobbak tüzes fénycsóvákat húzva betörtek a sztratoszférába. Át süvítettek az ózonrétegen, a tropopauzán, végül át a troposzférán, s öklömnyi darabkákra zsugorodva vágódtak a talajba.

A pusztító meteorit-zápor csak a kisebbik baj volt. A nagyobbik, hogy a hatalmas aszteroida jótékony takarását kihasználva korong alakú, meglepően mozgékony idegen űrhajók lepték el a Föld légterét. Ezzel az ócska, ósdi trükkel sikerült kijátszaniuk a Föld védelmi radar hálózatát.
És hát, az idegenek nem békével jöttek. Egy gonosz, embertelen háború vette kezdetét, ami lekergetett minket a föld alá. Olyan mélyre akartunk hatolni, amilyen mélyre csak lehetett. Az életben maradást, a jövőnket akartuk ezzel biztosítani. Nemes cél volt, és megvalósíthatónak is tűnt.

Rögtön a háború elején kezdtük a munkálatokat. Eleinte nehézkesen, döcögősen ment minden. De keményen dolgoztunk, hogy életben maradhassunk. Később aztán segítők is akadtak, csatlakoztak hozzánk más kolóniában élők is, akik nem kis veszteségek árán jutottak le hozzánk a felszínről. Mindenkit befogadtunk, mert kellett a munkaerő. Hosszú alagutakat ástunk, és kiépítettünk jó néhány, több szintes szektort. Jól haladtunk, s lassacskán be is rendezkedtünk valahogy.

Aztán az Igazgatóság váratlanul beszüntette a munkát, mert úgy ítélték meg, hogy az elkészült létesítmények elegendőek a további életkörülményekhez. Ekkor lehettünk úgy ötvenen-hatvanan. Majd, úgy egy hónap múlva lassan felütötte a fejét a túlnépesedés. Új létesítményekre, új szektorokra lett volna szükség, mert a meglévők már szűkösnek bizonyultak. De a vezetőség átsiklott a probléma felett, hiszen nekik mindenük meg volt, semmire nem volt gondjuk. Luxus hodályaikban vég nélküli tivornyákat rendeztek, miközben a köznép lassan elindult a nyomor felé.

A felhalmozott élelmiszer is vészesen fogyott, mindennek tetejében a helytelenül tárolt vízkészlet poshadni, majd algásodni kezdett. És nem volt már senki, aki az ugrásszerűen megnőtt túlnépesedést kezelni tudta volna. Megindultak az engedély nélküli építkezések. Mindenki ott vackolta el magát ahol csak tudta. Habár a statikusok figyelmeztették a népet, hogy vigyázzanak a laza, homokos talajjal, de hiába: nem volt már, aki hallgatott volna rájuk. Egyik szint épült a másik után, egyre lejjebb és lejjebb a porhanyós, puha földbe vájt szűk járatokban. Napok alatt, minden ellenőrzés nélkül épültek ki az instabil nyomornegyedek, amik úgy néztek ki, akár az egymásra dobált selejtes kártyavárak. Egy idő után aztán a gyenge talaj már nem bírta el azt az iszonyatos nyomást, ami ránehezedett. Megroggyant, és a felső szintek ráomlottak az alsókra. Sokan elpusztultak, és nagyon úgy nézett ki, hogy maguknak ásták meg a sírt. De senki nem törődött már ezzel, mindenki járta a maga útját.

Ekkor már, lehettünk úgy két-háromszázan. És felütötte a fejét a bűnözés. Hamarosan durva erőszakhullám söpört végig a világunkon, és innen már nem volt visszaút. A kezdeti szép időket a hanyatlás váltotta fel. Ráadásul a mesterséges szellőző nyílások egyre-másra dugultak el. Az áporodott levegő, a gusztustalan mocsok és a bűz aztán magával hozott egy alattomos gyilkos járványt, ami kíméletlenül szedte áldozatait. Az öregek az elsők között vesztek oda, akik bölcsességükkel, példamutatásukkal még tartották a lelket a többségben. Az öregek meghaltak, és nem volt ki a helyükre lépjen. Már senki sem dolgozott, hisz már rég nem volt értelme. A hitehagyott, unatkozó fiatalok pedig szép lassan amortizálták a létesítményeket. Bandákba verődve elpusztítottak mindent: mindent, ami életet adott nekik, ami felnevelte őket. A derék polgároknak végül elegük lett. A többség olyan körülmények között élt, hogy szinte már belehalt. Új igazgatóságot, új célkitűzéseket követeltek. Bár, azok ott „fent” mindent megígértek, de semmi sem változott. Begubóztak, és próbálták tartani a jólétüket, ami szerintük kijárt nekik. A reményt vesztettek a mocsokba süllyedtek. Céltalan, unott kóborlókkal teltek meg a folyosók. Néhányan már az életüket is unták. Aztán az öngyilkosok száma meghaladta a születéseket…

Éjjelente, amikor a felszínről nyert természetes fények kihunytak, a magam alá gyűrt durva szövésű pokrócon feküdve fontolgattam a lehetőségeket. Tudtam, hogy akinek helyén van az esze, az megpróbál lelépni innen. Azt is tudtam, hogy innen csak egyfelé vezethet út: felfelé, a felszínre.

Úgy döntöttem elhagyom ezt az önpusztító, reménytelen komplexumot. Csak négy barátra számíthattam biztosan. Azokra, akik mindvégig kitartottak, azokra, akiknek még volt vér a pucájukban, s nem voltak beszariak. Nagy bátorság kellett ugyanis ahhoz, hogy valaki erre az útra lépjen. Mert árulás vádjával egy irtózatosan mély, síkos falú üregbe, a Halál Aknájába taszították azokat, akik eddig megpróbáltak kijutni innen. Így hát okosan kellett megszervezni az expedíciót.

– Na, mi lesz? – kérdezte egyik este Nirk a nyúlszájú, aki elsőként lépett a szobámba, a meglehetősen keskenyre vájt titkos folyosóról. Kaib a bicegő is rám emelte tekintetét. Zand a nyurga pedig egyenesen a képembe mászott.

– Nos?

– Mond csak, mikor is tartanak utoljára ellenőrzést a járőrök? – kérdeztem Abeket, aki jó szokásához híven, most is otthonosan leheveredett a földre, és hátát a simára mart csupasz falnak támasztotta.

Abek az agy nem kapkodta el a választ. Végigsimította ápolt, hosszú bajszát, majd láthatóan magába révedt. Nem sürgettük, csak Zand vakargatta idegesen az állát.

– Úgy két óra múlva, egészkor – mondta végre. – Tehát mindig hajnali egykor – tette még hozzá halkan és óvatosan, mint aki tart a hallgatódzóktól.

Neki hihettünk. Abek az agy – aki valamivel idősebb volt nálunk – minden nehézség nélkül jegyzett meg dolgokat. Összedugtuk hát buksinkat és latolgattuk az esélyeket. Végül megegyeztünk, hogy egészkor indulunk, és örökre itt hagyjuk ezt a komplexumot. Csatlakozott hozzánk még három ismerős lány, akik bátrak voltak, megbízhatóak, és igen csak nőies formákkal áldotta meg őket az úr. Tehát mire felkerekedtünk, már nyolc főre duzzadt bátor kis csapatunk.

Könnyedén kijátszottuk az őröket, és némi bizonytalankodás után megtaláltuk a helyes utat. Egy ideig könnyű utunk volt, de a folyosó, ami először kivezetett az alsó városból, majd lassan emelkedő merész ívben elkerülte a lakott területeket, egyre kanyargósabb és kanyargósabb lett. Legnagyobb megkönnyebbülésünkre egyszer csak hosszú, egyenes szakaszokba szélesedni kezdett, s egy hatalmas terembe torkollott. Mindenütt hatalmas kupacok, sár és mocsok. A folyosó innentől meredeken emelkedett felfelé, és a falakra, valami kristályos, porszerű fehér anyag rakódott, egészen fel a mennyezetig. Mintha előzőleg víz árasztotta volna el a helyet, majd miután a víz elapadt, ez a fehér anyag maradt utána. Minden bizonnyal ez így is lehetett.

– Igen, ez nátrium-klorid… kősó, vagy ha jobban tetszik konyhasó – mondta Abek az agy, miután megvizsgálta az anyagot.

És volt ott még valami más is. Összenéztünk. Először a karcsú Zina mondta ki, akit mindig minden újdonság meglepett.

– Ez a hely bűzlik, mint a hat napos hal.

– Úgy igaz, mint a hat napos hal – bólogatott a szép szemű Mizdi.

– Te csak ne helyeselj, dünnyögte a bögyös Kitta, és hogy az orrfacsaró szagot kibírja összeszorította a száját és befogta az orrát.

Követtük példáját.

Lépésben haladtunk tovább, és biztosak voltunk benne, hogy találunk még valami mást is.

Így is lett.

Kaib a bicegő ment elől, épp átgázolt egy mocskos földkupacon, amikor megcsúszott és arccal előre belezuhant valamibe. Feltápászkodott. Arcát az iszonyat torzította el. Felordított, ahogy a torkán kifért, de nem mozdult, undorodva sodorta le magáról a mocsodékot, aztán félig lehajtott fejjel megbabonázva, mereven bámult előre. Beértük, s a szívszaggató, sokkoló látványtól szinte a földbe gyökeredzett a lábunk. Zina tágra nyílt sötétbarna szemeivel fájdalmasan nézett rám, majd sápadtan, szörnyülködve bújt hozzám. Karcsú alakjával oly szorosan préselődött hozzám, hogy éreztem teste minden apró rezdülését.

– Mi történt itt Rabben? – kérdezte megszeppenve.

– Tragédia… szörnyű tragédia – mondtam szomorúan, miközben bátorítón átkaroltam.

Egymás hegyén-hátán számlálhatatlan tetem hevert előttünk, és legalább már vagy egy hete, hogy elpusztultak. Még csak megsaccolni sem tudtuk őket, annyian voltak. Az ijesztően felpuffadt testekből émelyítő bűz áradt. Az alig felismerhető arcok némelyike fájdalomról és szenvedésről, némelyike békés nyugalomról tanúskodott.

– Fulladás… Egyszerűen ellepte őket a víz. Esélyük sem volt – rekonstruálta az eseményeket Abek az agy. – Úgy gondolom, befelé igyekezhetek, mikor rájuk tört az ár.

Álltam ott megrendülten, és jeges borzongás futott rajtam keresztül. Már nem tehettünk értük semmit, ez mindannyiunk számára nyilvánvaló volt. Bármennyire is nehezünkre esett, de átvergődtünk a szerencsétleneken, és szótlanul gyalogoltunk tovább. Nem sokkal később rábukkantunk egy kisteljesítményű szellőzőkürtőre, ami ugyan félig el volt tömődve, de ennek ellenére mégis csak érzékeltünk egy enyhe légmozgást. Tartottunk egy rövid kényszerpihenőt, és mialatt szívtuk magunkba a frissítő levegőt, volt némi időm törni a fejem a történteken, meg azon, ami még előttünk áll.

– Mennyi ideig tart még? – kérdezte Kaib a bicegő, aki egyre nehezebben tartotta az iramot fájós, rossz lábaival.

– Hamarosan kint vagyunk – nyugtattam meg, bár fogalmam sem volt, hol és merre járunk.

Mikor aztán újra elindultunk egyre nehezebben haladtunk felfelé. A folyosó gyakran összeszűkült, de úgy, hogy időnként komoly erőfeszítést igényelt, hogy át tudjuk magunkat préselni a keskeny nyílásokon. Meg kellett küzdenünk az elvadult növényzettel is, ami utat törve magának a külvilágból átfúrta magát a folyosó falán. Kellemetlen kusza gyökerek, vékony szúrós ágak nehezítették a továbbjutást. Néhol a gyökerekből csöpögött a víz, úgyhogy elégé vizesek voltunk már, ráadásul összevissza karmoltak a tüskék. Nehézkesen, botladozva haladtunk, de rendületlenül kúsztunk-másztunk, egy volt a lényeg: menni csak előre, mindenen át, egyre tovább. Szerencsére egy idő után a járat valamelyest kitágult, és szinte hihetetlen volt, de megpillantottuk a külvilágból beszűrődő gyengécske fényt.

Egymást pátyolgatva, újult erővel botorkálva törtettünk előre. Végül alaposan elcsigázva, mocskosan, izzadságtól bűzlőn bújtunk elő a járatból. Egymás után, libasorban léptünk a felszínre, s ott álltunk újra a kertváros legszélén. A kimerültségtől úgy ziháltunk, akár a végletekig túlpörgetett gőzgép. S miközben sípoló tüdővel, mohón szívtuk magunkba a kristálytiszta levegőt, hangosan áldva szerencsénket elsírtuk magunkat örömünkben.

Keleten a Nap – félúton a zenit felé – úgy nézett ki, mint egy hatalmasra sült kerek aranycipó. Látszólag mozdulatlanul függött a távoli kéklő hegyek felett, mintha csak oda festették volna. Ferde sugarai káprázatos, vibráló aranyszínbe öltöztették a vidéken. Enyhe volt az idő és mámorítóan tiszta. Az ég oly kék, akár a nyíló búzavirág, s a levegő friss narancs illatú. A parányi harmatcseppektől gyöngyöző hajlékony fűmező úgy hullámzott körülöttünk, mint valami szivárványos zöld áradat. Hangtalan röptű színes pillangó raj úszott el fölöttünk. Valahonnan távoli madárdalt sodort felénk a könnyű nyári szellő. Messzire el lehetett látni, egészen a dombtetőn épült pompás villanegyedekig, melyek fehér falai makulátlanul szikráztak a nap ragyogásában.

És mintha semmi sem változott volna, minden a réginek tűnt, néhány romos épületen kívül. Úgy látszik a harcok elkerülték a városkánkat. Ami azt illeti, a háború kimenetele teljesen hidegen hagyott minket. Sokkal jobban érdekelt elhagyott otthonaink állapota. Szerencsére tökéletes állapotban voltak. Megkönnyebbülten felsóhajtottunk, hiszen nincs párja az otthonnak, legyen az bármilyen szerény is.

Belépve a hajdani lakomba körbe jártam a tágas nappalit, és alaposan körül néztem. A tetőn beszűrődött a fény – ezt bizony hamarosan javítanom kell. De minden a helyén, még csak meg sem bolygattak semmit. A többiek is hasonló élményekről számoltak be, így hát kicsi kolóniánk újból birtokba vehette őket. A lányoknak tetszett a környezet, el voltak ragadtatva. Ez érthető is volt, hiszen ők már a komplexumban születtek.

A szomszédos bevásárlóközpont is sértetlennek látszott, ám fura mód, most mindenütt csend és nyugalom. Mialatt éhes gyomorral elleptük a rogyásig felstócolt polcokat, eszembe jutottak a régi szép idők… az alkalmazottak. Épp egy ízletesnek látszó sajt csomagolásával bajlódtam, már sikerült is cafatokra tépnem a borító fóliát, amikor két alkalmazott megállt felettem. Szinte a semmiből bukkantak fel, tökéletes csendben, váratlanul, mint a legyek a tejben. Esélyem sem volt, hogy észre vegyem őket. Megszeppenve, kissé ijedten emeltem rájuk tekintetemet, s összeszorult a torkom a rémülettől, mert valami nagyon nem stimmelt. Őket még sohasem láttam. Új alkalmazottak lehetek… ha ugyan alkalmazottak… Igaz, volt bennük valami emberi, de túlságosan izmos, nyúlánk alakjuk hatalmas, elképesztően bizarr fejben végződött. És az első pillantásra másból se állt ez a fej, mint éles fogakból. Szemeiket csak sejteni lehetett, ha ugyan azok a sárgán fénylő üregek szemek voltak egyáltalán. Ezek nem emberek! Ezek… ezek… Mielőtt azonban felocsúdhattam volna, egyikük villámgyors, kaszáló mozdulattal elkapott, s kissé összeszorított hét karmos ujjban végződő tenyerével. Majd az áttetsző pikkelyekkel tarkított arcához emelt és érdeklődve vizsgálgatott. És mialatt másik kezével hegyes állát vakargatta, a harmadikkal megfogta összekunkorodott farkincám végét és egy lendületes mozdulattal feszesre egyenesítette. Páni félelem lett rajtam úrrá. De az életösztönöm felülkerekedett a rettegésen. Amennyire csak tudtam kitátottam a szám, és piciny, hegyes fogaimat belemélyesztettem az inassá mumifikálódott, gumiszerű bőrrel bevont kézbe. Az aprócska sebből sárgás folyadék buggyant ki, ami csodálatos módon azonnal vissza is húzódott. A harapás nyomán szétnyílt hús is nyomban összeforrt, majd hegesedni kezdett, és a heg pillanatok alatt eltűnt.

– Nézd csak! Milyen helyes szőrös kis állat – fordult társa felé a fura lény. – És milyen harcias! – kacagott fel.

– Mutasd! – nyúlt felém a másik.

Átvett a tenyerébe. Megsimogatott. Az ő kezébe is beleharaptam.

– Valóban harcias – kacagott fel ő is. – És milyen selymes a bundája. Azt hiszem, az emberek ezt az aranyos kis állatkát hívták egérnek. Nem is értem, miért idegenkedtek tőle.

Kíváncsiskodva nézegetett még egy ideig, majd gyengéden visszahelyezett a sajtos polcra. Aztán, mint akik jól végezték dolgukat, egyszerűen magamra hagytak.

Mégiscsak változott ez a világ, állapítottam meg, miközben az átélt ijedségtől úgy reszkettem, mint a kocsonya. Apró pihegésekkel, nyeldesve kapkodtam a levegőt. Alig bírtam mozdulni, sajgott minden porcikám. Percek múlva nyugodtam csak meg, amikor is a testemben felengedett az ijedtség okozta merevség, s az izmaim ismét a régi olajozott módon működtek.

Aztán valahonnan előkerült Zina. Néztem, ahogy törékeny, karcsú lábacskáival ügyesen feltornázta magát mellém. Néztem, hogy a szürke bundácskája milyen tökéletes, arányos alakra simul. Tudatosult bennem, hogy nyakának selymes íve is micsoda csábítás a szemnek, szinte már ellenállhatatlan.

– Ó, álomszép hely ez itt Rabben – áradozott, és miközben mosolyogva mellém kucorodott még arra is szakított egy kevéske időt, hogy körbe kémleljen. Egymásra hunyorogtunk, aztán csak ültünk ott nagy egyetértésben, lustán s elégedetten, pont úgy, mint annak idején a macskák a kúpcserépen.

Később elkaptam Zinocska tekintetét, amikor suttyomban rám pillantott, és ebből a tekintettből nem volt nehéz kiolvasnom, hogy milyen csodás élete lesz majd itt a kölykeinknek.

És ez így is lett… De ez már egy másik történet.