Szégyen

Tímár Dezső az ötvenes éveinek elején járt. Szinte gyerek volt még, amikor dolgozni kezdett. Az általános iskola elvégzése után apja nyomdokaiba lépve, az esztergályos szakmát tanulta ki. Ügyes keze volt, szorgalmasan dogozott. Miután pár évet eltöltött a műhelyben, a munka vezetői felfigyeltek rá, hogy szívesen segít a szakmát újonnan tanuló fiataloknak. Óriási türelemmel magyarázott újra és újra, amíg jól nem ment. Kinevezték az esztergályos csoport vezetőjének. Fiatalon nősült, falubeli lányt vett el. Szülői segítséggel lakáshoz is jutottak a közeli városban, ahol dolgozott. Felesége Ildikó, varrónőként helyezkedett el szintén a városban.
Kevésből kijöttek, amennyit csak tudtak félretettek. Az asszony az ismerős körben vállalt varrást, javítást, igazítást. Örült, hogy egyre többen keresték fel, kisebb-nagyobb megbízással. Így a hétvégét is legtöbbször végig dolgozta. Hamarosan vettek egy használt autót, így egy-egy hétvégén a szülőket körbelátogatva a csomagtartó megtelt hússal, tojással, gyümölccsel.
Az így megspórolt pénzt szintén félretették. Amikor aztán kiderült, hogy Ildikó babát vár nyugodtak, boldogok voltak, hogy mindent meg tudnak adni a kicsinek az egészséges fejlődéshez. Egy este miközben a kiságy mellett az alvó Zsuzsikában gyönyörködtek megbeszélték, hogy a bölcsődét nem veszik igénybe, hanem Ildikó otthon marad a kicsivel.
Dezső alig várta minden nap, hogy hazaérve karjába kapja kislányát, és vacsora után mesét olvasson neki. Úgy gondolta, hogy azok voltak élete legszebb percei. Ildikó sokszor ült neki varrni ilyenkor, hogy a már régebben hozzájáró asszonyok ne keressenek más ruhakészítőt.
Zsuzsika kijárta az óvodát, az iskoláit majd egyetemre jelentkezett. A rendszerváltás után Ildikó munkahelye megszűnt, egy ideig csak az a keresete volt, amit a régi kuncsaftjaitól kapott. Dezső munkahelye, megmaradt egyelőre csak, mint Kft működött tovább. Kissé összébb kellett húzniuk magukat, aztán sorra nőttek ki a kisebb varrodák, és az asszony újra dolgozott. Zsuzsa szerencsére jól tanult, így ösztöndíjas volt az egyetemen, de még így is jó mélyen kellett szüleinek a pénztárcába nyúlniuk, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. Aztán az üzemben elkezdtek suttogni, hogy csődbe ment a Kft. Mindenki feszült volt, idegesen jártak be dolgozni az emberek. Időnként elegánsan öltözött embereket láttak a vezetőikkel az irodákban eltűnni, de semmi nem szivárgott ki, így maradt a találgatás, az éjszakai álmatlanság és a sűrűsödő gyomorgörcsök. Aki megszokta, hogy stabilnak érezte a munkahelyét, az életét, nehezen fogadja a változásokat, és semmi nem lehet olyan romboló hatással ilyen esetben, mint a bizonytalanság. A Kft végül átalakult egy magyar-német, közös vállalattá. Kicserélték az üzem tetején a névtáblát és egy darabig minden ment tovább. Zsuzsa miután lediplomázott, vőlegénnyel tért meg a szülői házba. Rövidesen esküvőre gyűltek a rokonok, barátok, ismerősök. Zsuzsa a férjével a városban kezdett vállalkozásba, az ötlet jónak bizonyult, mert két év múlva az év vállalkozói lettek. Aztán megérkezett az örömhír is. Unoka érkezik, bővül a család. De nem örülhettek felhőtlenül. Dezsővel és kollégáival egy délután közölték, hogy bezár az üzem. Mintha jeges vízzel öntötték volna le őket. Miután lejárt a munkaidő, kollégái hívták igyon velük egyet a rossz hírre. De ő nemet mondott, mint mindig. Ritkán fordult elő ital a házban, csak ünnepek alkalmával. Akkor is csak a köszöntésre. Hazafelé csak úgy őgyelgett, nem sietett, mint máskor. Azon gondolkodott, hogy mondja el otthon, mi történt? Ildikó vigasztalni próbálta, miközben unokájuknak varrt kis szoknyát. Természetesen egy kisvárosban, ha egy ilyen üzem bezárt esély sem volt rá, hogy a szakmájában el tudjon helyezkedni. De más munka sem nagyon adódott. Maradt az alkalmi munka. Az sem zavarta, hogy feketén. Élni kellett. Zsuzsa kérte, engedjék meg, hogy segítsenek! De ő hallani sem akart róla. Büszkeségből? Vagy azért mert az ő értékrendjébe ez nem fért bele? Hogy egy életerős, becsületes, dolgozni szerető embert a gyereke tartson el?
Így aztán a lányuk gyakran tért be teli bevásárló szatyrokkal. Az autó vizsgáztatását azonban már tényleg nem engedte. Egyre fogyott a munkanélküli segély, s nem volt más választása, maradt a közmunka. Két volt kollégájával együtt seperték az utcát. Baseball sapkáját mélyen a szemébe húzta, és úgy igyekezett, hogy csak a két kollégája lássa az arcát. Egy nap, meglátta, hogy Zsuzsa a kicsivel éppen feléjük tart. Gyorsan elfordult, és lehajolt. Hallotta, amint a kislány mögötte elhaladva az anyjához fordult.
– Mit csinál a bácsi? – kérdezte azon a kedves, csacsogó hangon, ami a legszebb zene volt nagyapja fülének.
– Tisztára söpri az utcát, hogy szép legyen. – hallotta lánya válaszát.
Összeszorult a szíve. Annyira szerette volna felkapni a kicsi lányt, és megforgatni, mint ahogy szokta. De így, koszosan, piszkosan? Lehet, hogy meg is ijedt volna. Mikor úgy gondolta, hogy már eléggé eltávolodtak, utánuk nézett.
Miután befejezték a munkát, a két férfi el akartak köszönni tőle. Legnagyobb meglepetésükre azonban ma velük tartott. Amikor a harmadik rövidet kikérte, kollégái feszengve nézték, de nem mertek rászólni. Egyre kevesebbet beszélt, azt is akadozva. Aztán mielőtt lebukott a feje, az unokájáról motyogott valamit.

Írta: Tara Scott