Szellemi látás
…valóság és vágyak, …pillanatnyi kielégülések, amelyek végeláthatatlan, kielégíthetetlen, kínzó újabb vágyakat nemzenek …állandósuló szenvedés, félelem, káosz, lebénulás, vakság, süketség, halál…
nagy különbség, sőt szakadék a között, hogy szeretnék vagy akarok valamit…, a józanság, szerényen és rettegve bújik el…
…élvezetek, és csömör, gyönyör és gyötrelmek, amelyek eltakarják a természetes élet tisztaságát, az átélések csendes boldogságát; örömeit és fájdalmait…, a mindenség ízét…
Egy ismerős, de kiismerhetetlen, mindent összezavaró erő jelenléte elszívja minden erőmet…egyre gyorsabban rabolja el éveimet, valamiféle tartozásra hivatkozva…
… a múlt felöklendezése és a jövő hajszolása, amelyek nem engedik észrevenni, megélni a jelent…
képzelt képek, amelyek nem hagyják látni azt, ami szemeink előtt van,, nem hatolhat el szívünkig,,, a rohanás, menekülés és sóvárgás, amelyek a kiindulópont és a cél között , az úton, eltompítják a dolgok valódiságát, reziduálisra csökkentik az érzékelést, háttérré transzponálják a valóságot; és a szellemi világgal együtt kizárják a tudatból egy csak a jövőben létező kép: a kitűzött cél vagy ábránd kivetítésével és felnagyításával…
…eszmék, amelyek kinőtt ruhaként lötyögnek az eseményeken…
a növények és az állatok, sőt a kövek és a vizek is megváltásra várnak…
nem lett jobb a világ… egyre pokolibb és vesztébe rohan… semmi sem változott, csak most már van egy esély…egy nagyon távolinak és nehezen megragadhatónak látszó reménység…
Jézus a kereszten… a kereszten… a tökéletes ártatlanság és tisztaság… az élet teljessége a bűnökkel terhelt és megrontott világban…lehajtott fejjel,, átélve a számára előre elkészített szenvedést… a mindenkitől eltaszítottságot és a Halál közeledését, s közben változatlanul maradva…
Jézust a kereszten…halálra ítélve abban a világban, amelyet az Atya Őáltala teremtett…, mindent tudva és értve, nem változva sem ismeretben, sem érzéseiben;
… a vakító naptól testi szemei meghomályosodnak – lehajtott fején, csapzott haján töviskorona, amely homlokába markol vérző sebeket; a véres, koszos izzadtság is a szemébe csorog – , alig látja az Előtte álldogáló röhögcsélő római katonákat; a kíváncsiskodó és gúnyolódó zsidókat és farizeusokat; a kétségbeesett és semmit sem értő édesanyját és barátait, tanítványait…, de szellemében mégis pontosan felfogja a valóság minden mozzanatát… nem menekül előle a szögek, a fulladozás és a szeretethiány okozta kínok extatikus, minden mást elfedő átélésébe…
még látja – már nagyon életlen képet adó testi szemeivel – a lándzsával közeledő római katonát…
minden emberi bűnt ismer, és magára vesz az Atya akaratából, mert tudja, hogy a hibátlan áldozati bárány szerepét kell betöltenie…
és tudja, hogy most már minden bűn és emberi utálatosság ott van Őrajta; és Isten, aki ezt akarta, ezért elhagyja Őt, hiszen a bűnnel nem vállal közösséget…; pedig az egyszülött Fiáról van szó, akit mindennél jobban szeret…
… a római katona és a Halál saját démonhordájával fenyegetően közeledik…
Jézus isteni szelleme is gyötrődik attól, amit az Ember-Jézus átél, aki felkészül a Halállal való találkozásra…
fiatalember; és azok keze által kell meghalnia, akiket egy örökkévalóság óta ismer és szeret…
… a római katona oldalába döfi a lándzsát…, a fizikai lét és érzékelés megszűnik, és a Halál a legpusztítóbb fegyverzetében ront rá, hatalmas serege élén;
Jézus harcol…, visszaveri a Halált…, démonokat kaszabol le…
… most már a hús-vér-csont emberi testét odahagyva romolhatatlan szellemtestté formálta át magát ,és megelevenítve isteni természetűvé tette…, átvitte a szellemi világba…
most már fehér ruhában van, és arany sisakban, kezében kétélű kard… haláltusájukat vívják és megsemmisülnek az undorító, szétkaszabolt démonok…, a maradék elmenekül…, a Halál már csak nézi…, nem mer újra támadni…, végül megfordul és eltakarodik…
…a látomástól jobbra, valamivel feljebb ott ragyogott a csodálatosan szép telihold, amely magára vonta figyelmemet, és én izgatottan berohantam a házba, hogy újabb fényképeket készítsek róla; csak gyorsan rögzítsem, hogy aztán majd újra elmerülhessek az égre vetített kép szemlélésében. De mire kiértem a házból a fényképezőgépemmel felszerelkezve, már csak a telihold ragyogott az égen, olyan erővel, hogy a földi tárgyak még árnyékot is vetettek, sőt még színeik is látszottak. Elszomorodtam, és bűntudatosan, a fényképezésről is lemondva, bementem az íróasztalomhoz, hogy leírjam a másik képet, amit az égen láttam.
Mártély- Budapest 2006. 07. 9-15. g