Életünk során sokszor érkezünk keresztúthoz, amit döntési helyzetként élünk meg a mindennapokban. Ebben még önmagában nem is volna semmi rendkívüli, hiszen életünkre akár úgy is tekinthetünk, mint amit át és átszőnek jó és rossz döntéseink. Tehát, maradva a hasonlatnál, ott állunk egy útkereszteződésnél, mehetünk tovább nyílegyenesen, mehetünk balra, mehetünk jobbra, vagy akár vissza is fordulhatunk, amerről jöttünk. A döntésekben sokszor úgy hisszük, segítségünkre van, ha a jól látható jelek alapján döntjük el, merre tovább. Vagyis vannak a jól kitaposott ösvények, amelyet előttünk már sokan választottak, feltételezhetjük, hogy biztosan nem véletlenül. Aztán megnézzük a másik utat, és látjuk, hogy az már kevésbé tekinthető gyakran járt útnak. Biztos nem is túl biztonságos, gondoljuk magunkban, és megszemléljük alaposabban a megmaradt választási lehetőséget. Elvadult növényzet, alig kivehető út, mint ha már évek óta nem használták volna, vagy talán egyszer sem. Tanácstalanul állunk, míg végül megszületik a döntés. Néha bizony nem is a jó, hanem éppen az ellenkező. Ilyenkor azzal vigasztaljuk magunkat, hogy a rosszból is lehet tanulni.
Tizenévesként jó ötletnek tartottam, hogy én a járatlan utat választottam, szemben azokkal, akik a kényelmesebb, járt utat választották. Vajon jól tettem vagy rosszul? Mert érdemes azon elgondolkodni, hogy a tapasztalatokon kívül, melyeket ezen az úton szereztem, járt-e bármiféle haszonnal, előnnyel ez az életút számomra?
***
Ma már felnőtt fejel, világosan látom, hogy mikor léptem arra az útra, ami megváltoztatta az életem. Minden az első sörrel kezdődött, valahogy be kellett vágódni a környék legmenőbb srácai előtt, hogy én is egy legyek közülük. Azt kell, hogy mondjam, ebben az esetben nem is az alkohol káros hatása volt a legnagyobb probléma. Sokkal nagyobb gondot jelentett az, hogy ez által bekerültem egy olyan társaságba, ami mint egy polip, körbefont karjaival, és később már akkor sem eresztett, amikor szabadulni szerettem volna. Természetesen otthon nem sikerült sokáig titokban tartani új szenvedélyem, az alkoholszag és a megváltozott viselkedésem hamar elárult. Szüleim próbálkoztak szobafogsággal, és más büntetésekkel is, de ezek, mint ahogy várható volt éppen ellenkező hatást váltottak ki. Az egyik rossz vonzotta magához a másikat, így hamarosan rákaptam a cigarettára is, és reggelente erős kávéval próbáltam úrrá lenni a fáradtságon és a kialvatlanságon. Innen már szinte törvényszerűen következett az iskolai teljesítményem látványos romlása, ami az év végi bizonyítványban csúcsosodott ki. Mivel több volt az a tantárgy, amiből megbuktam, mint az, amiből nem, szüleim végleges elhatározásra jutottak: kivettek az iskolából. Azt szánták büntetésnek, hogy ezen túl dolgozni kell járnom, és ez által magamnak kell majd előteremtenem a szükségleteimre a pénzt. „Majd most meglátod, mitől döglik a légy, és hogy a pénz nem fán terem!”- közölte velem apám, miközben megpróbált szigorúan és megfontoltan viselkedni velem szemben. Sikerült is elhelyezkednem, még ha nem is álmaim állását csíptem meg. Újságkihordó lettem, hetente öt napot kellett dolgoznom, napi hat órában, szóval nem kellett megszakadnom.
Az új munkahely azonban tartogatott még számomra meglepetést. Mikor már azt hittem sikerült eltávolodnom a rossz társaságtól, megdöbbenve tapasztaltam, hogy néhányan közülük szintén itt dolgoznak. Igyekeztem magam távol tartani tőlük, de azt azért mégsem tehettem meg, hogy nem ismerem meg őket, nem állok velük szóba. Így esett meg velem, hogy az egyik munkaközi szünetben, mikor együtt dohányoztunk és kávéztunk, megkínáltak életem első füves cigijével. Mondanom sem kell, hogy először eszem ágában sem volt kipróbálni, de végül mégiscsak engedtem a csábításnak. Onnantól kezdve, minden nap elszívtuk, szinte már- már szertartás szerűen az ebédszünetben. Aztán elkezdett rövidnek tűnni az erre szánt idő, és egyre gyakrabban fordult velem elő, hogy már egész nap csak ezt szerettem volna csinálni, és a munka egyáltalán nem érdekelt. Ez a kívánságom nem sokra rá teljesült is, mikor már észrevehetően több időt töltöttünk fűszívással, mint munkával. Végre volt időm a barátaimra, és nem kellett hajnalban korán kelnem. Minden nap önfeledten buliztunk valahol, ittunk és szívtunk felváltva, míg egyik este elő nem került egy fecskendő. Attól a naptól kezdődően egy soha véget nem érő rémálom volt az életem, rövid eszmélésekkel tarkítva, amik olyan rövidek voltak, hogy igazából még megretteni sem volt időm saját magamtól. Pedig bőven lett volna rá okom: Szüleim kirakták a szűrömet a lakásból, mert már nem bírták elnézni, amit magammal műveltem, és hát nyilván megunták azt is, hogy mindig eltűnt otthonról valami, ami akár csak egy csekély értékkel is bírt. Hiába, ez van, ha szükséged van az anyagra, már nem te használod, hanem az használ téged. Az utcán vagy lepattant drogtanyákon tengettem a napjaimat, az már nem is élet volt, inkább túlélés. Már nem voltak barátaim csak a járókelők rosszalló pillantásai maradtak meg nekem. Úgy közlekedtem fel- alá a városban, mint egy agyatlan zombi. A drog nem csak a személyiségemet változtatta meg, átformálva azt a saját képére, de a világban addig elfoglalt helyem is kérdésessé vált. Fogalmazhatunk akár úgy is, hogy megszűnt létezni az élet nagy koordináta rendszerében elfoglalt pozícióm. Nappal lett az éjszakából, éjszaka a nappalból, halál az életből. Az egyetlen barát, aki ennek ellenére végig kitartott mellettem, nem más volt, mint a heroin.
Mikor már úgy tűnt, hogy bérelt helyem van a temetőben történt valami, ami megváltoztatta az életem. Éppen egy újabb rablást követtem el, amikor a rendőrök elől menekülve, beleütköztem egy járókelőbe, aki a kislányával sétált kézen fogva. Az ütközéstől hanyatt vágódtam és alaposan bevertem a fejem. Az utolsó dolog, amire még emlékszem, mielőtt elájultam volna, a gyermek pillantása volt, ahogy rám nézett nagy csodálkozó szemeivel.
A kórházban tudtam csak meg, hogy azon a sarkon nem másba ütköztem bele, mint a testvérembe és a kislányába. Amíg élek nem felejtem el azt a szempárt. Ott volt benne a megoldás minden problémámra, ott volt benne maga az élet, minden szépségével. A kislány, akit egy éves korában láttam utoljára, zűrös életvitelem miatt, gyermeki tiszta lelkűségével úgy hatott rám, mint évekkel azelőtt a drog. Mint egy villámcsapás, úgy hasított belém a felismerés, hogy ezt a játszmát még közel sem veszítettem el, ez a sakkparti még tart és van esélyem a győzelemre. Elhatároztam, hogy teszek egy utolsó kísérletet a leszokásra. Hirtelen fontos lett, hogy testvérem lányát lássam felnőni.
Először végig kellett járnom az ilyenkor szokásos procedúrát a rendőrséggel, majd miután vállaltam a gyógykezelést, irány az elvonó. Kezdetét vette egy hosszú harc, a bennem lakozó démonok ellen, amely most már úgy néz ki az én győzelmemmel végződött. Testvérem a kezelés alatt végig mellettem állt, és ez bizony kimondhatatlanul sokat jelentett számomra.
Most itt ülök a drogambulancia várótermében, és egy jegyzettömbbe írom a gondolataimat. Egészen rákaptam erre, mióta a doki rávett, hogy jegyezzem le az álmaimat. Mintha attól félnék, hogy ha nem jegyzem le azt, ami éppen a fejemben jár, akkor szegényebb lennék általa.
Még ma is a fülemben cseng édesanyám gyakran ismételt, de általam meg nem fogadott intelme: „Járt utat a járatlanért, el ne hagyj!”
***
Miért is meséltem el ezt az egészet? Azért, hogy megmutassam, hogyan jár az, aki felelőtlen döntéseivel rálép, majd minden figyelmeztetés ellenére is tovább halad azon az úton, ami a semmibe vezet. Mert történhetett volna ez máshogy is, választhattam volna a járt utat, mint a testvérem, amit szüleink mindkettőnknek szántak. Míg én az iskolában és az életben is csak bukdácsoltam, ő mindig jeles tanuló volt. Szüleim mintájára belőle is műszaki értelmiségi lett, majd boldog férj és édesapa. Én már gyerek korában is állandóan csak piszkáltam a strébersége miatt. Mindig a fejéhez vágtam, hogy a tanulással csak elpazarolja az életet. Azt kell, hogy mondjam az élet alaposan rám cáfolt. Mert nem mindig a járatlan út az, ami a jó választás. Pedig mikor nekivágtunk, még az tűnt a jobb választásnak, emelt fővel vállalva a kihívást, nem is sejtve, hogy esetleg a végzet felé masírozunk. Lekezelően bánunk velük, le is nézzük azokat, akik a járt utat választják, mondván nincs bennük elég kurázsi, és hogy mennyivel könnyebb a mások által kitaposott úton haladni előre. De hát akkor mégis mi lehet a jó megoldás? Nekem nem tisztem eldönteni ezt, hogy kinek mi a jó, azt mindenkinek magának kell tudnia, éreznie a szívével. Így majd ha eljön az idő, és újra útra kell kelnünk, tudni fogjuk merre, melyik úton induljunk el.
Vége?
2011. Szeptember.
Írta: Hajgató Attila
Köszönöm mindenkinek a hozzászólásokat és a szavazatokat!
Üdv: Attila