Az a sok szárazföldi patkány a hivatalokban, az arisztokraták udvaraiban, a papok luxusvilláiban, mind azt szajkózta, eszembe ne jusson járatlan vizekre tévedni, mert sose fogok többé a saját ágyamban ébredni. Micsoda képmutatás: leginkább az expedícióba fektetett pénzükért remegtek, akár az istenfélők, mikor bűnbe esnek. Az indulásig lépten-nyomon korlátokba ütköztem, miközben a déli uralkodók már újra felosztották maguk között a fél világot. Én meg azt mondtam: hadd járom végig először azt az utat, amit én jelöltem ki sajátomnak, majd ha visszatérek dolgavégezetlenül, akkor legfeljebb avval takarózom, hogy az ismeretlen út jobban tetszett nekem, aztán így lett minden, ahogy lett, ahogy az Úr eltervezte. A való világ – szerencsére – mindig más, mint az általunk alkotott világkép.
A vihar a nyílt tengeren legalább olyan hirtelen támad, mint amilyen gyorsan folyik le a torkokon az erőt és bátorságot adó rum. Mire a minap elkezdődött, én már – rendíthetetlen kapitány módjára – szálfaegyenesen álltam a hajóhídon. Próbáltam megvetni magam valami biztos ponton, nehogy lesodródjak a dülöngélő fedélzetről. Az imént még szelíd fodrok már hegynyi magasságot értek el, átkozottul nyikorgott alattunk az öreg bárka; a fatest, mely éjszakára mindig összehúzódik, kinyújtózik napközben, most visított minden porcikájában. De ellenállt az erős, tarajos haboknak, sisteregve csapódtak neki, majd lecsendesedve vonultak vissza, teret hagyva a következő rohamnak. A fergeteg korbácsolta tajték a bordázatot ostromolta, hánykolódtunk a hullámhegyek, vízvölgyek szorításában. Minden olybá tűnt, mint a múlt: homályos, mint a jelen: veszedelmes, mint a jövő: bizonytalan.
A következő hullám felettem tornyosult, egyensúlyoztunk ég és föld között. A vitorlák szánalmasan gyenge takaróként viselkedtek a testüket ostorozó tombolás ellen. A matrózok a végkimerülés határán feszítették a vizes köteleket, meztelen mellüket csapkodta a víz, duzzadt páraszemcsék olvadtak az arcokra. Szabadok voltunk egy lélekvesztőben, a halál árnyékában.
Odalenn egymással párbajoztak a zúgó örvénytölcsérek, ami arra tévedt, mind beszippantották, mint az éhes oroszlán a gyanútlan prédát. Az égbeszökő fővitorla ropogva dőlt alá, a vásznat szétszabdalta a nedves forgószél. Az árbockötelek irtózatos pörölycsapással zuhantak a fapadlóra, vízisiklóként tekergőztek szerteszét. A délutáni Napot elnyelte a háborgó, fekete pokol. Fuldoklott csakúgy, mint a messzi ősi földünk, mely tudatosan vagy anélkül, de megfojtja a boldogságra vágyókat, az életet értelemmel megtöltőket, a született tehetségeket.
Senki sem járt még errefelé előttünk, feleslegesen kerestünk útbaigazítást, egy hátrahagyott nyomot, egy jó példát elődeinktől. Kétkedés lett úrrá a hajón, csak jómagam bíztam sorsunk jobbra fordulásában; Istenünk majd eldönti megérdemeljük-e a sikert, az életet. Áldott legyen a Nap fénye és a Szent Kereszt, túléljük és jó utunk lesz, ha Ő is úgy akarja.
Villám csapott a fedélzetbe: elmémre hirtelen teljes csend borult, nem hatolt be a Mindenség reccsenése, az óceán katartikus zajszimfóniája, válogatott embereim kissé primitív káromkodása; nem számított semmi, magam voltam magammal, a magasság és mélység magányában. Csak az alvilág fekete madarai kergetőztek a szemeim előtt. Akaratommal toltam előre a hajót, ha már az égiek segítség helyett gátolták a haladást. De ki vagyok én, hogy az Úr cselekedetei fölött ítélkezzek. Talán nem én vagyok a világ közepe, legfeljebb csak kutatom azt.
Éles fényre eszmélek. Káprázatos fény robban a zeniten, ragyogó piciny csillagokká törik, gyorsan szívja fel az esőcseppeket, a tengert kobaltkék paplanként fedi be szétporló hullámai. Az áttetsző égen finoman pattannak a fátyolfelhők apró párakristályai, ezüstszálak húznak nyugat felé. Kedvező passzátszél dagasztja a vitorlákat, a hajó az orra előtt szétrebbenő halrajok között siklik, ezüstpikkelyek villannak, a tat széles barázdákat von a lenyugodott vízre.
Lebegünk a mélykék óceán felett, csikorognak a csigákon átrohanó kötelek, arcomon sós permet csurog; körülöttem és bennem olthatatlan szabadságvágy születik, kihajolok oldalt, valósággal ráfekszem a hullámokra, kedvesen cirógatnak, a nevemet duruzsolják a fülembe. Bennem új gondolatok kelnek életre a régi hamvaiból.
Mert ebben a végtelen világban valójában nincsenek véletlenek, igazán nem lehet véletlen, hogy itt vagyok, épen, és egyre izgatottabb hittel telve. Vagy tán véletlen a múlt és a jövő, a törékeny pillanat, mely egyre közelebb csalogat az ismeretlenhez?
Az izmok megfeszülnek, az ujjak megnyúlnak a vásznak, a kötelek, a hajókormány felé, ingatagon állok, mint egy részeg tengerész, el akarlak kapni, de nem érlek el. Illúzió csupán, foncsorozott álom megkapni azt, ami igazán közel áll hozzánk? A tenger bódító aromája a Te bőröd illatát ontja, a vízfelszínen a Te képmásod lebeg, az égkékje a Te szemed színét szívja magába, sugara szerény ágyamat díszíti csupán, de még nem vesztettelek el. Csak a hajó gonosz tréfát űz velem, előre hasít könyörtelenül, nem fordul meg, nem vezet vissza hozzád, vajh milyen küzdelem vár még rám?
Hogy átalakíthassuk ezt a poshadt, olykor magába zárkózott, olykor csatatérré változott civilizációt, először is magammal kell, kezdjem, nem lehet abban hinni, hogy mások majd megváltoznak. Csak én teremthetek békét a lelkemben, és értéket a világban, hisz én magam vagyok a világ, melyre most oly kíváncsian kukucskálok.
Közel három hónapja szeljük már az óceán habjait. A legénység lelki tengeribeteg, maholnap fellázad, és akkor vége. Elveszthetek mindent, amiben hittem. Hittem a valóságot kiszorító hamis reményeknek, a felgyülemlett bosszú jogosságában, a kerek és fordított világban, a groteszk pillanatokban, a képzelet szárnyalásában, egy álomvilág létezésében. Torz tükörképnek tűnt mindez a marakodó Európában. Hiába magyarázom ennek a türelmetlen, ingerült és egyre agresszívebb hajós népségnek – akik még önmaguk előtt sem merik kimutatni félelmeiket, csalódásaikat, viszont együttlétük hihetetlen energiákat szabadít fel –, hogy a távolság, akár egy gyönyörű hölgy: csalfa és kiszámíthatatlan, minden aggodalmuk megalapozatlan, az út végén hatalom és kincs vár minket, temérdeknyi kincs.
– Föld! Föld! Föld! – üvölti az éjszakai őr a Santa Maria legtetejéről.
Körös-körül sirálycsapat rikoltozik; indiai piros virágszirmok és bogyók úsznak a vízen, megfordult velünk az egész Világ, elkezdődik hát a Paradicsom meghódítása.
Kolumbusz Kristóf admirális
India, Kr. u.1492. október 12. péntek.
Írta: Szántó László