Járatlan út – HETEDIK TÖRTÉNET

Yvett és Viktor egy kisvárosban lakott Budapesttől úgy 40km-re. Három évvel ezelőtt költöztek ki a fővárosból, mert a mérgező város levegője nem tett sajnos jót gyermekeik egészségében. Legkisebb gyermekük sajnos asztmás lett.
Nagyon sokszor rohamot kapott. Orvosi tanácsra, kerestek egy csendes, de igazán aranyos falucskában egy családias-kertes házikót.
Négy gyönyörű gyermeket neveltek nagyon szépen, tisztességgel.
Két lányt és két fiút… Rebeka 17 éves, Réka 14… Robi 11… és a kis Ricsi, aki 7 évét töltötte abban az évben. Ő is megkezdte az első osztályt.

A gyermekek nagyon könnyen beilleszkedtek a vidék hangulatába, nagyon jól érezték magukat, nagyon hamar új barátokat szereztek.
Sportoltak, szerettek iskolába járni… és ami nem hátrány szerettek tanulni is.
De sajnos az egyre nehezedő gazdasági helyzet, egyre nagyobb terhet rótt a tisztességesen élni akaró családokra.
Minden egyes Forintot úgy kellett beosztaniuk, hogy mire a rezsit kifizetik, addigra az igazi életre már szinte alig-alig maradt.
A négy gyermek taníttatása is igen nehéz volt.
Yvett egy szállodában kapott helyet, mint recepciós, Viktor pedig egy gyárban, ahol, mint előkészítő dolgozott.
Az elején semmi gond nem volt. A baj akkor kezdődött, mikor a férfi munkahelye megszűnt hirtelen. Indoklás: létszám leépítés.
Keresete átlagot meghazudtolóan jó volt, mert a 220.000-et is megkereste. Az addig minta életet élő kis családot a lavina kezdte sodorni magával lejjebb és lejjebb.
A munkanélküli nem volt elég szinte semmire.
A fiú igyekezete ellenére sem tudott még maszek melókat sem bevállalni, mert másnak sem nagyon volt miből dolgoztatni.
Egyre többet keveredtek egymással szóváltásba. Yvett próbálta nagyon ügyesen beosztani azt a kis pénzt, de semmire nem volt elég.
Egyre többet veszekedésbe torkollott a beszélgetésük, már a legkisebb gyermekek is néha riadtan nézték szüleiket.
Elérkezett az a nap, mikor jött a gázos autó, és elzárták a gázt, és következett a víz csekk befizetésének felszólítása.

Viktor teljesen magába zárkózott, nem igazán foglalkozott a külső hatásokkal. Rágódott, ölte magát. Mikor már a házasságuk is kezdett romokban heverni, a férfi agya csak kattogott, és kattogott.
Április 1-április 2. Viktor fel sem kelt az ágyából. Nem is evett, nem is ivott. Felesége nagyon kezdett aggódni férje miatt.
Április 3… Hétfő…
Viktor hajnal 5 órakor már egy fekete tréningruhában csukta be maga mögött az ajtót. Olyan csendesen lépett le, hogy a család összes tagjából senki nem vette észre. A lány mikor felébredt simogatni kezdte az ágy túlsó felét, de legnagyobb meglepetésére nem találta ott a férjét. Az előző két napra visszagondolva nagyon ideges lett. Tárcsázni kezdte férje telefon számát. Ki volt kapcsolva. Nem tudta mit tegyen, hiszen ilyet még nem élt át.

Viktor zsebében ott lapult a szolgálati fegyvere, amit még akkor kapott mikor Budapesten dolgozott a banknál, mint biztonsági őr.
Másik zsebe sokkal jobban kidudorodva rejtett valamit. Zötyögött Pestre a járatos korai busszal. Szemgolyója idegesen forgott jobbról-balra. Tekintetében már a téboly lett látható. Minden porcikájában remegett. A buszról leszállva elindult. Már az agya vezérelte talán az irányt. Ment mert vitte a lába előre.
Pest egyik csendesebb utcáján sétálgatott, bolyongott… mikor az agyában felvillant az „öngyilkosság” gondolata.
– De hol, hol merje megtenni?… Itt az emberek között nem szabad! – Ki kell menni a budai erdőbe – villant fel neki hirtelen a gondolat.
Gyors mozdulattal megfordult, hogy visszamenjen a villamos megállóhoz.

De ekkor az út másik oldalán megpillantott egy postát. Átment a zebrán. Már nem remegett semmije, már nem volt ideges.
Csak ment előre akkor úgy tűnt tudatosan teszi, amit tesz.
Mikor már pár méterre járt a posta bejáratától, még körül is nézett. Maga mögött 20m-en belül nem jött senki.
Előtte egy öreg-nénike bicegett botjára támaszkodva… és Viktor meglepetésére pont ugyanaz volt az úti célja mint neki.
Még udvariasan maga elé engedte a mamikát a forgóajtónál, és óvatosan követve az öregasszonyt, csendesen belenyúlt a zsebébe.
Egy sísapka volt az, melyre már két luk volt rendesen elkészítve. Hirtelen mozdulattal fejére húzta.
Mire beért az ajtón már a pisztolyt is a kezében tartotta.
Az ajtónál megállt és hangos ordítozásba kezdett.
– Mindenki feküdjön a földre!! Kérem a pénzt! Egy rossz mozdulat és nem állok jót magamért.!
Az öregasszony nehézkesen felnézett rá, k.b 2m-rel állhatott Viktor előtt. Viktor nagyon ideges volt. A mamika nyugodt arccal nyugtató mosollyal kérdezte:
– Drága fiam miért teszed ezt? Én nem tudok már neked hasra vágódni, de azt tudom, hogy a te lelkiismereted nem fog nyugodni ha most valakit lelősz… Van családod fiam? – kérdezte a holt nyugalommal a szemében..
– Igen! Igen éppen azért vagyok!!..
Körülöttük megdermedt a levegő is. Mindenki a földön rettegve várta a fejleményeket. A mamika nagy nyugalmat sugárzott, és belenézve Viktor szemébe, ami fényesen csillogott vissza.
– Ne tedd fiam!! Éppen őmiattuk ne tedd!.. és hirtelen mozdulattal a kézitáskájába nyúlt. Kivett egy köteg pénzt. A fiú felé emelte.
– Tessék. Én olyan egyedül vagyok mint a kisujjam. Neked adom ezt a pénzt, hátha segíthetek vele egy jóravaló családon. Én már úgysem élek sokáig. Nem tudom kin segíthetnék vele jobban? Ha a családodért teszed, akkor ne tedd! Kérlek vedd el ezt!

Viktor agyában felvillant egy kép… „Jézusom mit is keresek én itt? Mit csinálok?”…és remegő lábakkal, testét a forróság hatolta át, de a nénike csak nyújtotta felé a pénzt.
Minden megvilágosodott előtte.
Odalépett, és megsimogatta a nénike arcát.
Eltette a pisztolyt a jobb zsebébe, míg a ballal levette a sapkát a fejéről és megszólalt csendesen.
– Ne haragudjanak rám! Könyörgöm!.. – és mint akit puskából lőttek ki, kirohant a posta ajtaján, átrohanva a kocsik között, legnagyobb szerencséjére fel tudott ugrani a pont akkor megálló villamosra.

A posta vezetője egyből hívni akarta a rendőrséget, ahogyan feleszméltek, és feltápászkodtak a földről. De az öreg mami, a jóságos nénike ezt nem engedte. Hangosan kiáltott a nőre.
– Ne tegye!… Nem szabad telefonálnia aranyos! Ez egy nagyon jó ember volt, és nem bántott volna egyikünket sem. Mi se bántsuk!
– A társadalom nagyobb hibás, ha egy családot tartó embernek idáig kell süllyednie. – folytatta.

És a postán lévő emberek elcsendesedtek, halkan beszéltek ugyan róla, de már nem akarták ráuszítani a rendőrséget a család apára.
Viktor a villamosról megpillantott egy templomot. Leszállt és egyenesen a templomban találta magát.
Bekapcsolta a mobil telefonját, és csendese imádkozni kezdett a templom utolsó padsorában…

Írta: Nagy Rozália