Egyszer az életben – 2. helyezett

– Elnézését kérem uram, meg tudná mondani a pontos időt?
– Nem, ugyanis nincs órám.
– Tudja, nekem sincs, ezért kérdezem. Pontosabban volt, még fél órával ezelőtt, de a buszon lelopták a kezemről.
– Ott a tér túloldalán, a cukrászdával átellenben talál egy órásboltot. A kirakatában mindig van egy nagy óra, ott meg tudja nézni a pontos időt.
– Igen, köszönöm, csak tudja a szemem már nem a régi, és a lábam is vacakol mostanában. Ezért gondoltam, hogy talán majd öntől megkérdezem.
– Mondja, miért zaklat maga engem? Kicsoda ön, talán valami kérdezőbiztos féle?
– Nem, uram, én csak egy egyszerű járókelő vagyok, akinek ön szimpatikus volt.
– Valami oka csak van annak, hogy pont engem pécézett ki magának? Szerintem ön egyszerűen csak unatkozik, és beszélgetni akar valakivel. De tudja mit? Ha már minden áron beszélni van kedve, megkínálhatna egy cigarettával.
– Sajnos nem tudok adni, én ugyanis nem dohányzom. De ha van kedve, leülhetnénk ide a kávézó teraszára, biztos lehet itt cigarettát kapni. Megihatnánk egy kávét is akár.
– Úristen! Mi következik még ezek után, megkéri a kezemet? Maga valami mániákus, vagy perverz?
– Teljesen félre ért engem, uram. Én csak szeretném megakadályozni, hogy egy nagy butaságot csináljon.
– Nézze, én nem tudom, mi baja van, de ezt a beszélgetést itt fejezzük be!
– Higgye el nekem, nyomós okom van rá, hogy éppen itt vagyok és önnel beszélek.
– Akkor a viszontlátásra, én amúgy is várok valakire, nem érek rá a maga sületlenségeire!
– Hát jó, akkor akár a rendőrséget is hívhatom. Megmondom, hogy ki akarja rabolni a szemben lévő bankfiókot.
– Hogy micsoda? Most már biztos, hogy maga teljesen őrült!
– Pedig biztos forrásból tudom mi a szándéka. Ami azt illeti, én mindent tudok magáról. Még azt is, amit nem szeretné, hogy tudjak. Az álmait, a vágyait, a gondolatait, és az Úr iránti gyűlöletét. Persze ez nem igazi gyűlölet, mert nem szívből jön, ez csak pillanatnyi elmezavar, amit kivetít valakire, aki nem tehet az ön helyzetéről.
– Mondja meg végre kicsoda maga, és honnan ismer engem!?
– Biztos, hogy felkészült a válaszra? Mert akkor tényleg jobb lesz, ha leülünk ide.
– Jó, üljünk. Várjon csak, éppen erre jön a pincér. Pincér! Két kávét lesz szíves! Tudja mit, legyen még két kis konyak is! Köszönöm.
– Szóval készen áll arra, hogy megtudja az igazat?
– Azt hiszem igen. Nem is tudom miért, de már most úgy érzem kár volt ebbe a beszélgetésbe bele kezdeni.
– Pedig nem fogja megbánni, elhiheti. Megkímélem magát rengeteg kellemetlenségtől. Mindössze arra van szükségem, hogy végig hallgasson. Aztán a döntés persze az ön reszortja lesz, hogy hogyan tovább.
– Na, végre, itt a két konyak. Várjon, ezt először felhajtom, szükségem lesz, rá úgy érzem.
– Akkor engedje, meg hogy bemutatkozzam, én vagyok az ön személyes őrangyala.
– Azt hiszem, erre még innom kell. Nem bánja, ha megiszom az önét is? Majd rendelünk másikat. Pincér!
– Azért vagyok itt, hogy megakadályozzam önt abban, hogy élete legnagyobb butaságát elkövesse.
– Ha nem sértem meg a kérdésemmel, eddig hol volt? Tudja, ha végig gondolom az életem, sokszor szükségem lett volna egy őrangyalra. Ehhez képest…
– Tudja az élet azért nem ilyen egyszerű. Ne úgy gondoljon rám, mint egy jó tündérre, aki teljesíti három kívánságát, és a nehéz helyzetekben döntéseket hozz ön helyett. A döntéseket mindig magának kell meghoznia, én csak abban tudok segítséget nyújtani, hogy megpróbálom a tudomására hozni, hogy milyen választási lehetőségei vannak, és melyiknek milyen hatása van az ön illetve környezete életére.
– Ezt akkor sem értem. A szüleim halálakor, vagy amikor elvált tőlem a feleségem akkor maga hol volt? Na, akkor nem ártott volna egy lelki támogatás. Hol van már az a pincér?
– Mondja csak, emlékszik arra a papra, aki lebonyolította a temetési szertartást? Vagy a válóperes ügyvédjére?
– Mindkettőre emlékszem, igen. Be nem állt a szájuk, mindegyik csak okoskodott, meg sem hallgatták, hogy én mit mondok. Csak saját magukkal törődtek.
– Tudja ez azért nem egészen így volt.
– Honnan is tudhatná azt maga, amikor ott sem volt?
– Tulajdonképpen jelen voltam az ön egész eddigi életében, csak mindig más képében. A pap és az ügyvéd is én voltam.
– Tessék? Ha maga volt mindkettő, miért nem segített?
– Én megpróbáltam, de ön túlságosan el volt foglalva a saját személyével ahhoz, hogy segíteni tudjak. Mint említettem, én nem befolyásolhatom közvetlenül az ön életét, sem jó sem rossz irányba.
– Talán az még megbocsájtható, hogy el voltam kenődve, mikor éppen a szüleimet gyászoltam. Emlékszem arra a papra, állandóan a Bibliából idézgetett, és mindenáron rá akart beszélni arra, hogy járjak rendszeresen misére.
– Azt hiszem abban a helyzetben ez volt a legjobb tanács, amit papként adhattam. Szüksége lett volna a közösség és a hit erejére, hogy meg tudjon küzdeni a gyásszal. Ehelyett mit csinált? Inkább a kocsmában ápolgatta a lelkét az alkalmi ivócimborákkal.
– Hát hova járjon a férfiember ilyen helyzetben? Ők legalább meghallgatták a problémáimat.
– Azért azt ön is elismerhetné, hogy többek között az állandó kocsmázásnak volt némi köze ahhoz, hogy a felesége elvált magától?
– Talán. De a legnagyobb baj mégiscsak az volt, hogy olyan nőt vettem el, aki abszolút nem értette, meg hogy min megyek keresztül. Neki támogatni kellett volna engem és nem támadni, meg magamra hagyni. Aztán meg jött az ügyvéd, vagyis maga, aki ki akart vele békíteni mindenáron, és azt akarta, hogy járjak el az anonim alkoholistákhoz.
– Bármennyire is szeretné másként feltüntetni, én mindig csak az ön javát akartam. Az már végképp nem az én hibám, ha élete nagy sorsforduló pontjainál rossz döntéseket hozott. Nekem tiszteletben kell tartanom az ön döntési szabadságát. Most azonban úgy döntöttem meg kell, hogy szegjem az előírásokat, mert azt már nem tudom tovább nézni, amit az életével művel. Tudja az élet ajándék, és nem egy televíziós szappanopera. Meg kellene, hogy becsülje, nem pedig eldobnia magától, mint egy levetett ruhát.
– Hát nézze, nem is tudom, lehet, hogy igaza van. Kicsit, mint ha már kezdeném másként látni a dolgaimat. Mondja csak, ön mégis csak szakértő, milyen az, ha megszólal az ember lelkiismerete? Vagy ez már a konyak hatása lenne?
– Valószínűleg a konyakot is érzi már, hiszen most itta meg az ötödiket. Pedig most nagy szükség lenne arra, hogy meghallgasson. ugyanis elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amiért végül is itt vagyok.
– Igaz van, megpróbálom visszafogni magam. Figyelek önre, mondja csak, most már nagyon érdekel mi lesz a befejezés.
– Szóval holnap reggel, amikor rossz szokása szerint, elindul a kocsmába, tegye meg nekem azt, hogy most az egyszer nem megy be. Vegyen erőt magán, és menjen tovább, egyenesen a lottózóba. Ott aztán játssza meg családtagjaihoz köthető születési dátumokat. De jól figyeljen, mihez kezd majd a nyereménnyel, mert ez lesz az utolsó alkalma rá, hogy új életet tudjon kezdeni. Többet nem tehetek önért, és azt hiszem, többé már nem találkozunk. Ha megengedi, most távozom. A viszontlátásra!
– Várjon! Ne menjen még! Hát ez meg hova tűnt? Inkább iszom még egyet, ha már gazdag leszek hamarosan. Pincér! Pezsgőt ide, a legdrágábbat!

Rövid újsághír másnap a helyi lapban, valahol az utolsó oldalon:

„Megtörtént annak a férfinak a beazonosítása, aki tegnap este forgalmi dugót okozott az autópályán, azzal hogy meztelenül rohangált a forgalommal szemben. Mint kiderült, a 42 éves helyi lakos, több hónapja munkanélküli, elvált, két gyermek édesapja. Valószínűleg végső elkeseredésében választotta az öngyilkosságnak ezt a módját, bár egyelőre ez még csak feltevés, mert tettére magyarázatot a helyszínre érkező rendőröknek nem tudott. Nem megerősített források szerint, a mentő kiérkezését követő orvosi ellátásig, a férfi egyfolytában torkaszakadtából üvöltött, hogy ő az új lottó milliomos. A mentőorvos is csak azután tudta lecsillapítani, miután ígéretet tett neki, hogy a kórházban majd ő lesz az őrangyala. Várhatóan még a napokban megkezdik elmeorvosi kivizsgálását, addig is a szomszédos település elmegyógyintézetének vendégszeretetét élvezi.”

2011. Szeptember.

Írta: Hajgató Attila