Akkor még négy évszakból állt az év. A tavasz deres hajnalokkal köszöntött be, de már virágokat nyitott és a napsugár cirógatta az arcokat.
A nyár gyümölcsöt érlelt, kenyeret tett az asztalokra és nem fojtott meg senkit a rekkenő hőségével.
Az ősz nem “sírt”. Avarszőnyeget varázsolt lábunk alá, a színek kavalkádjával gyönyörködtetett bennünket, a napsütést tüzes borokká varázsolta és csendesen ringatta át a világot a télbe.
Tél volt.
Vastag hótakaró fészkelte magát a tájra, szikrázó napsütésben az eresz alatt jégcsapok fénylettek fel. Az ablakban felejtett muskátli virága törékeny üvegdarabként őrizte hajdani megfakult színeit. Cinke pörölt egy verébbel a fára akasztott bőrke-csomón. Mohó szemek figyelték röppenő vitájukat, egy szőrcsomó cica, kimerészkedett a fáskamra meleg-őrző homályából. Néha egy lusta fuvallat kavarta fel a havat, jelezte a szél, hogy él csak épp pihen.
A falnál ült. Érezte, hogy alatta a hó megolvadt, keze is fázott kesztyű nélkül, sapkája /birkabunda darabokból eszkábált szegények-kucsmája forma/ a földön hevert mellette.
Sírt.
A könnyei ráfagytak az apja lódenkabátjából rászabott ruhájára.
Félt.
Az iskolából hazajövet a szokásos hógolyózás, hóban birkózás közben valahol elmaradt a táskája. Öten, a szokott „egy úton megyünk” barátok /?/ – keresték majd egy órán át. Sikertelenül. Egy óra múlva itthon lesz apu, anyu és nem tudta mit fog mondani. A táskát év elején kapta. Az előző, két évet bírt. Vigyázott rá, de hát olcsó jószág volt, valami viaszos vászon duplázva; ennyi volt az élete. De ez az új, ez igen. Igaz, nem bőrtáska, de a vászon erős és szép mintás. Amikor kezébe adták mondta is anyu, hogy ez már a karácsonyi ajándéka, nagyon vigyázzon rá, becsülje meg. Fájtak neki a karácsonyok. Mindig valami ruhadarabot, vagy cipőt kapott vagy akármit, de soha játékot, esetleg könyvet. Végül is megszokta és tudta nem nyafoghat, mert akkor még verés is lehet.
Most félt.
Tudta milyen nagy a bűne. Tudta, hogy nem kaphat új táskát és megbüntetik nagyon. Ha apu verte meg akkor még jobban fájt. Ő leakasztotta a fogasról a kancsikát és módszeresen végezte a nevelést…
Most nagyon félt. A kemény hideg ellenére izzadt, de remegett is a hidegtől és a félelemtől. Túl akart már lenni mindenen, a büntetésen.
Lassú mozdulatokkal kigombolta a kabátját, egy gomb hiányzott róla, biztosan a birkózásnál szakadt le, de most ez nem érdekelte, tudta ezért most nem fog kapni. Összehajtogatta a kabátot, letette a hóra, rá az ott heverő kucsmát. A vastag flanelinget csak áthúzta a fején és rádobta a többire. A trikóval megkínlódott, mert ráizzadt. Kifűzte a bakancsot /az apja villanyszerelő volt, a legkisebb munkáscipőt vételezte fel, bár az is vagy két számmal nagyobb, mint a lába, de újságpapírokkal bélelt kapcával tudta viselni /. Lehúzta a lábáról, szépen egymás mellé helyezve a ruhák mellé tette. A frottír zoknit nem vetette le. Háttal a falnak dőlve nézte a zoknit, mozgatta a lábujjait benne.
Nem fázott és megnyugodott, anyu, apu látja, hogy magát már megbüntette, talán elnézőbbek lesznek vele. Reménykedett.
Elaludt?
A következő három nap csak pillanatképekben jutott el a tudatáig. Érezte, hogy ágyban fekszik és az „ünnepi” ágynemű öleli melegen.
Egy férfihang rémlett fel:
– Csak feküdnie kell! Jó, hogy nem fagyott meg. A tüdőgyulladás biztos és bízom benne, hogy annyival megússza. Amit hoztam gyógyszert azt szedje négy óránként, vigyázzanak rá, hogy igyon eleget. Teát adjanak, ha szomjas, de jó cukrosan, mert enni nem nagyon fog és legalább a cukor jelent valamit.
Képek: az anyja, ahogy itatja, az apja, ahogy betakarja, amikor lerúgja magáról a dunnát. Halk hangokat hall, suttogva beszél anyu, apu.
Már nem fél a büntetéstől, talán el is marad, hiszen ő megbüntette magát, de ha lesz, akkor lesz, kibírja.
Negyedik napon nyitotta ki a szemét és rettenetesen éhes volt. A hangja erőtlen, de furcsa módon a konyhából azonnal előkerül anyu.
– Azt mondod éhes vagy? Mindjárt hozom, maradj az ágyban. Tyúkhúslevest főztem, majd keveset eszel most, azután egy óra múlva többet. Meglátod, pár nap múlva hógolyózol a kis barátaiddal.
Felült az ágyban, köhögés rázta, könnyeket csalt a szemébe. A könnyek fátylában az éjjeli szekrényen valami csodát látott. Tágra nyílt szemmel nézte, félt, hogy amit lát eltűnik, szétfoszlik a félhomályban. De nem, az ott volt. A beszűrődő fények megcsillantak a felületén, elterpeszkedett az éjjeliszekrényen és csodálatos illata volt.
Mintha rámosolygott volna az új bőrtáska.
A telekből eltűnt a hó.
A hideg megölte a világot.
Néha kedvem lenne levetni a ruháimat, és a falnak dőlni és tudom, ma sem fáznék…
Írta: Tiszai P. Imre
Kedves Ida és Viola
régen írtatok a novellámhoz, de sokáig nem is voltam itt…..most mondok köszönetet a hsz-ekért
üdv
Imre
Kedves Imre!
Nekem is nagyon ismerős a túlzottan szigorú nevelés, a szegénység. Ebben a korszakban nemcsak akkor kaptunk testi fenyítést, ha szándékosan, hanem ha valamit véletlenül rontottunk el.
Nagyon élethűen megírt, szép írás!
Szeretettel: Titanil
Kedves Imre!
Nekem is nagyon ismerős a túlzottan szigorú nevelés, a szegénység. Ebben a korszakban nemcsak akkor kaptunk testi fenyítést, ha szándékosan, hanem ha valamit véletlenül rontottunk el.
Nagyon élethűen megírt, szép írás!
Szeretettel: Titanil
Kedves Imre!
Nem is tudom mit írjak!
Tudom gyerekes dolog sírni és én már nagylány vagyok /nagyon nagy;)/! De…mélyen megrázott.
Az én családom is szerény körülmények között élt sokáig, talán ezért, de lehet hogy "csak" azért, mert fantasztikusan írtad meg!!!!! Számomra tökéletes ez az írás.
Gratulálok szeretettel,
Gabi
Kedves Imre!
Nekem "szokásom", hogy többször olvasom el az irásokat. Az elsőt, csak úgy.hogy miről is szól, a másodikat,hogy értelmezzem és harmadjára, hogy nem hagytam e ki valamit. Aztán véleményt irok, vagy nem.
Kedves Imre!
A Te művedet ötször (5) olvastam el, annyira tetszett!
Szeretettel: Jártó Róza
Kedves Imre!
Szépen megírt, kerek történet. Örülök, h. elolvastam, mert felemelt, elgondolkodtatott, hiszen 3 gyermekem van..
Isten hozott Téged nálunk, a fedélzeten!
Kedves Imre!
Nagyon szívszorító volt ez a kis írás. Remek stílusban, szívhezszólóan, és "emberhangúan" írtad ezt az emlékezést. Nagyon tetszett.
Szeretettel gratulálok:Zsike:P
Régen a gyermeknevelésben egészen más szokások voltak. Én ezt a nevelést ridegtartásnak neveztem, bár némelyik eleme elkelne ma is. Szerették a gyerekeiket az őseink, de úgy tartották, hogy a gyerek verve jó, mint az asszony. Nehéz világ volt az, hát ezt kicsiknek korán meg kellett tanulniuk. Élethűen jelenítetted ezt meg, visszahoztad a régi emlékeimet. Tetszett.
Kedves Imre!
A történetről eszembe jutott, amikor a fiam kisiskolás volt, egyszer úgy jött haza, hogy valaki zsebkéssel széthasította a táskáját. Eszébe sem jutott félni, hogy kikap, nekem meg eszembe sem jutott megbüntetni őt. Jelentettem a tanítónőnek, aki kereste a tettest, de annak nem volt bátorsága jelentkezni. De többé nem fordult elő.
Szóval szomorú az, ha egy gyereket a tüdőgyulladás ment meg a veréstől, annyira kell félnie. Ezt nagyon helytelennek tartom. Sajnos, egy gyerek nem válogathatja meg, hogy hová születik.;)
Egyébként nagyon jól megírt történet. Tetszett.
Üdvözlettel, Ida
Kedves Imre!
Ez az írásod számomra, valóságos ékszer, mely a lélek mélyébe hatol be. Gyönyörű. Lélekemelő. Annak a kisfiúnak élni kellett, mert dolga van a világban.
Egyébként légy üdvözölve, látom új vagy. Érezd Magad jól közöttünk.
Szeretettel: Viola 🙂