A hetedik napon még az Úr is megpihent, nemhogy én.
Az utazásnál az első benyomás csakúgy, mint a szerelemben, meglehetősen fontos, de idejekorán ítéletet mondani a kerek egészről botorság lenne. Különösen igaz ez az első repülőútján az istenek szárnyak nélküli fiának.
A gépen csak néhány csuhásdresszes járt-kelt.
Szomszédom, egy indián kinézetű ficsúr bennem vélte megtalálni beszélgetőtársát:
– Ha én lettem volna Kolumbusz, még mindig indiánok laknák Amerikát – kezdte.
Hamar lehűtöttem:
– Ha én lettem volna Noé, most hajón himbálóznék másféle állatokkal.
Amszterdam lagúnák szabdalta városa az utazó fantáziájában úgy él, mint a bűvölet, az erkölcstelenség, a könnyed lebegés terepe. Elnyúló sikátoraival, kurta hídjaival, kis boltjaival, a víz nyaldosta házaival izgalmas remegéssel várja az utazót, ahol a csatornák labirintusaiban vonagló mezítelen érzékiség dívik, féktelen orgiák közepette folyik a pezsgő, harsog a rockzene, diszkót ropnak a fiatalok. A csiricsáré áruházak fényének rendetlenségében indokolatlan, pazarló bőség mutatkozik. Az egyetlen vidék a világon, ahol a nők helyett a férfiak lesik árgus szemeikkel, minden visszafogottság nélkül a kirakatokat. A város akár egy rezervátum pihen a ledérség óceánjának közepén. Megfertőzte a kendőzetlen gazság?
De megismertem egy másik Amszterdamot is. Egy pornónélkülit, egy sztriptíz- és drogmenteset, egy szolidat, egy alkoholgőz-hiányosat, egy titokzatosat. Ahol a vadonatúj parolázik az antikkal, a romantika a valósággal, a szenvedély az ellobbanó lánggal, az eredeti a hamissal. Védtelen ráncaimat kisimította a vízben visszatükröződő napfény, magával ragadt a táj nyugalma, a tenger illata. Élveztem a szabadság magányát. Sejtelmes kép: a fodrokból egy mezítelen lány mosolygott rám: sudár alakja halfarokban végződött, fejét fénykoszorú övezte, kacagva úszott le a sötét mélybe, hiába nyújtottam felé remegő kezemet. Viszont hátrahagyta lelkemben az érzést, a gondolatot, az álmokat!
Itt található az egyetlen lehetséges placc, ahol szembe jönnek a gyanútlan járókelővel a minap a kezében tartott regényének hősei. Egyikük az egyik szűk csatorna mentén, a híd teremtette árnyékból toppant elő. Korabeli élharcosnak tetszett. Nálam reklamált, hogy én milyen felelőtlen vagyok, amiért a szocialista erkölcsről értekeztem a könyvemben, aztán mégis itt fickándozom az eredendő bűnben, a fertőben, a mocsokban. Micsoda képmutatás!
– De ez nevetséges. Maga nem is lehetne itt, nem is él – szabadkoztam megtudva, honnan olyan ismerős.
– Hát, ez az! Épp ez a baj – fakadt ki a szocialista hős. – Hogy maguk kisstílű írócskák csakúgy írogatnak a vakvilágba, fel sem tételezve, hogy a szereplőik hús-vér emberekké válnak, mert felháborodunk a leírtakon. Gondolom, legszívesebben el is temetne itt helyben.
– Az mind a képzelet szüleménye – hebegtem a hevülettől és az egyéb ajzószerektől átitatott levegőtől aléltan.
– Mind ezt mondják, szerteszét tolva a felelősséget – válaszolt felháborodottan. – Itt hagyva minket egy ismeretlen világban.
– Ki maga, valamiféle haladó szellemű dzsinn, aki minden írót meglátogat?
– Á, ugyan! Maga volt több év óta az első, aki kivette a könyvtárból a kötetet. Amit maga írt. Ó!
– Milyen könyvtár ez, ahol az író-olvasókra uszítják a főhőst? Még jó, hogy nem a King Kong-ot kölcsönöztem ki – morfondíroztam. – Mit akar tulajdonképpen?
– Én egy érző, lelkiismeretes ember vagyok, kérem. És hogy ezt bebizonyítsam, mondja meg nekem, merre találom a piros negyedet, meg akarom lepni magam.
– Hogyhogy? Mégiscsak? Akkor mit papol itt nekem, egy… szellem? – vontam meg a vállam. – És milyen könyvhősnek lenni?
– Már elfelejtette, mit is vetett papírra? – felelt gúnyosan.
– Elfelejtettem, na és? Oly régen írtam már. Ráadásul túl vastag, teli apró betűkkel. Azt sem értem, minek vettem ki? Szóval? – kértem, miközben önmagamban vívódtam, mert hiszek egy kísértetnek.
– Élt egy apa meg a lánya. Együtt laktak, együtt keresték a kenyerüket. Aztán az egyik este a férfi arcon dobta lányát egy tortával. Csakhogy nem valami eldugott helyen, mondjuk az otthonukban, hanem kinn a forgalmas téren.
– Milyen tortával? – tudakoltam.
– Éppen ilyennel – felelte, majd hanyag eleganciával előhúzta cilinderéből, és azonmód a fejemhez is vágta azt az óriási, kerek csoki tortát. – Mert elege lett a megaláztatásokból, a nélkülözésből, a háború és a béke borzalmaiból, a körülöttük folyó pazarlásból.
Megrökönyödve láttam – már amit látni engedett a szememben tornyosuló csokikrém –, amint egy fiatal, elbűvölő teremtés lép a hősömhöz. Meghajoltak. Fent hirtelen kipattantak a spaletták, fénytelen arcok hajoltak ki, tapsvihar zúgott a csatornát övező házak ablakaiban; ők ketten, a fiú és a lány felegyenesedett, ruhájuk csupaszín pötty, képük liszt, hajuk kóc, orruk piros krumpli, mert ők voltak a Vidám Bohócok. Frenetikus műsorral szórakoztatták a nagyérdeműt, vagyis engem.
Ekkor érintett homlokon a véletlen felismerés: még apró manó koromban társul szegődött hozzám két bábu, két árva bohóc, egy fiú és egy lány. Sokat játszottam velük, és midőn egyszer a szomszédos mezőn, a patak mellett felállították sátrukat a cirkuszosok, én mindenáron el akartam látogatni oda, hogy személyesen lássam szeretett bohócaimat. Ám szüleim nem vittek el egyszer sem, tán más fontosabb is akadt. Akkor annyira hisztiztem, hogy mindkét bábomat belepréseltem a szülinapomra kapott csoki tortám krémjébe. Szegény bohócok… polírozásra várva.
Immár, távol a szülői háztól, mint valami lidércálom, de teljesült egykori kívánságom.
Hazafelé, immár felvértezve Amszterdam pikáns kacsintásától, Emmanuelle bujaságától, a vodkakómában leledző turisták kéretlenül is önálló show-műsorral mulattatták a repülés gyötrelmeiben vergődő utas-ábrákat. A kissé rozoga, gömbhasú főkolompos élceinek vihogásától maga a kapitány is kilépett fülkéjéből. Arcélén egy pillanatra ezüstcsíkot húzott a fürkésző hold: orrán piros gömb, haja kóc, szemén máz, balján az a kedves, bűvkörébe vonó csinos leány…
Az utazásnál az első benyomás csakúgy, mint a szerelemben, meglehetősen fontos, de idejekorán ítéletet mondani a kerek egészről botorság lenne. Különösen igaz ez az első repülőútján az istenek szárnyak nélküli fiának.
A gépen csak néhány csuhásdresszes járt-kelt.
Szomszédom, egy indián kinézetű ficsúr bennem vélte megtalálni beszélgetőtársát:
– Ha én lettem volna Kolumbusz, még mindig indiánok laknák Amerikát – kezdte.
Hamar lehűtöttem:
– Ha én lettem volna Noé, most hajón himbálóznék másféle állatokkal.
Amszterdam lagúnák szabdalta városa az utazó fantáziájában úgy él, mint a bűvölet, az erkölcstelenség, a könnyed lebegés terepe. Elnyúló sikátoraival, kurta hídjaival, kis boltjaival, a víz nyaldosta házaival izgalmas remegéssel várja az utazót, ahol a csatornák labirintusaiban vonagló mezítelen érzékiség dívik, féktelen orgiák közepette folyik a pezsgő, harsog a rockzene, diszkót ropnak a fiatalok. A csiricsáré áruházak fényének rendetlenségében indokolatlan, pazarló bőség mutatkozik. Az egyetlen vidék a világon, ahol a nők helyett a férfiak lesik árgus szemeikkel, minden visszafogottság nélkül a kirakatokat. A város akár egy rezervátum pihen a ledérség óceánjának közepén. Megfertőzte a kendőzetlen gazság?
De megismertem egy másik Amszterdamot is. Egy pornónélkülit, egy sztriptíz- és drogmenteset, egy szolidat, egy alkoholgőz-hiányosat, egy titokzatosat. Ahol a vadonatúj parolázik az antikkal, a romantika a valósággal, a szenvedély az ellobbanó lánggal, az eredeti a hamissal. Védtelen ráncaimat kisimította a vízben visszatükröződő napfény, magával ragadt a táj nyugalma, a tenger illata. Élveztem a szabadság magányát. Sejtelmes kép: a fodrokból egy mezítelen lány mosolygott rám: sudár alakja halfarokban végződött, fejét fénykoszorú övezte, kacagva úszott le a sötét mélybe, hiába nyújtottam felé remegő kezemet. Viszont hátrahagyta lelkemben az érzést, a gondolatot, az álmokat!
Itt található az egyetlen lehetséges placc, ahol szembe jönnek a gyanútlan járókelővel a minap a kezében tartott regényének hősei. Egyikük az egyik szűk csatorna mentén, a híd teremtette árnyékból toppant elő. Korabeli élharcosnak tetszett. Nálam reklamált, hogy én milyen felelőtlen vagyok, amiért a szocialista erkölcsről értekeztem a könyvemben, aztán mégis itt fickándozom az eredendő bűnben, a fertőben, a mocsokban. Micsoda képmutatás!
– De ez nevetséges. Maga nem is lehetne itt, nem is él – szabadkoztam megtudva, honnan olyan ismerős.
– Hát, ez az! Épp ez a baj – fakadt ki a szocialista hős. – Hogy maguk kisstílű írócskák csakúgy írogatnak a vakvilágba, fel sem tételezve, hogy a szereplőik hús-vér emberekké válnak, mert felháborodunk a leírtakon. Gondolom, legszívesebben el is temetne itt helyben.
– Az mind a képzelet szüleménye – hebegtem a hevülettől és az egyéb ajzószerektől átitatott levegőtől aléltan.
– Mind ezt mondják, szerteszét tolva a felelősséget – válaszolt felháborodottan. – Itt hagyva minket egy ismeretlen világban.
– Ki maga, valamiféle haladó szellemű dzsinn, aki minden írót meglátogat?
– Á, ugyan! Maga volt több év óta az első, aki kivette a könyvtárból a kötetet. Amit maga írt. Ó!
– Milyen könyvtár ez, ahol az író-olvasókra uszítják a főhőst? Még jó, hogy nem a King Kong-ot kölcsönöztem ki – morfondíroztam. – Mit akar tulajdonképpen?
– Én egy érző, lelkiismeretes ember vagyok, kérem. És hogy ezt bebizonyítsam, mondja meg nekem, merre találom a piros negyedet, meg akarom lepni magam.
– Hogyhogy? Mégiscsak? Akkor mit papol itt nekem, egy… szellem? – vontam meg a vállam. – És milyen könyvhősnek lenni?
– Már elfelejtette, mit is vetett papírra? – felelt gúnyosan.
– Elfelejtettem, na és? Oly régen írtam már. Ráadásul túl vastag, teli apró betűkkel. Azt sem értem, minek vettem ki? Szóval? – kértem, miközben önmagamban vívódtam, mert hiszek egy kísértetnek.
– Élt egy apa meg a lánya. Együtt laktak, együtt keresték a kenyerüket. Aztán az egyik este a férfi arcon dobta lányát egy tortával. Csakhogy nem valami eldugott helyen, mondjuk az otthonukban, hanem kinn a forgalmas téren.
– Milyen tortával? – tudakoltam.
– Éppen ilyennel – felelte, majd hanyag eleganciával előhúzta cilinderéből, és azonmód a fejemhez is vágta azt az óriási, kerek csoki tortát. – Mert elege lett a megaláztatásokból, a nélkülözésből, a háború és a béke borzalmaiból, a körülöttük folyó pazarlásból.
Megrökönyödve láttam – már amit látni engedett a szememben tornyosuló csokikrém –, amint egy fiatal, elbűvölő teremtés lép a hősömhöz. Meghajoltak. Fent hirtelen kipattantak a spaletták, fénytelen arcok hajoltak ki, tapsvihar zúgott a csatornát övező házak ablakaiban; ők ketten, a fiú és a lány felegyenesedett, ruhájuk csupaszín pötty, képük liszt, hajuk kóc, orruk piros krumpli, mert ők voltak a Vidám Bohócok. Frenetikus műsorral szórakoztatták a nagyérdeműt, vagyis engem.
Ekkor érintett homlokon a véletlen felismerés: még apró manó koromban társul szegődött hozzám két bábu, két árva bohóc, egy fiú és egy lány. Sokat játszottam velük, és midőn egyszer a szomszédos mezőn, a patak mellett felállították sátrukat a cirkuszosok, én mindenáron el akartam látogatni oda, hogy személyesen lássam szeretett bohócaimat. Ám szüleim nem vittek el egyszer sem, tán más fontosabb is akadt. Akkor annyira hisztiztem, hogy mindkét bábomat belepréseltem a szülinapomra kapott csoki tortám krémjébe. Szegény bohócok… polírozásra várva.
Immár, távol a szülői háztól, mint valami lidércálom, de teljesült egykori kívánságom.
Hazafelé, immár felvértezve Amszterdam pikáns kacsintásától, Emmanuelle bujaságától, a vodkakómában leledző turisták kéretlenül is önálló show-műsorral mulattatták a repülés gyötrelmeiben vergődő utas-ábrákat. A kissé rozoga, gömbhasú főkolompos élceinek vihogásától maga a kapitány is kilépett fülkéjéből. Arcélén egy pillanatra ezüstcsíkot húzott a fürkésző hold: orrán piros gömb, haja kóc, szemén máz, balján az a kedves, bűvkörébe vonó csinos leány…