„Mint egy angyal!” – gondolta az anya, s fáradtsága ellenére elmosolyodott, ahogy a szobába besurranó utcai lámpák fénye mellett végigtekintett az alvó, alig négyéves kislányon.
A lányka valóban oly nyugodtan, szépen feküdt ott, mint ahogy az angyalok pihenhetnek magasan fölöttünk puha felhőpárnákon. Aranyló, göndör fürtjei ráomlottak arcára, amik csak akkor rebbentek meg, ha nagyot fújt álmában.
„Biztos most is az öccsével kergetőzik!” – gondolt egy újat az anya, majd kissé elkomorodott, amikor tudatosult benne, hogy a lányka megint lerúgta magáról a takarót. Szinte megborzongott, amikor megérintette a teljesen kihűlt lábacskát. Keze máris mozdult a könnyű takaró felé, miközben a másik oldalra pillantva a fiúcskát vette szemügyre, aki nem is olyan rég ünnepelte életének első esztendejét. Az anya nyújtózkodott, pedig nem esett jól az a mozdulat kora hajnalban. Nem akart azonban felkelni, és úgy előszedni a mostoha sorsra jutott takarót, mert tudta, a nagy mozgás nagy zajjal jár, s minden egyes pillanat, amikor kisgyermekei alusznak, az áldás az anyának. Hát eszerint törekedett a takaró felé, tagjai recsegtek, úgy érezte, majd szétszakad. Az igyekezettől hunyorgott erősen, amikor végre két ujjával nagyot csípve magához rántotta a hőn áhított ruhadarabot. Felszisszent. Akkor eszmélt rá, hogy a két ujja közül az egyik az volt, amelyiket előző este elvágott kenyérszeletelés közben, amikor is a vacsora szervírozása helyett éppen azzal volt elfoglalva, hogy a fiúcska megint újévi malacnak képzelvén magát, próbált behatolni a forró sütőbe.
No, de csak egy pillanat, s már nem is fájt annyira a vágás! Meg egyébként sem az volt a fontos, hanem hogy a takaró odakerüljön, ahová való. Kiterítette a posztót, majd oly óvatos mozdulattal próbálta betakarni az alvó lánykát, mint amikor az ember a kibiztosított egérfogóba teszi bele a csalétket. A kialvatlanságtól a keze erősen megremegett. Gondolatban mantrázott egy gyorsat, s máris rezzenéstelenek voltak a mozdulatai.
Közben a másik oldalon a fiúcska forgolódni kezdett, nyöszörögve az anyját kereste. Ilyenkor egyetlen érintés, összebújás visszabillentette a gyermeket az álomba, s ez az egyszerű tevékenység tovább biztosította a nyugalmat mindenki számára egészen reggelig.
Igen ám, de a takaró fele még a levegőben volt. s ahhoz, hogy a fiú ne ébredjen fel, meg kellett kockáztatni, hogy gyorsan rákerüljön a lányra. Az anya nagy levegőt vett, és véghez vitte, amit megkívánt a dolog. Aztán nyomban fordult is a fiúcskához, akinek el volt már torzulva az arcocskája erősen; próbálta kiadni haragját sírás formájában. De még éppen időben, az első éles hangok eleresztése előtt megérkezett a gyámolító, anyai érintés.
Megnyugodott.
A gyerek és az anyja is.
Az asszony egy percig lélegzetvisszafojtva feküdt a két kis időzített bomba között, meg sem mozdult, pedig egy, a halántékáról lecsorgó verejtékcsepp igencsak csiklandozta a bőrét.
Csönd.
Semmi mozgás. csak két halkan duruzsoló szuszogás lebegtette tova a pillanatokat.
Az asszony lassan nyugodott meg, majd lehunyta a szemeit, úgy mélyen, igazán, ahogyan az ember aludni készül.
Egy pillanat, kettő, s már aludt is talán.
Még egy pillanat, s a szemei ismét kipattantak. A kislány ugyanis akkorra érezte meg, hogy be lett takarva, s a pillekönnyű lepedővel kezdett ádáz csatát. Bár a szeme csukva volt, a nyála is folyt még, de a lába úgy járt, mint a motolla, hogy a mélységesen gyűlölt textiltől újra megszabadulhasson. Az asszony felült, a szíve dobogott izgatottságában, de már nem tudott mit tenni.
„Ahogy lesz úgy lesz!”
Próbálta menteni a menthetőt, a fiút próbálta elbújtatni a zajok elől. Úgy érezte, hasztalanul. A kislány rúgott, mint a csikó, a takaró égi táncot járt, de nem adta magát olcsón, újra és újra ugyanoda esett vissza, a kislányra, aki úgy hánykolódott akkor már, mintha az ördög bújt volna belé. Aztán egyszer nagyot kaszált a levegőbe, akkorát, hogy ezúttal nem a takaró került le a földre, hanem ő.
Nagy döbbenés, majd egy pillanatnyi csönd következett, ami csak arra volt elég, hogy az anya valamelyest felkészülhessen az elkövetkezendőkre.
Egy szempillantás, s a kislány ordítani kezdett.
– Anyaaaa!
S anya ott volt, próbálta ölelni a fiút, hogy legalább ő ne ébredjen fel, közben messziről vigasztalta a kislányt.
– Itt vagyok, kicsim! Semmi baj! Ne sírj! Megütötted magad?
– Nem! Nem ütöttem meg magam, s nem sírok! – tiltakozott olyan keserves zokogással, hogy ember olyat még nem hallott. Az anya elengedte fiát, s a lány felé fordult, magához ölelte a még mindig szipogó gyereket.
A sírás csak addig tartott, s a lányka kedvét, mintha késsel metélték volna szét, hogy aztán nyomban kérdésekkel ostromolja anyját.
– Kell ma oviba menni? És boltba? Veszünk olyan csillogós pingvint, amit a néni mutatott a pénztárnál? Van itthon finom?
S az asszony válaszolt is, meg nem is, mert ember legyen a talpán, aki ennyi, gyorsan elhadart kérdésre oda tudja szúrni a választ. Meg aztán sokkal inkább arra törekedett, hogy újra csöndessé tegye a kislányt, s vele együtt a szobát.
– Persze, igen, majd megbeszéljük, de Ernőke még alszik. Maradj csendben!
S valóban Ernőke még aludt, de hogy így is marad-e a dolog, az korántsem volt biztos. A kislány szeme ugyanis hirtelen kitágult, mint a bagolynak, amelyik pockot látott meg. Ő persze nem efféle apró rágcsálót fedezett fel a fővárosi paneltömb mérsékelt igényességgel berendezett apró garzonjában, csupán az első hajnalsugarakat, amelyek kellően incselkedően csurogtak be a lazán leeresztett redőnyrések között.
– Reggel van már, anya? Reggel van? – kérdezte mohón, mert tudta, ha így esett, akkor már nem kell tovább aludnia, belevetheti magát a napba, a reggelbe, a játékba, s mindabba a felsorolhatatlan tennivalóba, amit mára eltervezett. Hiába! Senki nem elfoglaltabb egy négyévesnél.
Rögvest el is indult az ablak felé, apró lábai dübögtek, majd belekapaszkodott a redőny zsinórjába, hogy maga bizonyosodjék meg erről. Nem hitt ugyanis az anyjának, aki egyre csak csitítgatta, hogy este van még, sötét, amikor is alszik a mama, a papa, a buszvezető bácsi, meg úgy általában véve mindenki alszik e kerek egy világon, akinek szeme van, s le tudja hunyni.
De egy gyereket nem lehet átverni, főleg, ha olyan akkurátus, mint Hannácska. A gyerek a következő pillanatban minden erejével belecsimpaszkodott a zsinórba, s olyan erővel rántott rajta, hogyha ólomból lett volna az a redőny, akkor is az égig szalad.
Aztán a következő pillanatban, csak nézte maga előtt az eget, amely nem volt se világos, se sötét, olyan semmilyen sem volt. Majd egy felhő mögül álmos lassúsággal kibukfencezett az első napsugár. Gyenge volt még az, de világított. S ez az éppen csak napsugár, ez a gyertyafénynyi pászma mégiscsak volt olyan erős, hogy kikiabálja a gyereknek a reggelt. S az a gyerek pedig nem volt rest maga is tovakürtölni ezt a csodát, no, nem ám szép dallamosan, mint egy rigó, hanem amolyan hangos gyereknyelven. Két ugrással az ágyon termett, amin aztán páros lábbal ugrálni kezdett.
– Zsazsazsazsazsazsa! – hangzott a harci kiáltás, fülig érő mosoly kíséretében. Szép volt az a mosoly, valóban az, az anyát mégsem ragadta magával. Szigorúan nézett a lányra, s még szigorúbban beszélt.
– Elhallgass! Elhallgass, te! Felébred Ernő! Felvered az egész házat!
De a lánykát ez mit sem zavarta, még annál gyorsabban cifrázta, s annál jobban ugrált.
– Zsazsazsazsazsazsazsa!
Nem kellett sok, s felkelt a fiú is. Keservesen, nyögve, ahogy az öregek ébrednek. Bőgött is aztán eleget, míg a tudatáig nem ért, micsoda buliba csöppent bele. Az anyja etetni próbálta, de mit érdekelte őt akkor a mell, eltolta magától, kitekeredett az ölelésből, mint a kígyó, hogy aztán ő maga is ott ugráljon a nővére mellett.
– Te is fiam, Ernő? – pillantott vádlón viháncoló fiára az anya, akinek abban a pillanatban semmi magasztos anyai érzés nem jutott el a szívéig, éppen csak engedte, hogy egy-két apró, gyengécske burokba csomagolt erecske megpattanjon a szeme fehérjében, és megérlelt egy-két koravén ősz hajszálat.
Ígéret követett fenyegetést, az anya minden hangszert kipróbált, hogy csendre vezényelje kétszemélyes zenekarát.
Sikertelenül.
– Zsazsazsazsazsa! – hadarta a kislány.
– Zsazsazsazsazsa! – visított önfeledten a fiú, akinek a nyelvek terén még igencsak voltak hiányosságai, de ezt az egyet igen hamar, és hibátlanul megtanulta. Annyit tudott még nyelvi úton az ember tudtára adni, hogy éhes. Ezt a „mammam” szócska intenzív ismétlésével gyakorolta. Akkor azonban nem volt „mammam” csak ugrálás volt, dorbézolás, mintha csak színtiszta rosszaságból állna számukra a világ. Akarom mondani elevenségből, mert ugye az ilyen beállítottságú gyermekek védelmében már régen felállították ezt a megdönthetetlen aforizmát, miszerint nincsen rossz gyerek, csak eleven.
Az anya szinte belevörösödött az erőlködésbe, ahogy elfojtott indulattal próbálta jobb belátásra bírni gyermekeit, de még mindig különösebb haszon nélkül. Ijedten az órára pillantott; 5:38 volt. Hirtelen átfutott az agyán a szomszédok kelési szokásai.
„Felettünk az öreg Papp nénike már biztos fent van, őt nem bántja a dolog, már kettőkor kávét főzött. Alattunk Kissék már bajosabbak voltak, éjszakás a férj, s mintha az előbb már kérte is volna a csendet a partvis nyelének mennyezethez való finom kocogtatásával. Mellettünk meg a mogorva Porva élt. Kutyát sem érdekli, ő mit szeretne, neki úgysem jó soha semmi!” – melódiázott az anya, s már szinte ki is békült önmagával, amikor belévillant a dolog, hogy azért mégis csak rendet kéne tenni. Úgy gondolta elég agyafúrt volt ahhoz, hogy ígéretes szankciókkal lépjen fel csemetéi ellen.
– Ha nem hagyjátok abba, nagyon mérges leszek! – dörögte.
Semmi változás. Sztereóban dübörgött a „zsazsazsa”, az ágy úgy hullámzott, hogy az anya majdnem tengeribeteg lett tőle.
– Hát jó! Azonnal átviszlek benneteket a mamához!
Ez megint csak olaj volt a tűzre. Hogy is ne? Hisz a mama ágyában olyan rúgók vannak, hogyha a gyermek arra ráugrott, szinte izzót tudott cserélni a csillárban, vagy éppenséggel összefirkálhatta a mennyezetet csokihabos ujjakkal.
Egy perc, és már a kéményen is a „zsazsazsa” tekeredett kifele, de nem ám olyan tapintatosan, mint a füst! Nem!
Akkor már vérszemet kapott az anya is; ha harc, hát legyen harc!
– Elég legyen, mert nem kaptok semmi finomat! – visította, fúriaként. Üvegek repedtek meg hangjára.
S végre ez használt.
A kislány megdermedt, hirtelen megszelídült, s elsőáldozó tekintettel pillantott az anyjára. Eszébe jutott a naphosszat módszeresen kizsarolt műzli, zabpehely, vagy éppen a konyhaszekrényből darabonként kicsent száraztészta, amit aztán nagy kedvvel ropogtatva elfogyasztott. Mert az volt a lényeg; a ropogtatás. Aztán, most egyszerre mindettől eleshet, ha nem viselkedik jól. Dehogy akart ő már rossz lenni, vagyis eleven. Nem akart ő már ugrálni, ez a céltalan ordítás is talán butaság. Egy mozdulattal fellökte az öccsét, az sem visított már, csak pislogott, mint kukac a cefrés hordóban, miután ülő helyzetbe tornázta magát.
Az asszony vonásait egy pillanat alatt rendbe rakta a ráomló elégedettség. Lám, kemény is tud lenni, mégiscsak az van, amit ő akar, meg efféle kósza gondolatok hizlalták belülről cseperedő önérzetét.
Aztán valóban úgy volt, ahogy akarta. Leszámítva az éppen esedékes, a két gyermek között járványként terjedő hisztiket. Időben el tudtak végül indulni, bár az öltözködés még felőrölt némi energiát. A lányka ugyanis mindenképpen tündérjelmezben s egy szépen csillogó topánkában akart oviba menni. Fel is vette ötször, aztán, amikor az anyja kiállította benne próbaként az erkélyre, mégis meggondolta magát.
December volt.
Végül kiléptek az ajtón. Pechűkre szembetalálkoztak a mogorva Porvával, aki valószínűleg a pislogón keresztül figyelhette őket, mert épp akkor toppant elébük, amikor már sínen voltak, vagyis a lépcsőházban.
– Milyen korán keltek ma a kicsik! – mondta negédesen, miközben egy kígyó tekintetével fúrta bele pillantását az anyáéba. Az anya már épp szabadkozni akart, amikor a kislány válaszolt helyette.
– Buli volt, Misi bácsi!
– Hmmm! – nyugtázta mogorva Porva, s még „kígyósabban” nézett az asszonyra, akit ez a kis közjáték már kicsit sem érdekelt. Biccentett, majd léptében, és a gyermekeit maga után vonszolva már azt számolgatta, hogy mégiscsak jó időt futnak aznap reggel, hisz csak egy órát késnek az oviból. Igaz, reggelit már nem kap a lány, de itthon megevett két tükörtojást az elmaradhatatlan „finom” mellé.
A babaülésekbe való becsatolásoknál ugyan volt egy kis közelharc, de talán még jól is jött ez a kis izommunka azon a hideg téli reggelen. Az asszony végül nagyot sóhajtva behuppant a volán mögé, de még mielőtt elfordította volna a kulcsot, a visszapillantóba tekintve gyermekeire nézett.
– Indulunk! Viselkedjetek! Semmi „zsazsazsazsa”!
Egy pillanatig csönd volt, úgy tűnt, megértették az apróságok a fenyítést.
Majd az öcsi szeme felderült.
– Zsazsazsa? – kérdezte, és cinkosul a nővérére pillantott.
