A legigazibb barát

A legigazibb barát

Kora novemberi nap volt. A füvön reggeli harmatcseppek jelezték, már múlóban van a nyár, nemsokára készülhetünk bevinni a virágokat és téliesíteni mindent. Férjemmel minden nap megjegyeztük, milyen jó, hogy még erőlködik kissé a nap és talán be tudjuk fejezni a héten tervezett ajtók festését. Reggelinél, miközben teáját iszogatta, azt mondta,:
̶ Képzeld! Zeusz már nem jött fel velem a felső kertbe, ahogy szokott máskor.
̶ Szegénykém, már olyan mint egy vénember. Csak fekszik, alig bír már feljönni a lépcsőn -válaszoltam.
Igen, minden nap megjegyeztük, hogy sajnos látjuk a kutyán, napról napra egyre nehezebben mozog. Még olykor próbálkozott kis labdájával megkeresni, hogy dobjam el neki, de már fizikai fájdalom volt látni, ahogy néhányszor visszahozta azt, úgy kimerítette a futás. Megöregedett, s ezt nem akarta tudomásul venni. Ahogy mi is próbálunk az idővel versenyt futni, úgy ő is próbálta átverni magát és a gazdáját, hogy minden rendben, csak egy kicsit még lemegy a lépcső aljára, a pinceajtóhoz, és ott szunyókál picit. De az igazság az volt, hogy már csak sokszori hívásra és elég hangosan lehetett odacsalni egy-egy finom falat miatt. Kissé már nagyot hallott, és a látása is megromlott az utóbbi egy évben. Nem akart már a kinti kennelbe menni, ahol volt saját háza, területe, csak a konyhaajtó előtt és a lépcső alján érezte jól magát. Előbbi helyen azért is, mert Matild cica is szerette ott, a gazdik közelében, ahol mindig leesett valami finomság, és ahol belebújt Zeusz nagy bundájába, mikor hidegre fordult az idő. Így volt ez már egy ideje. Macska és kutya között olyan meghitt barátság, amit én gyakran az ablakon át néztem, s csak magamban irigyeltem. Befejeztük a reggelit, gyorsan felöltöztünk és minden fontos dolgot magunkhoz véve, indultunk a közeli lakáshoz, melyet most felújítani kellett. Délig ott szorgoskodtunk, s hazafelé megálltunk a péknél, hogy házi pékárut vegyünk az ebédhez. Hazaérve már várt az előző napi rakott krumpli, amit csak melegíteni kellett. Kissé elfáradva a munkától, az ebéd utáni szieszta mellett döntöttünk párommal. Úgy egy óra múlva, mikor a kávét iszogattam, láttam, hogy Zoli kimegy a felső kertbe, mert dolga volt a kacsákkal, amik szép gyarapodásnak indultak. Megitatott és benézett a műhelyébe, ahol egy-két dolgot összeszedett másnapra. Zeusz felment utána és várt a fenti kapunál türelmesen. Mikor kijött férjem a kapun, hívta a kutyát, de ő csak ide-oda ringva a lábán jelzett, hogy baj van.
̶ Mi van? – kérdezte Zeusz felé fordulva. Nem megy már a lépcsőzés?
Szegény pára csak nézett rá szomorúan, majd megadón odadörgölte orrát párom nadrágjához. Zoli leült a lépcső tetejére és magához húzta kedves barátja fejét. Belenézett mélyen abba a két szomorú szempárba és láthatóan ő is érezte, hogy a hű társ, mintha mondani akarna neki valami fontosat.
̶ Mi van öregharcos? ̶ kérdezte tőle. Menni akarsz?
Néztem pár percig a kettősüket és megérintett az a pillanat, ahogy dolgát otthagyva emberem fogta két kezében hű kutyánk pofáját, s beszélt hozzá. Majd kisvártatva felemelte a testét és lehozta a lépcsőn. Nem tudott már szegény megküzdeni a próbával. Kezdte elhagyni az ereje és ezt nehéz volt látnunk.
Emlékek tódultak az agyamba, amikor 15 éve a kis goldenért elindultunk lányommal a 31-es úton, hogy a megbeszélt bezinkútnál átvegyük a szép, zsemleszínű kutyust. Olyan “elsőlátásra szerelem” volt közte és Linda között, mert onnantól nem mozdult mellőle. Egész úton fúrta a kis orrát az ölébe és nyalogatta a kezét. Az idők során nagyon pajkos, kedves, minden játékra kész, jó házörző vált belőle. Ó, hány meg hány szabadulást láttunk tőle a kennelből, amit játszi ügyességgel oldott meg időről időre!- férjem nem kis bosszúságára. Csak Hudininek becéztük magunk között, mert olyan leleményességgel mászott fel mindig a befelé döntött drótkerítésen, anélkül, hogy megsérült volna, mint egy szabadulóművész. Aztán mikor kiszabadult, vagy az utcát vagy a tyúkólat vette célba, mert szabadságra vágyott. Csak az ivartalanítás után nyugodott le. A megannyi szökést, utcáról elkóborlást és egyéb kalandokat átélt kutyus, most itt ült megtörve és csak lefeküdni vágyott. Nagyon elszomorított.
Hívtam a lányomat, aki még dolgozott, és sírva mondtam, hogy Zeusz nem bír mozdulni és egyre hagyja el az ereje. Linda is ideges lett kicsit, de kérdést intézett hozzám:
̶ Milyen a légzése? Evett-e és volt-e széklete ma?
̶ Igen evett még, ugyan kelletlenül, és keveset, volt széklete is. Ja, a levegőt sokszor szabálytalanul veszi és eléggé ernyedten fekszik a teraszon. Gyere ha tudsz, mert látni kéne!
Egy sms jött hamarosan, hogy egy óra múlva itt lesznek férjével. Az orvost is felhívta.
Hosszú időnek tűnt, amíg fiam ideért, hogy edzés előtt lássa még ő is Zeuszt. Megindító volt, ahogy ez az erős fiatalember, térdre erszkedve simogatta a kutya buksiját és beszélt hozzá halk hangon. Mennél inkább a hátsó lábai felé nyúltunk, annál inkább kezdett egész halkan nyüszíteni szegény. Valami nem volt rendben, iszonyú fájdalmai voltak. Már alig zihált és a fejét is két mellső lábán pihentette, épp csakhogy vegetált. Én folyton az órám néztem, hogy vajon mennyi idő telt el a telefon óta. Mikor jönnek már a gyerekek…?
̶ “Ugye megvárod a kisgazdit?..” ̶ kérdeztem magamban. Nem mehetsz el így, drága kutyánk!
Végre hallottuk, amint megállt az autó a ház előtt. Linda felszaladt a lépcsőn, egyenest a kutyához. Összetörve borult rá és zokogni kezdett, s a hasa alá tett szivacspárnára térdelve próbálta kitapintani, hol fáj a kutyának. Már mindenhol fájt. Ha betakarta a testét, hogy ne fázzon, már arra is mordult halkan. Csak néztem az én gyönyörű gyermekem és a szeretett kutya végső, szívszaggató búcsúját és azon aggódtam, nehogy megfázzon ebben a hidegben. De csak nyugtatott:
̶ Ne izgulj anya, van egy meleg pulcsi rajtam és a kabát is bélelt!
Hagytam, hadd csináljon utolsó idejéről kedvencével pár fotót, amit megőrizhet. Sírtunk mindaddig, míg egyszer csak megállt egy újabb autó. Megfagyott a hangulat és az ereinkben a vér. Linda kisebb sikolyt engedett el, mikor kimondtam megjött Adri, az állatorvos… Tudta ez hiába jelent megváltást Zeusznak, de mégis a megfellebbezhetetlen vég is egyben az ő érkezése.
Megvizsgálta a kutyát, s látta, hogy a gerinéctől lefelé már nem tudja mozgatni semmijét.
Eljött az óra! Vejem elment a helyszíntől, nem akarta látni, ami következett. Fiam, lányom, férjem és az orvos tekintete elárulta most beadhatja az altatót.
̶ Fogd meg a fejét, nehogy idekapjon! – mondta Adrien lányomnak, aztán beszúrta az injekciót.
A kutyus egy hirtelen mozdulatot tett, de számottevő ereje nem volt már . Lassan lenyugodott.
Csak nézett ránk, egyre halványodó tekintettel, nem sokat értve mi történik vele.
Az orvos elővette sztetoszkópját, hogy ellenőrizze a szívhangot, hogy lassul-e a pulzusa. Még Linda is a fülére tette, hogy meggyőződjön róla. Már csak a végső felvonás volt hátra, jött a “kegyelemdöfés”, a második szérum. Örökre elaludt a hű barát… Valami üresség maradt ott.
Isten áldjon kiskutyánk! Hiányozni fogsz.