Hallgatom Margit panaszáradatát és a lankadatlanul szakadó esőt. Úgy peregnek a szavai, mint az esőcseppek. Hol halkabban, hol hangosabban, hol hevesebben, hol csendesebben. Mint az élet monoton percei, úgy hullanak alá az esőcseppek is. Éltető erőt adnak a földnek, ám ha túl sok hull az égből, akkor pusztítást végeznek. Margit életében szinte állandóan esett. Így vált a lelke mélyén kiégett, megfáradt, szinte élettelen emberré.
„Ülök megbélyegzett életem szeméthalmán. Azon merengek, hogy mennyi álom foszlott szerteszét az elmúlt évtizedeim alatt. Nagyon kényelmetlen élethelyzet ez. Sorra veszem pro- és kontra a marasztaló és az elmozdító érveket. Nem találom az egyensúlyt sehogy sem. Melyik a könnyebb út? Egyáltalán van helyes út? Lépni vagy maradni a posványban? Kényelmesen, de boldogtalanul leélni egy életet, vagy kényelmetlenül, de boldog napokat megélni egyedül, nyugalomban? Nagy dilemma ez.
Az őszinte beszéd hiányzik a legjobban. Ezt szinte lehetetlen megvalósítani vele. Akivel élek ő nem partner ebben. Talán mert beteg a lelke. Nem tudom, hogyan tudnám meggyógyítani, de őszintén szólva, már nem is szeretném tudni. Kiégette belőlem az iránta való szeretetem utolsó szikráját is. Nagy hibát követtem el, hogy együtt maradtam vele. Az árát megfizettem érte, hiszen nem lehettem az, aki szerettem volna. Százszorosan tagadom azt a mondást, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Beleestem ebbe a kelepcébe önmagam butasága által. Gondolom oka volt annak, hogy ilyen utat választottam. Talán az, hogy két értelmes és értékes embert adhattam a világnak. De, hogy milyen áron, az legyen az én gondom. Feláldoztam az életem értük. Amikor még érdemes lett volna változtatni, akkor nem tettem meg, most pedig már késő. Kivágtam magam alól a megélhetésemhez szükséges „fát” is. Biztosan hiba volt, de abban az élethelyzetben így láttam jónak.”
Nem tudok neki jó tanácsot adni Margitnak. Félő, hogy így fogja leélni a hátralévő éveit is. Amire vágyott azt nem kapta meg. Szerelemre, szép szóra, mosolyra, nevetésre, életigenlésre, boldogságra. Talán gyáva volt mindvégig és keveset tett érte, ezért az álmai örökre álmok maradnak. Megvalósítatlan szép álmok. A boldogság kék madarát csak álmaiban látja, kezében talán már sohasem tarthatja. Kár érte…
Kedves Katalin!
Az ember megértésre, meghallgatásra vágyik a legjobban. Sokszor már az is sokat segít, ha van kinek elmondani bánatunkat. A mocsárba beleragadni a legnagyobb hiba önmagunk ellen. Köszönöm, hogy olvastad írásomat. Ráhibáztál: a karmája mindenkit utolér, de saját magunk dönthetünk arról, hogy élhetőbbé tegyük az életünk.
Szeretettel gondolok rád! Melinda
Kedves Melinda!
De néha nem is kell tanácsot adni. Sokszor az is elég, ha a másik kibeszélheti magát, és van valaki, aki figyelmesen hallgatja. Sokszor már az, hogy hangosan kimondja, segít neki előrébb jutni és döntéseket hozni. De valóban érdekes, hogy miért ad a sors / karma / Isten (ki miben hisz) valakinek sokkal nehezebb utat, mint másoknak. Bár erre meg azt mondják, hogy mindenki annyit kap, amit elbír…
Szeretettel olvastalak.
Kata 🌹
Kedves Rita!
Margit időközben az egyedüllétet választotta, hátrahagyva mindazt, amiért egy életen át dolgozott. Még az elején jár az önként választott útnak, sok kétellyel és megoldandó problémával. Remélem megtalálja majd az áhított nyugalmát.
„Kényelmesen, de boldogtalanul leélni egy életet, vagy kényelmetlenül, de boldog napokat megélni egyedül, nyugalomban? Nagy dilemma ez.”
Ha ez a kérdés, akkor ez nem kérdés, nyilván az utóbbi. De, valóban boldog és nyugodt napokat él meg az egyedül élő ember? Van, aki igen, van, aki sok hiánnyal szembesül, ami együtt még megvolt, de egyedül már nem képes azt megteremteni. Aztán idővel hiányozhat a másik, bármilyen is volt. Különben meg sohasem késő. Ami nagyon rossz, azt nem szabad életünk végéig elviselni, ha mégis ezt tesszük, akkor azért talán mégis kibírható a helyzet. Az egyedüllétnek is ára van. Van, aki bevállalja, van, aki nem. Vannak össze nem illő emberek, akik végig szenvedik az életük a párjuk mellett, aztán, amikor az örökre elmegy, akkor rájönnek arra, hogy hiányzik, hogy mégse volt olyan rossz, csupán más volt, mint amilyennek szerettük volna őt látni.
Szeretettel: Rita🌼