Az öregember minden reggel betért a sarki kocsmába.
Biztos alkoholista – súgtak össze a háta mögött. Igaz, ami igaz ott kezdte a napot, és estig még legalább ötször megfordult.
Akkor is a kocsmában ücsörgött, amikor egy fiatalember lépett be az ajtón.
– Mit iszik öreg? – kérdezte, miközben rámosolygott a pultoslányra.
– Most éppen teát – válaszolt az öreg.
– Ugyan már, itt nem főznek teát!
– Tea bizony, igaz-e Zsuzsikám? – fordult az öreg a csinos pultoslány felé.
– Igaz. Sosem iszik mást.
A fiatalember arcán árnyék suhant át.
Ilyen lányért se tenném tűzbe a kezem – gondolta. – Az öreg rendesen rá van mozdulva, különben miért itt teázna? Nem is beszélget senki mással, csak vele.
Másnap mindenki arról suttogott, hogy mekkora egy szoknyapecér az öreg.
Ő persze mit sem sejtve, élte a maga egyszerű éltét. Senkinek nem mesélt arról, hogy honnan jött. Nem tartozik másokra az, amitől ő maga is szeretne megszabadulni.
Bizony, fiatalkorában mindent kipróbált. Akkor amolyan „egyszer élünk” módon vetette bele magát az élvezetekbe. Most ennek fizeti meg az árát.
Zsuzsika, drága unokám – suttogta megrendülten és tekintete a falon függő, újságból kivágott fotóra tévedt. Olyan mint az anyja volt. Azok a mélykék szemek, és arcán a kis gödröcskék…
Az utóbbi időben, csak a kocsmában elfogyasztott teák édesítették meg keserű gondolatait. Otthon minden olyan üres volt. Kihez szóljon az, akit még egy kutya sem vár haza?
De minek kutya, olyan kevés időre? Hamarosan elmegy innen is.
Minden nap készülődött, aztán mikor felkelt és megropogtatta fáradt csontjait, azt gondolta: talán ma még maradok… és átsétált a kocsmába.
Így ment el egy hónap, kettő és egyre közeledett az indulás ideje.
Mennék én – viaskodott magával, de az a kislány nem enged. Látnom kell mindennap.
Amíg lehet, hiszen kitudja?
Egyik nap aztán nem jött a lány. Helyette egy hölgy, szolgálta ki az öregembert, aki azóta, hogy ebben a kocsmában jár, most először rendelt pálinkát.
– Maga biztosan nem főz olyan jó teát, mint az a kislány – szólt lemondóan.
– Dehogynem, hiszen Ő az én lányom. Tőlem tanult főzni.
– Brigitta?
– Igen. Ismerjük egymást? – lepődött meg a nő.
Az öreg nem válaszolt. Egy szuszra kiitta a pohár tartalmát és még egyet rendelt.
Mindenkinek feltűnt, hogy valami történt az öreggel. Valahogy megváltozott, hirtelen összetöpörödött. Egy nap aztán szirénázó mentő jött érte.
A kocsma három napig zárva volt. Harmadik nap, a kocsma bejárata fölött fekete lobogót lengetett a szél.
– Vigyázz Zsiga, mert te is úgy jársz, ha oda hordod a pénzedet – figyelmeztette Kapzsiné az urát.
– Szegény öreg, legalább boldogan halt meg – sóhajtott fel Zsiga, mint aki azt sajnálja, hogy nem neki leng a zászló.
A faluban immár megnyugodtak a kedélyek.
Szegény öreg – sajnálkoztak. Micsoda tragédia!
Brigitta a lánya volt, Zsuzsika pedig az unokája. Ők is csak a kórházba tudták meg, hogy ki volt az a titokzatos öregember.
– Az a két kupica pálinka okozta volna a halálát? – kérdezte Brigitta az orvost.
– Ó nem. Tüdőrákja volt. Már csak napjai voltak hátra. A megrázkódtatás azonban, amikor Önt felismerte…
Temetés után Brigitta az anyjához utazott. Választ akart kapni zaklatott múltjával kapcsolatos kérdéseire.
Az öregasszony nem jött el a temetésre. Szakadék tátongott anya és lánya közt.
– Anya, miért mondtad gyermekkoromban, hogy meghalt az apám? – sírta el magát Brigitta, mikor belépett a szülői házba.
A sötétruhás öregasszony alakja kísértetiesen hasonlított a kocsmában teázó öregemberre.
Nem nézett a lánya szemébe, csak megfogta a kezét, és beszélni kezdett.
– Már nem hibáztatom azért, hogy elment. Hatéves voltál. Féltem, hogy engem hibáztatsz majd. Gyakran utazott el hosszabb időre, könnyű volt azt mondani, hogy baleset érte.
– És a sírja, a sok virág, amit együtt ültettünk? A gyertyák…
– Majd engem fogtok oda temetni. Azok a gyertyák pedig értem égtek.
– Apa soha nem keresett?
– Csak egyszer… Azt mondtam meghaltál. Nem akarta elhinni, de megmutattam neki a sírt.
Brigittában éles fájdalomként hasítottak anyja szavai.
– Sokat sírhattál miattunk, pedig te csak apát veszítetted el, én pedig mindkettőtöket. De ne félj lesz, aki gyertyát gyújtson mindkettőtök sírján – suttogta hidegen, majd végleg becsukta maga mögött az ajtót.
2010.
Írta: Kondra Katalin
Kedves Kata!!!
Szép munka, ami igen szomorkás kedvet hagy az olvasóban, jól kidolgozott történet.
Csak gratulálni tudok ehhez a szomorú történetet feldolgozó munkádhoz.
szeretettel:Rozálka
Szépen megírt, fájó történet. Nehezen engedett el, annyira mélyen belém mart.
Gratulálok ezért a szép műért: Tibor
Milyen szomorú történet. Hogy szülő és gyermek ennyire nem találja meg a hangot egymással… Persze, van ilyen, sajnos.
Fájdalmas, de jól megírt történet.
Szeretettel
Ida