Rekkenő a hőség. Senki se jár az utcán. A nap hét ágra szórja sugarait. Valósággal ontja a hőt. Ilyenkor a kutya se kívánkozik ki az árnyékból.
Nemrég értem haza a városból. Nagyon fáradt vagyok. A kánikula és a kerékpározás szinte teljesen kimerített. Iszok két nagy pohár vizet. Arra gondolok, hogy amíg átöltözöm, pihenek egy keveset. Majd elmegyek a falu végére friss forrásvízért. Így is teszek.
Lassan ballagok a főutcán az egyre gyérülő házak között. Bal kezemben az üres flakont lóbálom. Teljesen libabőrös leszek, amint eszembe jut Arany János Toldijának első két sora:
„Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta…”
Nézegetem a tájat. Egyik helyen házat emelnek. Két férfi rakja ímmel-ámmal a falat. Kicsit távolabb most ülnek le falatozni a kőművesek. Gyere az árnyékba, itt jobb – hívják egymást. Lassacskán sétálok tovább, közben köszönök és jó étvágyat kívánok nekik. Bár nem ismernek, mégis fogadják. Ahogyan az falun szokás.
Dél van. Hosszan, elnyújtva hallatszik a harangszó. Az itatóhoz érek. Tőlem jobbra meri a nagy kútból a vizet a nyájnak az egyik juhász. Előbb egy jót húz a vederből. Mint aki már napok óta nem ivott. A többit a vályúba tölti.
– Jó napot! – köszön nekem hangosan a középkorú férfi. – Vajon mennyi az idő, nem tudja? – kérdi, miután viszonozom köszönését.
– Dél van – válaszolom.
– Pontosan?
– Igen, most harangoznak. Nem hallja?
Erre előkapja nadrágja zsebéből maroktelefonját a juhász. Megnézi, jól jár-e, közben bal kezével a kútágasba kapaszkodik. Aztán váratlanul odakiált románul a társának, a fiatalabbik juhásznak, aki a vékony árnyékba van meghúzódva az egyik fa alá:
„Florin! Să mergem! Minchenaş ie sară!” (Florin! Menjünk! Mindjárt este van!)
Erre a fiatal juhász terelgetni kezdi lefelé a domboldalon a delelő nyájat. Az idősebbik is fogja a botját, füttyent egyet-kettőt, és elindul ki a határba a jószágok után. A kutyák álmosan nyújtózkodnak, aztán logó nyelvvel gazdájuk után erednek.
Hazafelé tartok. Kezemben a friss forrásvízzel teli flakon. Egy gyönyörű, világoskék szitakötő röpköd a vizesárok fölött. Kísér hazafelé az út mentén. Mintha sellő játszadozna, úgy csillognak az aranyló nap sugarai a káka között a vízen.
Újra az itatóhoz érek. Most már üres, teljesen kihalt a környéke. A nyáj elment. Eltűnt a közeli domb mögött. Juhászokkal, kutyákkal együtt. Bégetést, ugatást, füttyentést se hallok. Csak egy-egy kolompot. Rekkenő a hőség. S bár csak déli fél egyet mutat az óra, siet a nyáj. Hisz ahogy mondják errefelé a juhászok: „Mindjárt este van!”
Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2013. július 30.