Voltam már boldog, mint a kivirágzott rózsabokrok. Voltam már szomorú, mint a fokhagymakoszorú. Dühös, mint, aki rühös. Nevetséges, mint, aki tehetséges. Csendes, mint egy igazi vesztes vagy éppen nyertes. Érzelmes, mogorva és vidám, mint, aki sokat járt a Tiszán. Voltam már minden, de sosem láttam még senkit, rajtad kívül, aki nem bulbusnak ismerte a bulbust. Nem is fogok. Vagy, ha meg netán mégis akkor úgyse venném észre – sőt mellette elmenet, még arra se gondolnék hogyan terelted el ismét a figyelmem.
Hogyan figyelted a szememet, mint a kedvenc tortádból egy szeletet. Hogyan szorítottad meg kezemet, miközben Markus Zusakkal együtt tűnődtem a színeken – alabástromfehér a bőröd, minden titkomat te őrzöd. Karamellszőke a hajad, mostantól nem siratod többet egyedül a nyarat. Szemed meg olyan hamvazöld, van bent egy kis börtöntöltelék kék ruhában – és mikor szökni támad kedve, szemed színe megváltozik mit sem sejtve.
