Hajnal: Tizenkettedik történet

Bolondos szelecske kavargott a bodzarügyek között. A lány nehézkesen mozgott. Nagy terhe húzta magával. Már nem sok volt hátra, a kis jövevény érkezéséig. Tétován araszolt, az olcsó fejfák között. Kezében egy virágba borult barackfa ágat tartott. Megállt egy hant előtt. Hajdú András, állt a feliraton. Alatta apró betűkkel:
„Istent félte, Isten ítélje!”
Beszúrta a gallyat a földhalomba, és keze fejével letörölte előtörő könnyeit.
– Áldja meg az Isten, jóságáért! – rebegte csendesen. – Majd imádkozok magáért.
Aztán megfordult, és ugyanolyan lassan ahogy érkezett, elhagyta a temetőt.

András meredten nézte az írnok kezében a pennát. A törvényszolga akkurátusan belemártotta a kalamárisba a tollat, és várt.
Ásós István csendőrőrmester vezette a kihallgatást.
– Bandi! Miért mentél a vendégszobához? Tudtad hogy tilos, nem?
– Tudtam. Csak hát vér ment a fejembe. A fiatalúr megsértett az udvaron.
– A fiatalúr? Ödön úrfi? – tudakolta a csendőr.
– Igen. Azt mondta még délután, mikor vízért jöttem fel, hogy folyton ott lábatlankodom, ahelyett hogy dolgoznék. Én kérem keményen dolgoztam egész nap. Kérdezze meg a kapitány úr a Dénest. Kérdezze meg egészen nyugodtan.
A csendőr, most felnézett ültében, az ajtófélfának támaszkodó uradalmi intézőre. Aki alig észrevehetően bólintott.
– Tudja mindenki, hogy jó legény vagy András, de ezt én most nem értem. Azért szúrtad meg az Ödön urat, mert azt mondta nem dolgozol eleget? Neked nem is kell az fiatalúrnak számot adnod.
– Neem. Az biztos. De aztán este, mikor már a szállásra indultam fel, akkor is találkoztunk. Kint állt a gangon, és odalökte, hogy már megint csak lábatlankodom itt. Bennem meg volt egy kis bor, és a fejembe szállt. Felé indultam, mire ő megfenyegetett a botjával.
– De én nem érzek rajtad bort. Nem ihattál sokat.
– Nekem nagyon kevés is megárt. Ez elég komoly bajom. Duhajkodom. A Kelemen gyakran dorgált is miatta.
A kihallgató, visszaterelte a vallatást, az eredeti mederbe.
– Az úrfi ekkor bemenekült előled a szobába, te pedig utána mentél?
– Így volt. Megijedt, és rám suhintott. És akkor ott volt az a kés…
– Az asztalon? Bent a szobában?
– Igen. Csak felkaptam, és böktem.
– Tehát, nem a te bicskád volt?
– Nincs nekem olyan.
A csendőr az írnokhoz fordult.
– Kérem, írja be, hogy a vádlott, Hajdú András, felindulásból szúrta szíven az áldozatot.
Aztán csak szinte magának mondta:
– Bár nem hiszem, hogy ez majd enyhítő körülménynek számít.
Ásós felemelt az asztalról egy másik irományt. Belelapozott.
– Mit csináltál, mikor láttad, hogy Ödön úrfi megsérült?
– Megijedtem. Láttam a sok vért. Felmentem azonnal a Déneshez és szóltam neki. Jöttek is rögtön, de addigra már az úrfiból elszállt az élet.
Bandi a láncba vert kezeit nézte szomorúan.
A kapitány sóhajtott egy nagyot.
– Akkor, Hajdú András! Kijelenti a hatósági közegek, valamint jelenlévő tanuk, Horváth Dénes uradalmi intéző, és Svecz András írnok előtt, hogy saját kezével szúrta meg áldozatát, Herczeg Ödönt? Kegyelmes Herczeg Márton kisebbik fiát? Aki a helyszínen belehalt a sérülésébe?
– Igen. Kijelentem.
Most megint az írnokhoz szól a kapitány.
– Kérem jegyezze fel azt is, hogy Hajdú András önszántából beismerő vallomást tett, és a helyszínen azonnal segítséget hívott, de a sértettet nem tudták megmenteni.
A másik csendőr, aki eddig csak a lócán ült a fal mellett, most megszólalt:
– Kihallgassuk a személyzetet?
– Teljesen fölösleges. Nem kell riadalmat kelteni. A bűnös megvan.
Az őrmester felállt, és a karjánál fogva felhúzta a megtört zsellért.
– Jól van Bandi. – kinyitotta a vádlott csuklójára kattintott lakatot. – Most éjszakára itt tartunk a cellában. Holnap reggel, egy kocsival beviszünk a debreceni csendőrségre. Ott megint kihallgatnak, majd ítélkeznek feletted. Nem akarom, hogy olyan reményeid legyenek, amik félrevezetik a gondolataidat. A legszigorúbb elbírálásban lesz részed. Én feljegyeztettem az enyhítő körülményeket, ha azokat figyelembe veszik, akár meg is úszhatod a kötelet. Legyél nagyon megbánó és engedelmes, akkor nem lesz baj.
András szótlanul bólintott.

Reggel rozsdásan csikordult a kulcs a zárban. Ebben az évszakban ritka itt a fogoly. A betakarítási munkák, kifárasztják a legényeket, nem marad erő a rendbontásra.
Bandi felébredt. A foglár letette a fa tálcát az étellel, a sokat látott, tákolt asztalkára.
– Még fél óra. – közölte szárazon, majd kiment.
Nem hitte hogy el tud majd aludni, de végül is, valamikor éjfél tájban elnyomta az álom a kemény priccsen. Fél óra, és viszik Debrecenbe. Hosszú út lesz a szekérrel, de neki már úgyis mindegy. Megnézte a tálcát. Szalonna, fekete kenyér és hagyma. Nem volt étvágya. A lavórhoz lépett. Megmosta az arcát a hideg vízzel. Jól esett a felfrissülés. Miközben törölközött, képek villantak a szeme előtt. Véres ing, a kés, Zsófi ijedt tekintete, a feszülő test, ahogy levegőért esedezik. Megborzongott. Felvette a kabátot, és visszaült a priccsre. Hideg lesz a szekéren. Benyúlt az oldalzsebbe. Megmarkolta a pipát. Most szívesen rápöfékelne. Dohány még akad is benne egy kicsi, de nincs mivel meggyújtani.

– Adjon már kend egy szívásnyi dohányt! Az enyém a tarisznyában maradt odafenn.
Az öreg Lajtos bevett szokása volt, hogy ezzel a szöveggel lejmolta a zselléreket. Most is ezt űzte, mikor estefelé a melegedőnek rakott tűz mellett pihengettek. Bandi is tudta, de azért adott neki. Sokat tanult itt az öregtől. Mellette lett ember. Megtömte a saját pipáját is. Rápöfékeltek. Lajtos bácsi rákezdett a szokásos nótáira. András nem akarta hallgatni, ezért indult fel akkor a zsellérszállásra. Öten voltak háznélküli zsellérek a birtokon. Már jócskán besötétedett, mert sokáig tartott, míg felhordták a szalmát. Dénes, az intéző, másnapra mindenkinek szabadnapot ígért, ha kész a munka. Ezért hajtottak. András baktatott a kert szélén. Meg-meg állt, nézte a roppant eget a milliónyi csillaggal, míg nagyokat szívott az olcsó dohányból. Egyszer kapott a Kegyelmes úrtól, egy kis doboznyi aromás dohányt. Hozta Budapestről. Az milyen finom volt. Szinte lágy és édes. Nem ilyen torokkaparó, amilyet a szatócs hoz hétfőnként. Gondolatait az ízletes burnótról a sikoltás térítette el. Nem tudta kivenni fájdalmas, vagy édes volt, de mintha Zsófi hangja lett volna. Nyújtotta a nyakát a folyosó felé, hátha kilesi a hang forrását. A földszinti vendégszoba irányából hallatszódott, ahonnan most tompa puffanás zengett. Bizonytalan elindult. Odalenn Lajtos bácsi már az „Akácos út”-nál járt, ami szerint, hamarosan végére ér szerény repertoárjának. Bandi fellépett a folyosóra. Kicsit félve tette, mert a háziszolgákon kívül, csak komoly indokkal lehetett belépni a ház területére. Ám az újabb dübbenés, és egy váza, vagy pohár összetörésének hangja már igen komoly indoknak minősült. Valami baj lehet. Kivette a pipát, és hüvelykujjának egyetlen mozdulatával, elnyomta benne a parazsat, majd zsebre tette. Az ajtó nem volt kilincsre zárva. Gyenge huzat mozgatta a lapot, alig láthatóan. Már éppen kopogott volna, mikor az hirtelen kivágódott. Zsófi, a cselédlány állt bent halálfehér arccal. Keze, és a köténye véresen. Félelemtől bénultan hátrált befelé a szobába. Bandi belépett. Amit eddig nem tudott hová tenni, az a furcsa sziszegő hang volt, amit a helyiség belsejéből hallott. Most, hogy belátott az ágyhoz, meglátta honnan jön a zaj. Az ágy lábánál, a padlón feküdt a fiatalúr. Ödön úrfi. Melléből kés nyele meredezett felfelé. Zihálva kapkodta a levegőt. Az inge és a padló merő vér.
– Mi a…? – tódult önkéntelenül Bandi ajkára a megfogalmazhatatlan kérdés. A szobalány, hol Andrásra, hol a fiatalúrra kapta riadt tekintetét.
– Megtámadott! Fogdosott! – mondta eszelősen. – A szoknyám alá nyúlt!
Bandi fejében cikáztak a gondolatok.
A fiatalúr? Hát a fiatalurak már csak ilyenek. Kicsit nyúlkálnak, ha csinos cselédlányok vannak körülöttük. Zsófika meg igen szemrevaló.
Közben a lány csak hadarta:
– … nem akartam! Ellöktem a kezét. Megütött. Nekiestem az asztalnak, és a kezembe akadt a kés. Magam elé tartottam, és beleszaladt.
Ödön úrfi csak hörgött. András megrázta a lányt.
– Szaladni kell segítségért! Eridj a konyhára! Hívjad Mári nénit!
Zsófika meredten nézett András szemébe. Nyelt egy nagyot, majd kibökte:
– Én úgy vagyok.
– Hogy úgy?
A lány a hasára tette a kezét.
– Hát úgy!
Zsófinak komoly jegyese volt. Bent a faluban, a molnár segéd.
– A molnár?
A cselédlány bólintott. Szép remények elé néztek. Dolgos párocska, gyerek. Ez most derékba törni látszott. András egy pillanat alatt döntött. Ennek a lánynak jövője van, neki gyakorlatilag nincs.
– Te lány! Te most vedd le ezt a kötényt! Töröld bele a kezed, és hagyd itt nekem! Aztán lemész a cselédszállásra, megmosdasz, és lefeküdsz aludni! Erről senkinek nem beszélsz, ha kérdeznek róla, azt mondod korán lefeküdtél, nem tudsz semmit! De nem is fognak kérdezni. Én majd ezt elrendezem. Vigyázzatok arra a porontyra!
– És magával mi lesz?
– Velem te ne törődj! Én majd intézem magam.
Megbizonyosodott róla, hogy senki nem jár arra, aztán kilökte Zsófit a folyosóra. Mielőtt becsukta volna az ajtót, még hallotta sietős lépteit. Az úrfihoz fordult.
– Nekünk semmi bajunk nem volt eddig egymással. Ezt se vegye az úrfi lelkére, de meg kell tegyem.
Kemény, kérges tenyerével befogta a fiatal fiú orrát és száját, elzárva a levegőtől, amúgy is erőlködő tüdejét. Mindössze néhány pillanatig tartott. A gyenge testnek már nem volt ereje küzdeni. Hamar kiszállt belőle az élet. András nem akarta, hogy tovább szenvedjen. A sebből ítélve, már nem volt remény. A véres kötényt a fűtőházba vitte, és rádobta a kazánra. Már lobogott benne a tűz, az esti meleg víz forralásához.
Komótosan felballagott az intéző szobájához, és finoman megkocogtatta az üveget. Dénes pár pillanat múlva kinyitotta az ajtót.
– Mi van Bandi?
András visszalépett a lépcsőről a gyalogjárdára, és oldalról sandítva, csendesen közölte:
– Bajt csináltam.
Hajnalban, mikor érte jöttek a szárnyparancsnokságról, már nyugodt volt. Dénes nem engedte a közelébe a Kegyelmes urat, akit az őrület kerülgetett, és a puskáját követelte. A csendőrök nem bántották. Kezes volt, így nem volt miért. Zsiga bácsival nem lett volna ilyen szerencséje. Azelőtt az öreg Kelemen Zsigmond volt a csendőrkapitány. Neki hamar eljárt a keze, vagy inkább a botja. Bandin is sűrűn koptatta a mogyoró husángot. Volt is tekintélye, amíg két éve el nem vitte magával a tuberkulózis. Most Ásós Pista felügyeli a rendet. Neki mások a nézetei. Nem bánt senkit, ha nem ad rá okot. Talán neki még nagyobb a tekintélye.

Szekérzörgés térítette vissza Bandi gondolatait a jelenbe. Megjött a kocsi. Andrást megláncolták az előírások szerint. Elindultak vele a nagyvárosba. Ásós csendőr-őrmesternek mindenben igaza lett. Nem számított az enyhítő körülmény, és tényleg a legszigorúbban ítélkeztek a fiatal zsellérlegény felett.
Hajnal volt, mikor a kövekkel kirakott börtönudvaron felkísérték az emelvényre. Kicsit csepergett az eső, ám Andrást ez nem zavarta. Kifejezetten jól esett a hideg őszi csapadék.
Hajnal volt, mikor a hurkot a nyakába akasztották.
Ahogy a padló kinyílt alatta, egy halvány pillanatig korán meghalt édesanyját látta. Mosolygott rá.
Azzal a sejtelmes, huncut gödröcskéivel az arcán.

Vége