Ezeréves sólyom

Talán az igazgató úr fülébe juthatott, hogy én neveztem el Ezeréves Sólyomnak a rendház mellett parkoló, rozsda-csipkézte, fehér Ford Tranzitot. A fiúkollégiumban ezután már mindenki így becézte a húszéves járművet. Ha a hátsó üléssort belerakták, kilenc személy szállítására is alkalmassá vált, de a legtöbbször ruha- és élelmiszer adományokat hordott vele Jani bá’, aki a rendház által üzemeltetett kollégium mindenese volt. Vagyis a gondnok, a biztonsági őr, a karbantartó, az Ezeréves Sólyom sofőrje. Sőt! Az igazgató úr szerint nekem – aki a közszolgálat teljesítését az érettségi viharos közeledte ellenére patópálos nagyvonalúsággal kezeltem – az utolsó tizenkét órám teljesítésére az egyetlen reménysugaram. Pont akkor jelentkeztem nála közszolgálatra, amikor egy hívást fogadott. A telefonbeszélgetés után megállapítottam, hogy újabb funkcióval bővült a tevékenységi köre. Ő lett az újonnan megalakult Menekültügyi Csoport vezetője. A feleségét, a konyhás Erzsi nénit, azonnal kinevezte élelmezési vezetőnek, amikor így rendelkezett:

–Most hívtak Pestről, hogy el kell hoznom nyolc menekültet. A kollégium lezárt szárnyában fognak lakni. Főzzél nekik valamit vacsorára!

Ezzel párhuzamosan engem is taggá választott, ugyanis rám bízta a lezárt szárny kinyitását, a szellőztetést és az ágyneműk szétosztását. Három óra kipipálva!
A jövevények egy családba tartoztak. Főleg fekete hajú, rózsás szoknyás nők, különböző korú gyerekek voltak. Velük tartott a családfő, Alexander. A hatvanéves férfi mankóval is nehezen mozgott és fekete, műszálas öltönyt viselt. Asszonya jól beszélt magyarul, hamarosan elmagyarázta, hogy a férje bal lábáról amputálták a lábujjakat, de most a jobb lábát is megtámadta a betegség, így mielőbbi orvosi ellátásra szorul. Ha az asszony nem volt a közelben, Jani bá’ akkor sem esett kétségbe. Úgy oldotta meg a nyelvi nehézségeket, hogy nagyon lassan, nagyon hangosan újra és újra elismételte a mondandóját. Furcsa módon ezzel a nyelvi technikával az esetek zömében megértésre talált.

A következő héten csúcssebességre kapcsolt a csoportunk. Erzsi néni reggelit, ebédet és vacsorát készített, Jani bá’ idegenrendészet-kormányhivatal viszonylatban szállította a menekülteket, míg én a háziorvostól és a közeli város kórházától igyekeztem beutalót, illetve ellátási lehetőséget szerezni Alexandernek. Bár három órát ismét letudtam, a helyzet csak úgy oldódott meg, hogy Jani bá’ az Ezeréves Sólymot mentőautóvá avanzsálta, majd a városi kórház sürgősségi osztályára beszállítottuk Alexandert. A férfi az asszonya tolmácsolása szerint abban reménykedett, hogy a másik lábán még megmenthetőek a lábujjai. Aztán amikor a kivizsgálás véget ért, nekem is elszorult a torkom, amikor remegő hangon lefordította neki az orvosi döntést: a jobb lábát térd felett amputálni kell. Hazáig némán szállt velünk az Ezeréves Sólyom. Ja! Három óra teljesítve.
A műtét napján korán keltem. Már csak három óra volt hátra a közszolgálati munkámból. Úgy tűnt, hogy a kórházba szállítás segítésével le is tudom a kötelező penzumot. A kollégium újranyitott szárnyában azonban nem találtam meg Alexandert. Jani bá’ az udvaron az autót bütykölte.
– Hová lett Alexander?!
– Tegnap este hazautazott. Akkor kezdett folyni a hűtővíz, mikor a vasútállomásra kivittem. Elöregedett a fűtéscső, de látja?! Kicseréltem és egy bilinccsel megfogattam.
– De minek vitte ki?
– Gyalog is elindult volna, de gondoltam, ennyiben még segítek neki.
–Akkor otthon fogják megműteni?!
Jani bá’ nem válaszolt a kérdésemre, csak után-töltötte az elfolyt hűtőfolyadékot.
–Ma újabb öt menekültért megyek Pestre, ha gondolja, velem jöhet.
Bekucorodtam az első ülésre. Egész úton hallgattunk. Szerintem Jani bá’ is végig arra a mankós, öltönyös figurára gondolt, aki valamiért úgy döntött, hogy otthon szeretné tölteni az utolsó három óráját.