Ajándèk

Mottó:
“Amiben hiszel, az lesz a te valóságod’… Vagy nem.
De legalább meg kell próbálni. ”

A zuhany

Állok a zuhany alatt. A víz átölel.
A cseppek testmeleg érintése gyengéden oldja izmaim feszülését s lelkem görcseit. A lefolyóba buborékba zártan bukdácsolnak sötétebb gondolataim.
Itt tudnék maradni örökké.

A valóság alamuszin visszakúszó fájdalomíze oszlatja az olíva illatú megnyugvás párafelhőjét.

Kapaszkodom az elmúlt napok ajándékaiba s hagyom, hogy örömünk átjárjon s felemeljen.
Sok a csomag.
Megtart.
Most megtart.

Úgy kezdődött, hogy kimondtam két embernek egy-egy mondatot. : “Panaszkodni szeretnék, lehet? ‘.
” A segítségedet szeretném kérni. ”

Meghallgatást kaptam s természetes, pátosz és az önigazolás dicsfénye nélküli támaszt.
S akkor- teljesen máshonnan – ajándékok kezdtek érkezni. Sorrendjük lényegtelen is, mert jelenlétük öröme bennem él tovább.

Az egyik ajándék a három éves keresztlányom s édesanyja hangja a telefonban: “Kicsim, ugye meggyógyítod, mint a mamát? Küldesz neki gyógypuszit?”

A második ajándék a gonoszul kibomló cipőfüző fölötti összemosolygás, s a gyors masni fonódása közben a segítő kéz szava: ‘Nem egy lábmosás.” ☺️

A harmadik ajándék a mindennapi étel, melyet gondoskodó, saját fájdalmát cipelő lábak sétáltatnak hozzám kérésem nélkül.

A negyedik ajándék a hosszú ébenszín hajkorona alól melegen mosolygó gesztenyeszín szemek, melyek összetörtségem könnyeire a nevetés szivárványát hozták. A kezek, melyek saját megéltségük tapasztalatával bélelték ki gödröm mélyét, míg a kémia mankójával újra kikapaszkodtam onnan.

Az ötödik ajándék a hang hullámaiban érkezett sorstársi felajánlás, szükség esetén a számomra legféltettebb személy helyettem való segítésére.

A hatodik ajándék reményt hordozott az általam áhított rendre, melynek önkezem általi hiánya fojtogat.

A hetedik ajándék egy munkájában megfáradt lélektől érkezett, s maradék erejét küldte ablakomhoz.

A nyolcadék ajándék a megpihenés s a gondolatok szárnyán való időutazás kegyelmét adta, a hűs párnák álom felé ringató megtartottságában.

S nem feledem korábbi ajándékaim sem.
A fehér köpenynek megadott bizalmam szavának elfogadottságát, a zárkózott emberség gondoskodó gondolatait s enyhet adó érintését.

A napot s a holdat köszöntő rövidke üzeneteket, melyek évek óta minden napomban kimondták más édesanyjának rám gondoló szeretetét.

A három gyermek elfoglalt szüleinek velünk megosztott örömét s bánatát, s kimondatlanul is tudott imáját.

A ritka fehér hollóként vibráló élet családjának befogadó szeretetét.

Az általam kísértek öregségben megnyugvó, feloldódó tekintetét.

Legalul csendes, nyers papírba formált, csomagolásra sokat nem adó lélek csomagja áll.
Ez a csomag már régen érkezett. Negyed évszázada horgonya hajómnak. Tőlünk, tőlem kopott láncszemei ma is azt mondják:
“Amíg én szeretlek, nekem benned semmi sem elbírhatatlan, semmi sem csúf vagy kevés. Bármit mondhatsz magadra, amíg együtt vagyunk, semmi más nem számít, addig elbírjuk.”

A zuhany cseppjei táncukat abbahagyták. A törölközö útjára bocsátja lassú lépteim.
Most hála van bennem.
Megfosztottságom pőresége csendesedik.