A Messiás és én

Gyermekkorom fele azzal telt el, hogy hallgattam a háborús történeteket, néztem a tudósításokat. Ünnepeltük a hősöket, koszorúztuk az emlékműveket. Sokan és sokféleképpen megírták, hogy a háború alatt (második világháború) milyen keserves élet volt és milyen szegénység. Az eszemmel tudtam, és természetesen nagyon sajnáltam az akkor és ott élőket. Ismereteimet folyamatosan bővítettem, és mások is bővítették. Nehéz volt azt az életet elképzelni békeidőben, és még nehezebb most, egy olyan fogyasztói társadalomban, amiben ma élünk. Mélyen legbelül tudtam, hogy valami még hiányzik a teljes képből. Valami, egy apró momentum, egy pillanatnyi érzés, amikor a gyomor összeszorul, a lélegzet elakad, és mélyről, nagyon mélyről előtör a mindent elsöprő felismerés. Összeszorított foggal, mélyre ráncolt homlokkal próbáltam belegondolni nagyon sokszor, milyen pokoli lehetett akkor és ott… Annyit tudtam elérni, hogy bizony jó, hogy abban az időben még nem éltem. Több, mint negyven évet kellett várnom arra a bizonyos pillanatra. A minap egy sokat megélt barátom, aki azon kevesek közé tartozik, aki gyerekként még átélte a második világháború időszakát, elmesélt egy történetet csak úgy mellékesen, mintha a maga megnyugtatására beszélne a régi időkről, hogy: „lám, még emlékszem mindenre…”! Megbabonázva hallgattam, és akkor teljesen váratlanul megjelent. A semmivel sem összehasonlítható, az a bizonyos gyomorgörcs.
Nagyon szegények voltunk. Édesapám kárpitos volt. Szoba-konyhában laktunk a Teleki tér közelében egy nagy bérház első emeletén. Úgy emlékszem mindenki ilyenben lakott. Volt ahol hatan, tízen. Mi négyen laktunk apámékkal, ketten a tíz éves bátyámmal voltunk gyerekek. A közelben volt egy mozi, a nevére nem emlékszem, de nagyon szerettem. Hat évesen nem sokat értettem belőle, csak azt tudom, hogy büdöskének becéztük, mert folyamatosak voltak az előadások, nem volt szellőztetése, és a nap vége felé már illatos vizet spricceltek szét a teremben, hogy elviselhetőbb legyen a levegő. Persze minket a bátyámmal ez nem nagyon zavart. Csengetős moziként üzemelt, ami azt jelentette, hogy az előadás vége előtt pár perccel csengettek, hogy a szerelmespároknak legyen idejük szétválni. ( Na, ez már jobban izgatta a fantáziánkat. ) Állítólag egyszer egy párnak nem sikerült, de ez csak amolyan városi legenda! Minden áldott nap ott voltunk, ugyanis a bátyám egy kannát megtöltött jó hideg vízzel, a mozi mosdójában és azt árulta egy fillérért. Volt, hogy apám pofozott ki minket a helységből, amikor hazaért és nem voltunk otthon.
Persze a házban ahol laktunk, nem volt víz. A WC-t a folyosó végén találtuk, és le kellett önteni. Vízért a földszintre jártunk. Áram nem volt. Petróleumlámpa volt egy a konyhában, amikor hazajött apám levette a fényét, amikor elment, anyám felvette. Egyszer láttam, amikor a láng felett elhúzta a tenyerét, eltakarta a szemét és zokogott. Nem értettem.
Aztán azt mondta apám, iskolába kell mennem. Szemben volt egy zsidó iskola, oda írattak be. Egyenruhát kellett hordanunk, nem szerettem. Aztán megjelöltek minket, és átíratott apám egy másik iskolába. Az előző megszűnt. Azt sem értettem. De állandóan valami Messiást emlegettek. Hogy az majd eljön, és minden megváltozik. Ki az a Messiás? Féltem. A Messiástól.
Sokat verekedtünk mi gyerekek. Belógtunk a szomszéd utcába, egy kis ószeres boltjába rendszeresen. A hátsó traktusban egy léc kilazult, azon keresztül egy ideig szabadon közlekedtünk. De csak a csapágygolyókat vittük el. Miután szépen, akkurátusan lecsiszoltuk, azokkal játszottunk. Egy, kettő, három, négy, majd ötöt kellett egyszerre feldobni, és úgy elkapni, hogy közben mindig egyet felkaptunk a padról. Meg persze golyóztunk is a porban, hatalmas verekedésekkel kísérve a vitás helyzeteket. Enni nem volt mit. Véresen, karmolásnyomokkal, korgó gyomorral, mocskosan kerültünk elő esténként. Kaptunk egy pofont és mehettünk aludni. Télen papírdobozban apró betlehemet készítettünk gyufásdobozokból, kis figurákkal, középre tettünk egy gyertyát. Azzal beálltunk a bérház udvarának a közepére és énekeltünk. A végén dobtak le fillért. Vagy nem. Akkor minden házba becsengettünk. Kaptunk süteményt, almát. Persze a lábunk nagyon fázott, mert a cipőnket bár anyánk kibélelte újságpapírral, nem védett az semmit. Térdig havasan mentünk haza. Édesanyám a sparheltre dobott két darab fát, kinyitotta a sütő ajtaját és odadugtuk a lábunkat. Apámnak nem volt munkája. Szeméttelepre járt, kidobott matracokat belezett ki, onnan szedte össze az ágyrugókat, a vatelint, még használható anyagot. Aztán a konyhában volt egy nagy faláda. két részre volt osztva. Az egyik részébe tette, amiből dolgozott, a másikban a fa volt. Nagyon kevés. Beosztottuk. Amikor végre volt egy kárpitos megrendelés, apám szépen megcsinálta, a hátára vette a kész sezlont, én vittem a fejlécét és szépen leszállítottuk. Volt úgy, hogy két kerülettel arrébb.
Anyám csak várta a Messiást. Én még mindig féltem tőle, de ha már ennyire várja, hát vártam én is.
Aztán egy este apámat elvitték. Munkaszolgálat. Én örültem, hiszen akkor végre van munkája! Nem igazították ezt a hitem helyre, és nekünk továbbra sem volt mit enni.
A moziban meleg volt és büdös. A bátyám közben előlépett, már jegyszedőnek is beállhatott. Előléptetését nem csak annak köszönhette, hogy nem volt nála olcsóbb munkaerő, hanem annak is, hogy vette a bátorságot, és a csőd szélén álló mozis néninek javasolta, hogy ne azokat az elcsépelt filmeket játssza, hanem másmilyent kérjen a központtól, érdekesebbet. Az asszony hallgatott rá, nem sok veszítenivalója volt. Egy héten egyszer, kedden mentünk kis kézikocsival a vasútra. Onnan hatalmas kerek fém dobozokban hoztuk el a filmtekercseket. Kedden volt dokumentumfilm, ezt ismételte szombatig, szombat-vasárnap kalandfilm. Hétfő szünnap. Kezdett fellendülni az üzlet. A néninek. Volt néha wurlitzer is a házban. Azt is szerettem. Egy toprongyos bácsi tekerte az udvar közepén. Mi, gyerekek ugráltunk körülötte, nem zavart el. Szép volt.
Egyik este, amikor hazamentünk, anyám megterítette fehér abrosszal az asztalt, felcsavarta a petróleumlámpát. Nahát, lesz vacsora? Igen. Kiderült, hogy Édes elővette azt a már régen összekészített batyut, amit arra az esetre tartogatott, amikor már végképp nem lesz mit enni, és elvitte a zaciba. De egy személlyel többre terített. Vajon kinek? Nem szólt. Mi van, ha jön a Messiás…?
Nem ehettünk, pedig nagyon nehezen türtőztettük magunkat. Kopogtattak. Az ajtóban egy zilált, piszkos hajú, hajlott hátú asszony állt. Az egyik szemét ócska kötés takarta. Ruhája színét nem lehetett megállapítani. Mintha egyenesen a pokol mélyéről jött volna fel. Félelmetes volt, és büdös. Csak állt az ajtóban, görnyedten is olyan magas volt, hogy kitöltötte az ajtókeretet, mint a végzet maga. Anyám odamutatott az üres helyre. Némán megvacsoráztunk, nem jutott sok, aztán vártuk, hogy menjen már el. Nem ment. Aztán egy idő után felállt, de nem ment el. Kiderült, hogy nincs hová mennie. Akkor anyám elővett egy ócska pokrócot, és apám régi foltos nadrágját hatrét hajtva rátette a konyhai nagy ládára párna gyanánt.
Grünwald néni nem sokat beszélt. Időnként karon fogott, és elvitt hat házzal arrébb egy pincébe. Ott lement a lépcsőn, és amikor feljött, egy csajka meleg étel volt nála. Amikor körül néztem a szemben lévő ház kerítésének padkáján sorra ültek a rongyos emberek és némán kanalazták az ennivalót. Később tudtam meg, hogy az egy úgynevezett népkonyha. A bátyám persze piszkált évekig, hogy mit jár a szám, nekem még bébiszitterem is volt! Nem szenvedhettem azt a banyát, na!
Egy reggel aztán Grünwald néni még annyit sem szólt, mint eddig, csak hörgött, sokáig. Anyám kiszaladt, majd jött két nagydarab ember és a nénit levitték a ház elé. Odaültették a kerítés tövébe, ott hörgött még kicsit, aztán már nem. Sok idő múlva jöttek egy nagy kerekes kézikocsival, és elvitték. Minket meg kilakoltattak, a jómódú rokonokhoz. Aztán úgy egy hét múlva onnan mindenkit elvittek, csak a bátyám és én maradtunk, mert éppen a pincében bújócskáztunk. Sokat nem gondoltam a Messiásra, mert utcagyerekként nem értem rá ilyesmin rágódni. Tetvesen vakaródzva, ennivalóért fohászkodtunk a testvéremmel, amikor éhesen bolyongtunk a bandával, De Tőle már nem féltem. Biztos voltam benne, szóltak neki a szüleim, hogy elmaradt a megváltás! Valamiért késik. De – és itt sóhajtott egy olyan igazi mélyről jövőt- most azért már jöhetne…