Őszi történet: Hatodik történet: A vonaton

Fodor Gyöngyi – A vonaton 

Nyirkos, ködös, kicsit hideg novemberi nap volt. Egész nap lótottam-futottam, háromig dolgoztam, aztán konzulátus, fogorvos, s mire elvégeztem, kénytelen voltam olyan vonattal utazni hazafelé, amelyikkel a legtöbb ingázó is utazik. Én általában valamivel korábban szoktam. A vonat tömve volt, mert az előtte lévő, ugyancsak ingázós vonat kimaradt, de szerencsére felfedeztem, hogy az egyik fülkében van még ülőhely. Nem is értettem, miért nem ment be már valaki, hiszen a folyosón alig lehetett közlekedni.
Amikor leültem, megnéztem a velem utazókat. Volt egy öregember, aki levette a cipőjét, de mivel úgy aludt, és úgy horkolt, mint egy medve, nem lehetett mondani neki, hogy vegye vissza, s valószínűleg már kiszellőzött a zoknija, nem árasztotta el a környéket nemkívánatos szagokkal. Aztán volt ott egy nő, aki csipszet majszolt. Mit majszolt, ropogtatott: krikk és krakk. Egy fiú a telefonját babrálta. Viszont a fülke ajtaját nem lehetett becsukni, s mivel az ajtó mellett ültem, megfigyeltem az utasokat a folyosón is, s megállapítottam, hogy legalább száz ember zsúfodott össze abban a kocsiban. A kalauz, helyesebben a “capotreno vagyis a vonatfőnök” is kénytelen volt lassan haladni, mert a folyosót eltömték a munkahelyen vagy az iskolában megfáradt testek. Két férfi a vasútat érintő hiányosságokról beszélt, nem messze tőlem egy hölgy azt a benyomást keltette, mintha véletlenül került volna ebbe a pokolba. Elegáns kabátot, kalapot viselt, amit a melegben sem akart levetni. Finom bőrkesztyű volt a kezén, amivel kapaszkodott. Előtte egy nagydarab férfi pimasz és nemkívánatos érdeklődést tanúsított iránta, s közben a kalauz dörgő hangja hallatszott.
– Nézd, nem vagyok idióta, ha valaki okoskodni próbál, nem ússza meg. Érted? Vettél jegyet? Igen, itt egy jegy, de a jegyet indulás előtt érvényesíteni kell az automatákban, hogy tudjam, mikor és hol szálltál fel a vonatra. Ez a jegy érvénytelen!
A kalauz kijelentése mindannyiunkban szorongást váltott ki. A zsebünkből, a táskánkból elővettük a jegyeinket, ellenőrizve, hogy érvényes-e, miközben a “capotreno” tovább fenyegette azt a szerencsétlent, aki lehet hogy afrikai, albán vagy tartózkodási engedély nélküli kurd volt, ki tudja. Lehet azt sem érti, mi a gond azzal a jeggyel.
– Röviden: Érvénytelen jeggyel nem lehet utazni. Ha nem tudod az itteni rendszabályokat, maradtál volna a hazádban.
– Bravo, bravo! Helyes, főnök úr – tapsolt a nagydarab férfi az elegáns nő mellett, senki sem mert ellentmondani neki. Fáradtak voltunk, szerettünk volna mielőbb otthon lenni.
Eközben a kalauz arra utasította a szerencsétlenül járt férfit, hogy szedje össze a holmiját és a következő városban szálljon le, mert a vonat hamarosan megáll. Ekkor megláttam őt a fülkénk elnemhúzható ajtajában. A dörgő, parancsoló hangja alapján arra számítottam, hogy egy kövér, nagy ember, gonosz arccal, ehelyett egy vékony , szemüveges kis férfi volt a Trenitalia egyenruhájában. Az öreg továbbra is horkolt, fel kellett volna ébreszteni, de úgy látszott, hogy szeretett volna mielőbb visszatérni az idegenhez. Megnézte a jegyeinket, mindenkinek megköszönte, jó utat kívánt és visszatért abba az irányba, ahonnan jött. A folyosóról ismét hallottuk a hangját.
– Megértetted? Le kell szállnod. Jegy nélkül nem utazhatsz. Menj, szállj le, aztán indulj visszafelé az országodba!
Kinéztem az ablakon át a szabadba, hideg, szomorú, ködös este volt. Azon tűnődtem, hová mehet az a nyomorult egy ilyen hideg éjszakán, egy ilyen ellenséges helyen. Még a nő is abbahagyta a csipsz ropogtatását, a fiú pedig a mobiltelefonjával való babrálást. A nagydarab férfi már nem nézte az elegáns hölgyet, mert az teljesen háttal fordult feléje.
A vonat megállt, és az idegen sziluettje eltűnt a ködben egy zsákkal a vállán és egy kopott kabátban, ami védte a hidegtől. A vonat elindult, felgyorsult, de a ködben eltűnő idegent nem tudtam kiverni a fejemből.