Abban az időben, még csak a kisvonat járt felénk. A tanya, amit kiutaltak lakhelyül, masszív volt, kicsi és távol mindentől. Gondolhatod, hogy bosszankodott a rendőr és a két tanácsnok, mert hetente többször is ki kellett jönniük, ellenőrizni a szüleimet, hogy nem végeznek-e valami rendszer ellenes tevékenységet. Apukám katonatiszt volt, még a régi világból vette át a rendszer, mint jól képzett ludovikást. Anyukám tanítónői végzettséggel rendelkezett, de sose tudott tanítani, mert az iskolapadból egyenesen a hitvesi ágyba ugrott, miután szerelembe eset apuval. Aztán meg jöttek a gyerekek, köztük én is. No meg a rendszerváltás. Innentől aztán megváltozott minden. A régi időben is kaptak lakást a tisztek, így apu is. Szép úri házban volt a lakás. Két háló, gyerekszoba, a hall és a konyhából nyíló cselédszoba.
Zsóka volt a cseléd nálunk. A dolga a konyha volt. Főzés, bevásárlás, a konyha rendben tartása. Még az ablakok pucolásába is be kellett segítenie, mert aki kijárt nagytakarítani, nem végzett volna egy nap alatt a munkával. Ha jött a takarítónő, akkor a lakás minden szeglete ki lett pucolva. Ez minden hónap első felére eset, mert apu akkor volt oda gyakorlaton. Mire hazajött fáradtan, szeretett-éhesen, ahogy ő mondta, addigra anyu vezényletével el volt végezve a nagytakarítás.
Vidám kis család volt a mienk. Mikor Zsóka odaégette a rizskochot, apu nézte, szagolgatta egy pár percig, aztán megkérdezte anyut, hogy honnan tudja ez a lány, hogy neki fogyókúrázni kell? Persze annak, van más módja, is mint elvenni az étvágyát. Aztán félre tolva a tányért egész délután ezen nevettünk, hogy még Zsóka is az apu fogyókúráját segíti elő, igaz ő spontán és azért mert ügyetlen.
Aztán egyszer Zsóka beteg lett. Nagyon. Naponta jött Kozma úr, a ház orvosa. Végül a gondos ápolásnak és az orvosi segítségnek köszönhetően jobban lett. Először a láz kezdett lejjebb menni, aztán az étvágya is kezdet megjönni. Mi gyerekek egész nap ott tébláboltunk cselédszoba körül. Lestük, hogy nem kér-e Zsóka vizet, vagy a priznicet nem kell-e cserélni, vagy a vizét, hogy frissen hűs legyen. Ha bevittük a priznic vizét, akkor azt néztük, hogy anyu milyen gonddal áztatja be a beszegett és erre az alkalomra befogott pelenkát. Anyu bele tette a vízbe, beletapicskolta, aztán kicsavarta, nem túl erősen, mert mint mondotta, sok vizet veszít most Zsóka és azt így borogatással kell pótolni és hűsíteni is a láztól átforrósodott testét. A mellkasára a pelenkát tette, a kezére és a lábára, apu egy-egy nagyméretű zsebkendőjét tekerte. És természetesen a gyógyszert is be kellett vennie. Pedig nem volt az jóízű. Anyu nevét diktálta be apu, mert a cselédnek nem járt a gondoskodásból, amit apu és mi családtagok azért kaptunk, mert a családfő katonatiszt. Nagyon örült az egész család annak, hogy javult a beteg állapota. Aztán egy reggel elkezdett hányni. Persze anyu rögtön ágyba dugta és a házmestert Kozma úrért szalajtotta. Akkor már nem volt taxi és autók sem jártak, így konflissal jött az orvos. Megvizsgálta Zsókát, aztán anyut is behívta a cselédszobába. Mi gyerekek tudtuk, hogy nagy a baj, mert anyu sírt, kiabált, aztán megint sírt, aztán olyat tett, amit még sose. Betelefonált a laktanyába apu után. Egy óra sem telt el, és apu otthon volt. Lecsatolta a pisztolyövét, azt összetekerve berakta a faliszekrénybe és rázárva az ajtót, a kulcsot a zubbonya felső zsebébe tette. Aztán a csizmáját is lehúzta és felvette az itthon hordott barna félcipőjét, és anyuval bevonultak Zsóka szobájába. Én és két bátyám megszeppenve ültünk az ebédlőben. Mehettünk volna a gyerekszobába is, ahol a sok játék között is mulatathattuk volna az időt, de nem, mi semmiről se akartunk lemaradni. Így megint csak végig hallgattuk, anyu sírását, és most apu kiabálását. Apu aznap már nem ment vissza a laktanyába. Kivonult Zsókától, kötényt kötött és elkezdte elkészíteni az ebédet. Paprikás krumpli volt az ebéd. Ettünk. Csendes volt az asztalnál. Mi gyerekek azért nem mertünk megszólalni, mert meg voltunk rettenve, apu gondterhelt volt, anyu meg szipogott. Apu néha odanyúlt és meg simogatta anyut. Bár ne tette volna, mert ettől anyu még jobban szipogott. Aztán apu felállt, gondolkodott, majd bement Zsókáért, azt kivezette és oda ültette az asztalhoz. Tányért tett elé, szedett a tányérjára a paprikás krumpliból és rászólt, hogy
– Egyél – ennyit.
Innentől Zsóka, ha elvégezte a dolgát ott evet velünk az asztalnál. Ez jót is tett neki, mert egyre kövérebb lett. Közben láttuk, hogy minden nap a gangon várja a postást. Volt, hogy hozott levelet, volt, hogy nem, de ha jött bevonult a levéllel a szobájába és akkor anyu készítette el a vacsorát, és ő vitte be a lány szobájába. Apu hétköznap mindig a laktanyában evet, de vacsoránál oda fordult Zsókához
– Hogy vagy kislányom – kérdezte.
– Apu! Zsóka a te kislányod – csodálkoztam.
Persze ezen mindenki nevetett. Én meg nem értettem semmit. De végül is nem az volt a dolgom, hogy megértsem. Ha a kislánya, hát a kislánya. Ha megfőzi az ebédet akár az is lehet. Napirendre tértem e-felett.
Egyszer csak megváltozott minden. Többet voltunk a pincében, mint a lakásban. Apu sem járt haza este, és volt, hogy vasárnap se. Akkor se volt itthon mikor Kozák doktor bácsi meg anyu és Panka néni bementek Zsóka szobájába és nagy járkálás után egyszer csak egy kisbabával jöttek ki. A baba nem sírt. Akkor Panka néni megfogta a két lábát, fejjel lefele fordítva a fenekére vert. Bár ne tette volna, mert akkor elkezdett sírni és azóta abban sem hagyja. Azt se értettem, ha jó egy gyerek és csendben van, akkor mért kell elfenekelni? Még pár napig eljött Panka néni, segített Zsókának rendbe tenni a babát és arra is megtanította, hogy hogyan szoptassa. Szép kisfiú volt és János lett a neve. Janóka, apu így nevezte és ezért mi is. Édes volt, csak mindig sírt. Már elég sok idő telt el, hogy Janó ide került hozzánk. Egy reggel lementünk a pincébe. Anyu minket terelt lefele, Zsóka Janót fogta. Lent elfoglaltuk a kijelölt helyünket. Zsóka hírtelen anyu kezébe nyomta a pólyát és elindult a pince ajtaja felé. Anyu még utána szólt, Zsóka megfordult, mondott valamit, intet a kezével és elment. Azóta nem láttuk. Így lett Janó az öcsénk. Aztán bombatalálat érte a házunkat. Apu betett minket a dzsipbe és ide hozta a családot Pusztaszerbe. Beköltöztünk az őrházban. Apu egy ideje, nem katonatiszt. Most vasutas. Fűtő. Azért is vitt be minket lakni a MÁV-telepre. Itt jó. Nem kell annyit gyalogolni, ha az iskolába megyünk. A Tanító néni azt a házi feladatott adta fogalmazásból, hogy írjuk meg a családfánkat. Mivel már az ikrek is megszülettek, ezért nem tudtam megírni a leckémet. Azért nem, mert nem tudtam akkora fát rajzolni a füzetembe, amelynek a lombja közé, a család minden tagja belefért volna.
Zsóka volt a cseléd nálunk. A dolga a konyha volt. Főzés, bevásárlás, a konyha rendben tartása. Még az ablakok pucolásába is be kellett segítenie, mert aki kijárt nagytakarítani, nem végzett volna egy nap alatt a munkával. Ha jött a takarítónő, akkor a lakás minden szeglete ki lett pucolva. Ez minden hónap első felére eset, mert apu akkor volt oda gyakorlaton. Mire hazajött fáradtan, szeretett-éhesen, ahogy ő mondta, addigra anyu vezényletével el volt végezve a nagytakarítás.
Vidám kis család volt a mienk. Mikor Zsóka odaégette a rizskochot, apu nézte, szagolgatta egy pár percig, aztán megkérdezte anyut, hogy honnan tudja ez a lány, hogy neki fogyókúrázni kell? Persze annak, van más módja, is mint elvenni az étvágyát. Aztán félre tolva a tányért egész délután ezen nevettünk, hogy még Zsóka is az apu fogyókúráját segíti elő, igaz ő spontán és azért mert ügyetlen.
Aztán egyszer Zsóka beteg lett. Nagyon. Naponta jött Kozma úr, a ház orvosa. Végül a gondos ápolásnak és az orvosi segítségnek köszönhetően jobban lett. Először a láz kezdett lejjebb menni, aztán az étvágya is kezdet megjönni. Mi gyerekek egész nap ott tébláboltunk cselédszoba körül. Lestük, hogy nem kér-e Zsóka vizet, vagy a priznicet nem kell-e cserélni, vagy a vizét, hogy frissen hűs legyen. Ha bevittük a priznic vizét, akkor azt néztük, hogy anyu milyen gonddal áztatja be a beszegett és erre az alkalomra befogott pelenkát. Anyu bele tette a vízbe, beletapicskolta, aztán kicsavarta, nem túl erősen, mert mint mondotta, sok vizet veszít most Zsóka és azt így borogatással kell pótolni és hűsíteni is a láztól átforrósodott testét. A mellkasára a pelenkát tette, a kezére és a lábára, apu egy-egy nagyméretű zsebkendőjét tekerte. És természetesen a gyógyszert is be kellett vennie. Pedig nem volt az jóízű. Anyu nevét diktálta be apu, mert a cselédnek nem járt a gondoskodásból, amit apu és mi családtagok azért kaptunk, mert a családfő katonatiszt. Nagyon örült az egész család annak, hogy javult a beteg állapota. Aztán egy reggel elkezdett hányni. Persze anyu rögtön ágyba dugta és a házmestert Kozma úrért szalajtotta. Akkor már nem volt taxi és autók sem jártak, így konflissal jött az orvos. Megvizsgálta Zsókát, aztán anyut is behívta a cselédszobába. Mi gyerekek tudtuk, hogy nagy a baj, mert anyu sírt, kiabált, aztán megint sírt, aztán olyat tett, amit még sose. Betelefonált a laktanyába apu után. Egy óra sem telt el, és apu otthon volt. Lecsatolta a pisztolyövét, azt összetekerve berakta a faliszekrénybe és rázárva az ajtót, a kulcsot a zubbonya felső zsebébe tette. Aztán a csizmáját is lehúzta és felvette az itthon hordott barna félcipőjét, és anyuval bevonultak Zsóka szobájába. Én és két bátyám megszeppenve ültünk az ebédlőben. Mehettünk volna a gyerekszobába is, ahol a sok játék között is mulatathattuk volna az időt, de nem, mi semmiről se akartunk lemaradni. Így megint csak végig hallgattuk, anyu sírását, és most apu kiabálását. Apu aznap már nem ment vissza a laktanyába. Kivonult Zsókától, kötényt kötött és elkezdte elkészíteni az ebédet. Paprikás krumpli volt az ebéd. Ettünk. Csendes volt az asztalnál. Mi gyerekek azért nem mertünk megszólalni, mert meg voltunk rettenve, apu gondterhelt volt, anyu meg szipogott. Apu néha odanyúlt és meg simogatta anyut. Bár ne tette volna, mert ettől anyu még jobban szipogott. Aztán apu felállt, gondolkodott, majd bement Zsókáért, azt kivezette és oda ültette az asztalhoz. Tányért tett elé, szedett a tányérjára a paprikás krumpliból és rászólt, hogy
– Egyél – ennyit.
Innentől Zsóka, ha elvégezte a dolgát ott evet velünk az asztalnál. Ez jót is tett neki, mert egyre kövérebb lett. Közben láttuk, hogy minden nap a gangon várja a postást. Volt, hogy hozott levelet, volt, hogy nem, de ha jött bevonult a levéllel a szobájába és akkor anyu készítette el a vacsorát, és ő vitte be a lány szobájába. Apu hétköznap mindig a laktanyában evet, de vacsoránál oda fordult Zsókához
– Hogy vagy kislányom – kérdezte.
– Apu! Zsóka a te kislányod – csodálkoztam.
Persze ezen mindenki nevetett. Én meg nem értettem semmit. De végül is nem az volt a dolgom, hogy megértsem. Ha a kislánya, hát a kislánya. Ha megfőzi az ebédet akár az is lehet. Napirendre tértem e-felett.
Egyszer csak megváltozott minden. Többet voltunk a pincében, mint a lakásban. Apu sem járt haza este, és volt, hogy vasárnap se. Akkor se volt itthon mikor Kozák doktor bácsi meg anyu és Panka néni bementek Zsóka szobájába és nagy járkálás után egyszer csak egy kisbabával jöttek ki. A baba nem sírt. Akkor Panka néni megfogta a két lábát, fejjel lefele fordítva a fenekére vert. Bár ne tette volna, mert akkor elkezdett sírni és azóta abban sem hagyja. Azt se értettem, ha jó egy gyerek és csendben van, akkor mért kell elfenekelni? Még pár napig eljött Panka néni, segített Zsókának rendbe tenni a babát és arra is megtanította, hogy hogyan szoptassa. Szép kisfiú volt és János lett a neve. Janóka, apu így nevezte és ezért mi is. Édes volt, csak mindig sírt. Már elég sok idő telt el, hogy Janó ide került hozzánk. Egy reggel lementünk a pincébe. Anyu minket terelt lefele, Zsóka Janót fogta. Lent elfoglaltuk a kijelölt helyünket. Zsóka hírtelen anyu kezébe nyomta a pólyát és elindult a pince ajtaja felé. Anyu még utána szólt, Zsóka megfordult, mondott valamit, intet a kezével és elment. Azóta nem láttuk. Így lett Janó az öcsénk. Aztán bombatalálat érte a házunkat. Apu betett minket a dzsipbe és ide hozta a családot Pusztaszerbe. Beköltöztünk az őrházban. Apu egy ideje, nem katonatiszt. Most vasutas. Fűtő. Azért is vitt be minket lakni a MÁV-telepre. Itt jó. Nem kell annyit gyalogolni, ha az iskolába megyünk. A Tanító néni azt a házi feladatott adta fogalmazásból, hogy írjuk meg a családfánkat. Mivel már az ikrek is megszülettek, ezért nem tudtam megírni a leckémet. Azért nem, mert nem tudtam akkora fát rajzolni a füzetembe, amelynek a lombja közé, a család minden tagja belefért volna.
Írta: Jártó Róza
Kedves Tollforgató!
Ismerősek nekem a humoros fogalmazásaid. De még nem jöttem rá, hogy ki lehetsz.
Már Te vagy második, akinek nem sikerült megírni a házifeladatát.
A történet sokkal többet mesél el, mint amit leírtál, pedig jó részletesen beszámoltál az életetekről.
Üdv.: Zsuzsa
🙂