Házi feladat – NYOLCADIK TÖRTÉNET – 2. helyezett

– Tanár úr! Legyen szíves segíteni nekem magyarból! XY munkásságáról kellene írnom, de nem találom a megfelelő szavakat. Hogy egészen őszinte legyek, abszolút nem értem a költőt. Nekem túl modern. Végső soron mindenki azt gondol a verseiről, amit akar, de szerintem tök érthetetlenek. Vagy csupán én vagyok hülye, hogy nem értem őt. Ön biztosan jobban meg tudja fogalmazni ezen költő munkásságát, hiszen éveket töltött el a Magyar Rádiónál lektorként. Akkor tetszik tudni segíteni?
A fiúkollégium nevelő-tanára feltette a szemüvegét, belelapozott a középiskola negyedikes Irodalmi Példatárba, majd semmi érdemleges fogódzót nem találva hosszasan vakarta füle tövét.
– Sosem hittem volna, hogy ez a senki egyszer még tankönyvben fog szerepelni! Ennél sokkal gyengébbeket is taszítottak már le a Parnasszusról! Na, mindegy, úgy látszik, teljesen elfajult már ez a világ! – dohogott, aztán sűrű haját hátra túrva leült.
– Ülj le te is, fiam! Azt hiszem, összeállt bennem egy használható értékelés erről a „költőről”. Nos, írd, amit mondok! – ezzel diktálni kezdett:
– „XY a mai magyar költészet kérdőjele. Nincs ember, aki tudná, miről szólnak költeménynek nevezett firkálmányai. Verseiben nem történik semmi. Se jó, se rossz. Nincsenek szereplői, se pozitív, se negatív hősei. Versei egy kaptafára húzhatók. Ha műveit egymás alá írnánk, senki sem tudná szétválasztani egyiket a másiktól…
XY versei, – ha egyáltalán verseknek lehet nevezni ezeket a szánalmas sorokat –, a mai modern nihilizmus megtestesítői. Azzal még nem lenne baj, hogy ő nem ismeri a rímeket, attól még lehetnének jó szabad-versek. Jó témával, jó kibontással, megfelelő befejezéssel. Ha szólna valamiről is az irománya, mely így vagy úgy megszólítaná az olvasóját. De ezek a sorok, sorok ezrei nem szólnak semmiről. Ezek csupán önkényesen egymás mellé dobált jelzők kusza, értelmetlen halmaza. Ezért nem lehet ezeket elemezni sem.
A „versek” – így, idézőjelben – behódolás a nyugati dekadencia előtt, a semmit-mondás előtt. Ezekkel a férc-művekkel nem lehet mit kezdeni valós probléma, valós közeg és valós szereplők nélkül. Elvont valamik vonaglanak érthetetlen, gőzölgő, bűzlő, nyálas közegben, aminek se eleje se vége. Nem értjük célját, értelmét, lényegét és mikéntjét…
Természetesen nem azt mondom ezzel, hogy térjünk vissza Szabolcska Mihály köztudottan primitív, romantikus népköltészetéhez, hiszen az az idő elmúlt. Változott a világ, s azon belül a művészet is. Ha az építészettel vonnék párhuzamot, akkor a régi pitvaros tornácos klozetos parasztház helyett kaptunk egy szoba-konyhás közös mosókonyhás, közös WC-s, sötét, nedves proli-lakást. Mást kaptunk ugyan, de minőségben nem jobbat…
Az ellen nem lehet kifogás, hogy minden újjal meg kell ismertetni az ifjúságot. Ezért nagyon fontos, hogy igenis, mutassuk be XY munkásságát! De csak, mint elrettentő példát azzal a megjegyzéssel, hogy – sajnos – a művészetben is vannak időnként félresiklások, disszonáns hangok. Erre egyértelmű, e – magát költőnek nevező – személy aknamunkája a művészet leple alatt. Tegyük azonban szilárdan hozzá, hogy az igazi művészetet értő, és azt szerető réteget ilyen csillogó-villogó nyálas mázzal nem lehet becsapni!”
– Na, jó lesz így fiam? – kérdezte a nevelő-tanár.
– Szinte a számból tetszett kivenni a szót. Ezzel a házi feladattal csak az a baj, hogy tuti karót kapok rá.
– Hogy-hogy? – értetlenkedett ő. Ebben a pár mondatban minden benne van erről a művészeti divathullámot meglovagló, magát költőnek álcázó élősdiről a maga álművészetével egyetemben. Vagy te nem így látod?
– Tanár úr! Önnek teljesen igaza van! Az egésszel csupán az a baj, hogy az irodalom tanárnőm él-hal ezért a pofáért. Ha én ezt a házi feladatot ebben a formában beadom, biztos, hogy nem fogok leérettségizni magyarból. Ezt már most borítékolhatom!
– Na, ezt előbb is mondhattad volna édes fiam, de most már üsse kavics! Várj egy kicsit, ihletet kell szereznem…
Azzal rágyújtott. Nagy, kékes-szürke füstfelhő borította be rövid időn belül a tanári szobát. Mikor elnyomta a csikket, nagy levegőt vett.
– Én alapjába véve nem is értem, miért muszáj egy tanulónak mindarra rábólintani, ami a tanárjának tetszik?! Mert hogy kétszer kettő az négy, oké, ezen nincs mit vitatkozni. De én a humán tárgyak egyikénél-másikánál több, és nagyobb mozgásteret adnék az individuumnak. Éppen azért, mert a művészet egy olyan terület, amelynek egyes szegmensei vagy tetszik a befogadó személynek, vagy nem. Márpedig az egyéni véleményt respektálni kellene… Na, mindegy, én ezt megváltoztatni nem tudom.
Írd akkor azt, hogy: „XY a mai magyar költészet kiemelkedő alakja. Azért, mert bátran, újat mert hozni a már megszokott helyébe. XY mert nagyot álmodni, és álmait, vágyait az értő közönsége elé tárni. Tény, hogy versei nem mindig és nem azonnal érthetőek. Pontosan azért, mert nem rágja szánkba a lényeget. Sorai gondolkodásra késztetnek, erősen megdolgoztatja szürke-állományunkat. A nagy művész versei elsősorban nem szavak, hanem érzelmek. Mélyről fakadóak, vulkanikus erővel kirobbanók. Természetesen minden olvasóját másként fogja meg, de ha megfogta, nem is ereszti el többé, oly erős szubjektumának varázsa. Ez, – a mindenkinek másként érthető – gondolati és érzelmi szabadság teszi egyénivé művészetét. Ezt az új irányzatot várta már a mai műértő közönség, a verseket szeretők tízezrei.
Ha az építészettel próbálnám párhuzamba állítani, akkor egy poros tanyasi porta helyett kaptunk egy többszobás, összkomfortos fürdőszobás, erkélyes modern lakást garázzsal. A mai idő ezt követeli. De nézzünk egy másik összehasonlítási alapot is: Goya, Rembrandt vagy pl. Rodin emberábrázolásai kitűnőek, világszínvonalúak. De nem éppen olyan csodálatosak Picasso művei, melyeket szintén nem mindenki ért!? De miért nem? Mert el kell gondolkodni rajtuk, igen komolyan kell törni a fejünket. Úgy, mint nevezett művész versein. Ami viszont, – tegyük kezünket a szívünkre –, nem mindig hozza meg a várt eredményt. Mert XY művei összetettek, bonyolultak, olyan, mint maga a valóság, maga az élet…
S persze benne a modern ember – szintén komplikált – énje. Ezek után nyugodtan kijelenthetjük, hogy a XXI.szd.-i modern ember kapott egy modern verset író, modern költőt. Ő hiányzott nekünk, s most örülünk személyének, csodáljuk munkásságát…
Ami XY művei megértéséhez még hozzátartozik, hogy ne lovagoljunk a szavakon. Az, hogy gőzölög, bűzölög, és nyálkásan tekerőzik, ezek csak szavak. Ez csak az alap, amelyre építkezik. Ezekből a szó-milliókból absztrahál nekünk a művész a maga különleges képzet-társításaival, színeivel egy nehezen megfogalmazható, de annál inkább érezhető, különleges álomvilágot.
Egy olyan modern álmot, melyet mindenki a saját habitusa szerint álmodhat tovább… Ilyen a magyar költészetben még nem volt, s ez az úttörő munka, mely sok keservvel és meg nem értéssel párosul, emeli ki őt a sok száz jelentéktelen tollforgató közül.
XY feltett egy mércét. Ezen színvonal tartása a záloga annak, hogy a magyar költészet büszkén lépegethet tovább a XXII. szd.-i modern nyugati kultúrába. XY egyszerűen egy zseni!”
No, mit szólsz ehhez a variációhoz, édes fiam? – kérdezte a kollégistát a tanár.
– Szívem szerint azt mondanám, hogy Önből – tanár úr- kiváló politikus lehetne, de nem mondom, mert még megsértődne. De hogy egy valamiről perceken belül a szöges ellenkezőjét állítsa, és azt be is bizonyítsa, nos, erre csak a politikusok képesek… Remélem, nem haragszik az őszinte szóért, isten ments, hogy Önt bántani próbálnám..
– Ugyan már, fel sem tételeznék rólad ilyesmit! Viszont ha már a köpönyeg-forgatásnál tartunk, akkor bizonyára sejted, miért nem maradtam a Rádiónál, s jöttem fél pénzért kollégiumi tanárnak… De a magán problémáimmal nem óhajtalak téged terhelni. Mindenesetre kíváncsi vagyok a tanárnőd reagálására ezen dolgozat kapcsán…

E „csodálatos, és kimagasló egyéniségű” költőről készült házi feladat a költőbe bele szerelmesedett tanárnő szemében csakis ötös lehetett. Mégpedig csillagos!

Írta: Winczheim Tibor