Megsárgult üzenet

Megsárgult üzenet

A hegy ősidők óta tartja magasra a fejét. Itt- ott elszórtan néz a nappal szemben egy- egy fából készült ház. Elizabett néni egyedül ült kint a kispadon. Ismerősei már mind messze jártak. Ki elköltözött a gyeremekéhez, ki pedig a temető sírkertjét bővítette. De ő még őszülő hajával, fájós derekával, ki tudott botorkálni a padra. Nézte a szemközti hegyoldalban magasodó fenyőfákat. Megöregedett, a fák pedig egyre hatalmasabbak lettek, az ég felé igyekeznek, oda ahol már belekapaszkodhatnak felhők hófehér szoknyájába. Nála nyáron még vízesésként folyott le a háza karzatról a virág. Mára már megadták magukat és csak az üres ládák tátják az elárvult szájukat a hold felé.Reggelente pára és köd ült meg az Alpok hegycsúcsain. A fa leveleit bordóra festette az idő. Az ökörnyál is elfoglalta a helyét.
A szerpentines úton, ami a hegyre vezetett fel, lassan közelített egy autó. – Vajon mit akar?- tette fel magában Elizabett néni a kérdést.
Pár perc múlva, az autócsikorgó fékkel megállt előtte. Fiatal barna öltönyös férfi szállt ki az autóból. Egyenesen felé tartott.
– Jó napot!- köszönt illedelmesen.
– Magának is!
– Egy házat keresek.
A házszám hallatára kikerekedett Elizabett néni szeme.
– Ezen a hegyoldalon maga ilyet nem talál!
– Biztos benne?
– Miért? Nem hisz nekem?
– Talán eltévedtem?
– Lehet.
Elizabett néni teljes nyugalommal kémlelni kezdte az eget.
– Itt van az ősz. Akár csak nekem,- húzta le fejéről a kendőjét,- látja, hófehér szállakat fon a hajamba az idő, és mesélni kezdett. – Tudja fiatalember, a fiatalság olyan, akár a zsendülő tavasz, a nyár az ifjúasszony sok- sok kacérkodással, nevetéssel és szivárvánnyal, aztán jön az öregség a hajtott hát, a fájós derék, az ősz, a hófehér haj, ami már ott suttogja, hogy ha lehull az utolsó falevél, akkor a tél az úr.
A férfi állt előtte és hallgatta.
– Tudja régen több ház volt ezen a hegyoldalon is,de, ahogy az idő jár, a fiatalokat a város vonzza, elnéptelenedett. Azt a házszámot, amit kérdezett nem hallottam soha.
– Tényleg?- kérdezett újra rá a fitalember.
– Nem fiam, talán egy heggyel odébb van.
– Köszönöm..
– Nincs mit. Akkor csak kutakodjon tovább. Sok szerencsét- tette hozzá a Elitabett néni.
A férfi beült az autóba, valamit mondott a mellette ülőnek, aztán elhajtottak.
– Még jó, hogy engem kérdeztek! – szinte belekiabálta a levegőbe.
Próbálta visszaidézni a rendszámát. A betűjeleket az újával belerajzolta a pad előtt lévő földbe, a számok már nem emlékezett. Végigszalad benne a félelem. – Mit akartak ezek az idegenek! Felállt a padról. A szél megmozdította az öreg fát, amiről sárgás -barna levél zizzenve szállt le a földre. Elizabett néni lassan botorkált be. A kiskapu előtt megállt. Jól látta a házszámot jelző lemezt. Bement, kihozta a létrát, meg egy feszítő vasat. Nagy nehezen fellépkedett a létrára, ami megingott alatt, de ő lefeszítette a táblát. A lemez reccsenve esett le a földre – Most már jól van. Se tábla, se házszám! Megkönnyebbült. A létrát a helyére tette, a feszítővasat bevitte magával. Felkapcsolta a villanyt. Hirtelen eszébe jutottak a zsaluk. Egyenként behúzta. Aztán leült az asztal mellé. Nem volt éhes, valahogy nem kívánt enni semmit. Várt. Azt, hogy mit és kit, azt nem tudta, csak várt. A kakukkos óra félóránként mérte az időt. Nem jött álom a szemére. Elővette a bibliát. Olvasni kezdte. Megint valami furcsa érzés vett rajta erőt. – Soha sem féltem . Megöregedtem és ma éppen ezért érzem, hogy egyedül vagyok a ködös éjszakában? Most ezt, kell verni a fejemből!- bíztatta magát.
Megrázta a fejét, már nem is érdekelt a jelen, emlékeibe próbált kapaszkodni, visszarepítette magát két emberöltővel előbbre. Ott állt előtte Vilmos a kackiás bajuszával, amikor megkérte a kezét. Igen akkor is ősz volt, de lent a hegyoldal derekában a folydogáló patak mellett még csodásan sütött a nap. S ő boldog volt. Kacagott és igent mondott. Kibontotta a kendőjét. A fekete hosszú hajába, ami zuhatagként hullott a vállára, belekapaszkodott a szellő. Szaladni kezdett a kanyargós úton fel a hegyre. Vilmos utána eredt. Amint elérte, átfogta a derekát – Akkor hozzám jössz feleségül?-kérdezte. Igen!- válaszolta újra, s már ott is érezte a vállán Vilmos csókját. Tudomása szerint nem volt más kérője, de ő nem is akart mást, csak Vilmost, akivel a mulatságba táncolt. Akkor ott táncközben Vilmosnak úgy dobogott a csizmája sarka, akár az ő szíve. Amikor hazakísérte választottak maguknak egy csillagot. S most ezen az éjszakán is tele volt csillagokkal az égbolt. A bagoly messziről szólt. – Milyen bolond öregségére az ember. Nem hagyták nyugodni a gondolatok. Vajon miért keresték az ő házat? Pontosan az övét? Mi van, ha jó szándék vezényelte! A fiatalember jó helyen járt, én meg elküldtem! Nem most ezt ki kell verni a fejemből! – suttogta bele az éjszakába, s újra kezdte felidézni az agyában az elmúlt éveket. Lassan átöltözött. Lekapcsolta a villanyt. Gyorsan álomba merült. Édes álomba, mert ott volt Vilmos, aki adogatta fel a szekérre a szénát. Nótázott, dalolt, ahogy csak az ereje bírta. S akkor tényleg akkor a szerpentines úton a szalad feléje a Miska. Valamit kiabált neki, de ő nem értette rendesen meg ,és már nem is tudott volna rá válaszolni, mert a szekér egyre előrébb haladt. Miska az ő esküvője után hamarosan bekötözött a faluba. Miskájék házát is megette az idő vasfoga. Mára meg ő itt fent a hegyen magára maradt. Csendben a holddal, a csillagokkal a napfölkeltével és a napnyugtával. Igen ilyen az élet.
Lassan hajnalodott. Kinyitotta a zsalukat.Beengedte a felkelő nap fényét. Még volt benne erő, még melengette a levegőt. Hamarosan motorzaj csapta meg a fülét.
– Rájöttek, hogy nem tévedtek el! Újra megtaláltak!- kiáltott fel.
Nem is tudta, hogy a félelem, vagy az öröm tört e ki abból a felkiáltásból. A fiatalember egyenesen a kapu felé tartott. A kutya kint a verandán ugatni kezdett. A kiskertbe felugrott a kecske. A kakas is rázendített a nótájára. Mintha reggeli riadót fújtak volna az állatok. Elizabett néni a függöny mögül figyelt.
– Csita! Ne!- hangzott.
A kutya, amikor meghallotta a nevét, barátságosan megállt szemben a fiatalemberrel. Az, meg, mint aki jól ismeri az ebet, lehajolt hozzá és megsimogatta a fejét.
– Jó kutya, kedves kutya! Mond, hol van a gazdád?
A kutya fellépett a verandára. Elizabett néni már ott állt az ajtóban.
– Ugye Miska unokája?
– Igen. Maga pedig? Elizabett.
– Igen. Felejts el, ami tegnap történt. A nagyapja küldte? Mi van vele? Ezer éve nem láttam.
– Igen ő küldött és egy ajándékot is hoztam.
– Nekem ajándékot?
– Igen.
Péter elővett egy borítékot. Jó sárga volt, de még nem ette meg az enyészet. Elizabett néni a kezébe vette. Felnyitotta. Egy kis üzenet volt benne. „Mikor lehullnak, a fák levelei én már távol leszek tőled. Nagyon, de nagyon távol, de a szívemben megőrzöm az emléked” Miska.
Pár préselt ciklámen volt ráragasztva az írás alá. Elizabett néni behajtotta a levelet.
– Tudja egyszer régen, amikor még iskolások voltunk, a nagyapjával kimentünk a vízeséshez. Ott szedett nekem cikláment. Én csak addig őriztem, amíg az illata bejárta a szobámat. Soha sem mondta, hogy akkor miért adott nekem virágot. S most ezzel üzent? Késői üzenet, de boldog vagyok.
– Miért?
– Mert ő sem felejtett el. Tegnap nem ismertem fel. Féltem, hogy egy csavargó. Aztán az éjszaka, amikor nagyapjával álmodtam, már rájöttem, hogy nem kell félnem.
– Leviszem a hegyről, oda ahol várja a nagyapám.
– Késő. Minden késő édes fiam! Az én életem akárcsak a nagyapjáé a végére jár. Lassan lehullnak mellőlünk a fák leveli. A nap is egyre rövidebb lesz. Amíg élünk tartsuk meg egymásnak az emléket. Tudja nekem senkim sincsen, csak a madarak dala, a tücskök zenéje. De maga bármikor meglátogathat.Adja át az üdvözletem a nagyapjának. Vén róka lehet nem… – nevette el magát Elizabett néni.
– Nem, csak ősz a haja akárcsak magának.
Elizabett néni még egy kis ideig figyelte a fiatalember tekintetét. Aztán felnézett az égre. Messziről tornyosultak a felhők. A hegyre árnyékot vetett a szomszédos hegyoldal.
– Siessen, mert mindjárt megered az eső!
Alig bőgött fel az autó, amikor messziről már cikáztak a villámok és egyre közelebb ért az égzengés. Elizabett néni bement a házba. A biblia mellé az asztalra tette a levelet. Kint hamarosan zúgott a szél, tépte cibálta a fákról a már megsárgult leveleket. Igen az idő, akár akarjuk akár nem halad előre ,olyan léptekben, amit mi el sem akarunk hinni. Ha hátranézünk ,repülni látjuk az éveket. Elsuhant akár egy felhő az égen, ami csak ránk nézett, szemével végig mérte a természet által alkotott miliőt, aztán szépen lassan tovább halad. Velünk pedig maradnak az emlékek.
Másnap reggelre az Alpok hegycsúcsai belevesztek az őszi párás levegőbe.