Nudista történetek

Nudista történetek

1.

A magyarokat többnyire az egykori jugoszláv tengerparton érte a meglepetés, amikor séta közben a strandon azt tapasztalták, hogy a napozók között feltűnnek ruhátlanok is, majd pedig csak meztelenek. Ezrével. Ez volt a nudista strand, vagy nudista telep. Voltak kisebbek, de voltak olyanok is, ahol egyszerre húszezres létszámmal sátoroztak, vagy bungalóztak meztelenül; az élelmiszerboltokban, étkezdékben, hentesnél, zöldségesnél: csak meztelenül. Volt is mit mesélni az ámuló munkatársaknak, haveroknak.
Magyar ember azután, ha meztelenek között találta magát, vagy visszamenekült a fürdőruhások közé, vagy körülnézett, látja-e valaki és gyorsan elvegyült a ruhátlanok tömegében. Azon azonban csak-csak elgondolkozott, hogy ha ő most levetkőzik, akkor többen is meglátják. Mindenki őt nézi majd.
Nos, a magyarok tehát vagy megszerették, vagy életük hátralévő éveiben is messze elkerülték a nudista strandokat-telepeket, különösen akkor, ha nem voltak egyedül.
Taki bácsi, aki eredetileg Takács lehetett, azonnal megszerette a nudit, ahogyan ő gondolt rá. Sok ismerőse el sem hitte volna, hogy Taki bácsi nyilvánosan le merne vetkőzni. Hitte vagy sem, Taki bácsi nem szokott ilyesmiről beszélni. Helyette az elsők között próbálta ki a hazai telepek légkörét, hangulatát, s magában jókat mosolygott, ha kukucskálókat fedezett fel, vagy olyanokat, akiken látszott, hogy nem a napfény miatt vetkőztek le teljesen. 73 éves volt és még három napos. Persze sokáig ő is nézegette a szép nőket, de az évek múlásával nudista életében ez a szempont fokozatosan másodlagossá vált. A nap melege fontosabb volt, meg a szellő, amely egész testét végig cirógatta.
Taki bácsi pesti ember volt. Irodában kopogtatott az írógépen, de a nyugdíjhoz közeledve még azt is megérte, hogy számítógép klaviatúráján válaszoljon a cégnek érkezett levelekre. Tavasz felé aztán mindig becsusszantott feneke alá egy habszivacs betétet, mert nem szerette, hogy kemény székén naponta több órát ücsörögve a fenekén megjelenik az a két barna foltocska. Nem szép az. A nudin. A szivacsbetét pedig segített. A Balatonnak majdnem a végéig volt hajlandó elutazni, hogy eltöltsön két hetet kedvenc FKK*-ján…ahogyan a németek rövidítése szól.
Nyolcadik nyarát töltötte itt a Balatonnál. Ezen a telepen volt zuhanyozó, toalett, több étterem is, de zöldséges, vegyeskereskedés, meg trafik is…ő persze soha nem dohányzott. Még pénzt is lehetett váltani minden délelőtt és délután egy-egy órát. Olyankor a tulajdonos, egy 30-35 év körüli férfi ült a irodája kis ablaka mögött. A legtöbb vendégnek kicsit lábujjhegyre kellett állnia, ha látni akarta, mennyi pénz fekszik az egykori éttermi hamutartóban. Na persze Taki bácsinak nem kellett pénzt váltani, de látta, hogy ilyen is van itt.
Jól ismerte már a takarítónőt, aki meg-megállt a vendégekkel, s elpanaszolta, hogy a férjének elvágták a torkát és azóta csak tengeti az életét, mégis fel tudta nevelnie a gyerekét. Ugyanakkor az egyik fejes ott a faluban azzal henceg, hogy a Fő-utcát ki tudná tapétázni ötezresekkel. Ha az asszonyt a vendég már megpróbálta otthagyni, hát ő csak lépdelt utána és mondta a magáét. Taki bácsit is elkapta már az első nyáron. Azután a másodikban is próbálta, de Taki bácsi megmondta, hogy már találkoztak, meg most máris mennie kell. Aztán ment.
Ezen a nyolcadik nyáron történt az alábbi eset.
Taki bácsi délelőtt jött ki már valamivel kilenc után. Kiment a kör alakú stégre, amely máris tele volt. A kör közepe ki volt vágva, s a kisebb kör meg a nagyobb, külső kör mentén napozóknak gyakran már szinte összeért a válluk, dehát ez volt az egyetlen hely, ahová soha nem vetődhetett árnyék amíg a nap az égen volt. Helyet keresett. Többször is körbejárt, míg végre ketten elmentek. Örült, hogy sikerült elfoglalnia az így keletkezett tágas rést, mert aki még így is oda fekszik mellé, az már tolakodásnak számít. Két vastag törülközője volt. Az egyikre ráfeküdt, a másikat összegöngyölte és a tarkója alá tette. Pénzét egy csuklójára akasztott tubusban tartotta. Semmi mást nem hozott ki magával. Ha enni ment, vagy bárhová, hát ezeket vihette magával.
Ezen a délelőttön már vagy két órája feküdt a stégen. A nap most kezdett rákapcsolni, amikor jobbról mellette megszólalt egy női hang.
̶ Aj, de sokszor mondtam szegény férjemnek, hogy ha sehol, de itt elől, ahol a legérzékenyebb tud lenni, igenis, kenje be magát. Hiába, nem tanult belőle.
Taki bácsi egy ősz, hozzá hasonló korú hölgyet látott, de a napfény miatt csak egy pillanatra nézhetett fel. A hölgy bal kezére támaszkodva Taki bácsi felé fordulva kétségtelenül éppen arra a bizonyos érzékeny testrészére nézett, amiről beszélt. Erre már Taki bácsi is felkönyökölt. A hölgy fekete színü egész fürdőruhát viselt és szabad jobb kezében egy tégelyben krémet tartott.
̶ Ez nem valami hitvány napolaj, hanem krém, ami ér is valamit. Ettől nem ég meg a bőre. Na itt van. Nyomjam rá, vagy inkább a tenyerébe?
̶ Kezit csókolom. ̶ Taki bácsi ezzel a köszönéssel valójában csak időt akart nyerni. Újra felmérte, hogy a hölgy még csak nem is meztelen, arcából, hajából ítélve nem valami bolond és még csak nem is kövér. Ha meg is lepte a hölgy viselkedése, semmi okot nem talált, hogy ellenségesen, elutasítóan viselkedjék vele szemben. Végülis nem holmi prostituáltról volt szó. Feltartotta jobb tenyerét.
̶ A tenyerembe.
̶ Tessék csak ̶ mondta a hölgy. ̶ Tessék, jó bőven. Hamar beszívódik csak jól kenje bele.
Taki bácsi egy kicsit még jobban felemelkedett, de így is félig ült, félig feküdt. Nem tudta, hogyan csinálja, mert a hölgy hol a testrészére, hol pedig a férfi arcára nézett, hogy „na, mi lesz már?” Taki bácsi sóhajtott és boldog volt, hogy nincs nagy hasa. Milyen kellemetlen is lenne most. A combján kezdte. A hölgy megint az arcába nézett.
̶ Na jó, lehet oda is, de…
̶ Jó, jó. Azonnal. ̶ Végre oda kényszerítette a kezét. Csakhát látta, hogy a hölgy szinte lesi, mikor szólhat rá valami újabb mulasztás miatt. Meg kellett lepődnie, mert a hölgy szinte megdicsérte.
̶ Na, látja. Hát így kell ezt. Alatta is. Emelje…na, tessék. Úgy, hogy jól belemenjen a pórusokba.
Taki bácsi egy pillantást vetett a nőre. Annak tekintete el volt foglalva. A férfinak egy kicsit kezdett tetszeni a dolog. Hiszen mikor is volt az? Már ugyancsak régen. Ki lehet ez a nő? Tán csak nem a felesége szelleme küldte rá, hogy legyen még egy pár szép…pillanata? Hát egye fene, alatta is elosztotta a bőséges krémet.
̶ Érdekes, hogy szegény férjem is kezdte leborotválni. Pedig akkor már majdnem hetven volt. Maga is valahogyan…
̶ Hetvenhárom.
̶ És mióta borotválja?
̶ Úgy gondoltam, így könnyebben tisztán lehet tartanom…
̶ De mióta…?
̶ Már negyedik éve – hallatszott rekedten Taki bácsi hangja. Egy kicsikét zsenírozta ez a beszélgetés, de annál is jobban, hogy az asszony tekintete újra és újra visszatért a krémétől csillogó testrészhez. Végülis…
̶ Na, hagyok itt magának egy kicsit, csak aztán egy óra múlva kenje be megint. Délután majd visszajövök és megnézem ̶ mondta nagyot nevetve és Taki bácsi meglepetésére egy féltenyérnyi alufóliára kimért egy adag krémet és lelassított mozdulattal ráhelyezte Taki borotvált ágyékára. Taki azon kapta magát, hogy tátva felejtette a száját. „Honnan van ez neki?” ̶ gondolta. „Hordozza magával? Mégis? Hát ez így ismerkedik?”
̶ Köszönöm ̶ mondta halkan.
̶ Na, megyek már, mert a fiam nem szereti, ha hosszabb ideig maradok egy helyen…
̶ A fia? Hol van?
̶ Ott bent, a házban. Övé ez a telep.
̶ Jaaaaa….?
̶ Nyaralni jött?
̶ Igen. Még van másfél hetem.
̶ Na, akkor még biztosan találkozunk. Viszlát ̶ mondta az ősz, nyúlánk termetű „krémes”, ahogyan Taki később magában elnevezte. Az asszony közben felállt és elballagott. Megemelt fővel jobbra, balra nézelődött. Kezében a krém meg az alufólia szeletek.
Amikor délután eljött a pánzváltás órája, Taki felszedelőzködött és egyik törülközőjét magára tekerve elindult az iroda felé. Már messziről látta a tulaj fejét a kis ablakban. Taki nem volt egy Sherlock Holmes, de kiváncsi volt, milyen képe lesz a „fiúnak”, ha megérti, a mamájáról lenne szó.
̶ Jónapot.
̶ Igen, tessék.
̶ Kedves asszony a mamája.
̶ Örülök neki. Akkor maga nem pénzt akar váltani.
̶ Nem, én csak egy pár szót. Sajnálom, hogy a férje, mármint a papa, szegény, hát, sajnálom…
̶ Mééér vagyok én szegény? ̶ hangzott az irodából, ahol hátul egy idős férfi emelkedett föl s lassan közeledett az ablakhoz. A tulaj arcán halvány mosoly jelent meg, amely kisebb kuncogásba ment át. Alig észrevehetően kezdte volna csóválni a fejét. Végül mosolyát egyenesen Taki felé irányította. Sűrűn bólogatott, pislogott, mint aki jelzi, hogy jobb, ha most megy. Érti, hogy a mamáról van szó, ő majd megmagyarázza az apjának, hogy valami félreértésről lehet szó.

* Freie Körper Kultur

Göteborg, 2010-01-05

2.

– Jó reggelt, Taki bácsi. Nem volt nehéz megjegyezni a nevét. Megláttam és maga elé jöttem. Idén is két hétre jött?
Az FKK kemping tulajdonosa mosolyogva ért a régi vendéghez.
– Persze. Nagyon jónak igérik ezt a nyarat.
A sovány férfin már nem volt ruha. Illendőnek tartotta két összehajtott vastag törölközőjét a hasához fogni. Útban volt a stég felé, hogy ott élvezhesse a reggeli napfényt.
– Taki bácsi, nem véletlenül jöttem ide magához. Meghívhatom egy kávéra?
– Köszönöm szépen. Csak nincs valami baj?
– Nincs.
Megkapták a kávét.
– Az első, amit mondani szeretnék az az, hogy kicsit szégyenkezem. A minap arra gondoltam, hogy egy ilyen hűséges vendég több figyelmet érdemelne a cégemtől. Egyetlen vendégünk sincs, aki annyiszor töltötte volna nálunk a nyarat, mint maga.
– Eeeeez könnyen meglehet. Legalább húsz éve járok ide. Egyébként a kedves mamájától már megkaptam azt a bizonyos figyelmet…
– Éppen erről szeretnék beszélni. Az volt az egyetlen alkalom, amikor mi ketten beszéltünk egymással. Maga a pénzváltó órában odajött az ablakhoz. Ma már nem váltunk pénzt, de egy pár évig még sokszor sütöttem el a maga viccét.
– Milyen viccet?
– Én megkérdeztem magát, hogy mit akar váltani, maga meg azt mondta: pénzt nem, csak néhány szót.
– Az lehet, mert szeretem a szóvicceket.
– De ennél is jobb volt, amikor elkezdett sajnálkozni apám halálán, az apám meg ott ült mögöttem és bóbiskolt. De erre mégis előjött: „…mi van? Ki sajnálkozik, hogy már elmentem?” Én tudtam, hogy anyám szokásos szövegéről van szó: „szegény férjem”, aki pedig akkor már javában a nyolcvanadikban volt. Mi tudtuk, anyám arra hivatkozva, hogy kényeztetni kell a vendégeket, azt találta ki, hogy krémet visz ki, persze csak a férfiaknak. Megjegyzem, akkor már ő is hetven fölött volt…
– Kíváncsivá tesz…
– Tehát emlékszik rá, amikor magához is kiment?
– Lehet azt elfelejteni?
– Maga akkor már nyolcadik éve járt hozzánk. Ezt anyám mondta aznap később.
– Beszéltek rólam?
– Igen. Tizenkéééét éve…
– Az lehet.
– Apám nagyon leszidta anyámat, hogy állandóan az ő halálhírét kelti.
Taki bácsi eltátotta a száját. Ekkor valaki két papírt lobogtatva a kezében odajött a főnökhöz.
– Taki bácsi, bocs, de majd kijövök magához a stégre.
Az öreg felemelkedett és lassan elindult a part felé. Még sok szabad hely volt a víz fölé épített kör alakú stégen. Elfoglalta azt a helyet, amelyiket húsz év alatt sikerült kitapasztalnia. Elhelyezte a törülközőket, papucsát a párna alá szokta tenni, annyival is magasabb. Ahogy lehunyta a szemét, máris az asszonyra gondolt, aki akkor, régen, tizenkét éve, krémmel akarta bekenni. Ilyen ötletet! Csak azért, hogy kedves legyen a törzsvendégekhez. Újra és újra lejátszotta magában, ami akkor történt. A pénzváltónál nem látta a sötétből előre csoszogó „szegény” férjet, de hallotta felháborodott kérdését. Istenem. Tizen…két éve. Azóta nem is látta az asszonyt…

– Na, Taki bácsi, itt vagyok – szólította a tulajdonos, – de ígérem, nem zavarom sokáig.
– Krémet nem hozott?
– Neeeem. Ahhoz női kezek kellenek.
– Pedig meleg lesz ma.
– Na, jó. Azon a krémes napon anyámmal a pénzváltások után beszéltem. Vidám volt, amikor magáról kérdeztem. Akkor már volt valami betegsége, de nem tudtuk, micsoda. Viszont hamarosan rosszabbodott a helyzete és az orvos kórházba vitette. Egy hétig vizsgálták, de egy reggel már nem ébredt fel.
Taki bácsi kivette tarkója alól a törölközőt és ölére terítette.
– Hát, ez szomorú.
– Sajnálom, ezen a szép reggelen nem kellett volna elrontanom a hangulatát, de nagyon ideje volt már, hogy megszólítsam.
– Elhiheti, hogy a korombeliek már gyakran foglalkoznak a halál gondolatával? És nem rettegésből. Sokat szenvedett?
– Talán három hónap lehetett az egész, de nem sokat panaszkodott, inkább attól tartott, hogy valami rossz közeledik. Hát, nem közeledett. Már ott volt.
– Igazán sajnálom.
– Hát, Taki bácsi, jöjjön még sokáig hozzánk. Nagyon örülünk magának. Mondhatom, büszkék vagyunk, hogy kitartott mellettünk.
– Én meg szívesen jövök. Ameddig tudok. Na és a papa?
– Apám? Apám a múlt hónapban volt kilencvenkettő. Viszlát holnap…

 

Szólj hozzá!