A szerencse lánya

A folyosón hangos gyerekzsivaj, apró lábak kopogása, nevetés, sok kis éhes száj siet a vacsorához.
– Lilike gyere te is! – kiált a gondozónő a tolószékében ülő tíz év körüli kislánynak. A kislány tovább bámul ki az ablakon, nem mozdul, csak nézi az út másik oldalán lévő templom tornyát. Az óra mutató hat órát jelez, és megkondulnak a harangok.
– Gyere már Lilike, mert kihűl az étel! – kiáltanak rá.
A kislány lassú megfontolt mozdulatokkal elkerekezik az ebédlő felé. Gondolatban arra jut, hogy minek enni az olyannak, aki meg akar halni. Nézi a gőzölgő ételt, nem nyúl a kanálért. Amúgy sem éhes soha, csak unszolásra nyel le néhány falatot.
– Nem leszünk így jóba Lilike! Meg sem kóstoltad. Csak egy pár falatot a kedvemért.
Lilike néz rá, és lenyel egy kanál ételt, és már tolja is magát ki az ebédlőből, vissza az ablakhoz, ez az ő helye, senki nem foglalja el. Az ablakból látni az utca túlsó felén jövő menő embereket, a templomot, a toronyórát, és itt imádkozik a mamáért, hogy gyógyuljon meg, mert akkor magához veheti, és nem lesz ilyen árva. Esténként itt nézi a csillagokat, találgatja, melyik csillag lehet anya, vagy apa, vagy a kisöccse, mert biztosan egy csoportban vannak, hiszen együtt kerültek oda, nem lehetnek szanaszét.

Itt álmodozik a baleset előtti boldog életükről, a kertről, a Pajti kutyáról, és arról, hogy tudott szaladni, biciklizni. Anya hajának finom illatát, puha karjának ölelését érzi. Hallja apa vidám nevetését. Emlékszik arra az égig érő kíváncsiságra, a kisöccse születésekor, apa kabátját huzigálva számlálta, hogy mikor mutatják már őket. Akkor csalódott volt, mert nem látta szépnek, de alig telt egy hónap, a világ legszebb babájának énekelgetett a kiságyra hajolva. Az élete csupa öröm és kacagás volt. .Az óvodai ballagáson ott volt az egész család, és ő milyen büszkén szerepelt, majd szétfeszítette az öröm, hogy iskolába megy. Most meg osztályt ismételt a baleset miatt. A kórházra iszonyattal gondol, borzalmas volt. Soha többé nem akar oda kerülni, inkább meghal. Minek élni, jobb lenne valahogy az anyuék után menni. A mama is jön nemsokára, hiszen beteg és öreg. Ha ő meghal, már nem marad senkije, aki néha meglátogatja itt.

Azt a játékot játszotta, hogy minden este más-más eseményre gondolt vissza, hol egy kirándulásra, hol egy nyaralásra, hol valamelyik karácsonyra, mindig olyanra, amikor minden együtt voltak. Ilyenkor csak nézett az ablakra, de nem látott mást csak a hajdani boldog eseményeket. Ezek voltak az ő mostani életének az örömei.

A gondozónők sokszor beszélgettek egymás között, hogy valahogy segíteni kellene a kicsi Lilin, mert ez így nem mehet tovább. A kislány nem barátkozik, csak ül és néz ki az ablakon. Vajon a szüleit várja, vagy a nagyanyját? Szegény mama jön, ha elhozza valaki ide, nagy néha, de egyedül már nem tud utazni.

A pszichológusnő sem sokra ment vele, végül arra a következtetésre jutott, hogy több idő kell a kislánynak a gyász feldolgozására. Próbálják bevonni több foglalkozásba és vigyék ki néha a városba. Megfogadták az intézetben a tanácsot, és úgy ahogy teljesítették is, de a kislány kedélyállapota változatlan maradt.

Végül már elmaradtak mellőle a leánypajtások, csak az iskolában segítettek neki, bent az intézetben nem sokat törődtek vele. Lilike fogyott, sápadt volt, és egyre többször lett beteg.

Egy tavaszi reggel, betegségből lábadozva, megint az ablak előtt ült, és nézelődött kifelé, feltűnt neki egy jól öltözött csinos nő, aki már sokadszor sétálgat el a templom előtt és az intézetet nézi kutatóan. Amikor az asszony eltűnt, egy kicsit elszomorodott, mert szerette volna látni, kit vár ilyen kitartóan.
– Lilike gyere gyorsan, keresnek! – harsant bele egy hang az álmodozásába.
Lilike engedelmesen megfordult, és megdermedt a látványtól. A templom előtt sétálgató hölgy jött felé tétova léptekkel.

Szia Lilike, tudom a mamádtól, hogy csak hallomásból ismersz, én Anna vagyok az édesanyád féltestvére. Hazaköltöztem Németországból, a nagyanyád mondta merre vagy, hát gondoltam meglátogatlak. Anna kikérdezte az iskoláról, és minden másról, csak a balesetről nem beszéltek.

Eljött minden másnap, és Lilike kezdett jobb kedvű lenni, még mindig az ablak előtt ült délutánonként, de már Annát várta.

Egy délután Anna a szokatlanul ideges volt, gyűrögette a zsebkendőjét, és egyszer csak megfogta Lilike vékony kis kezét és a szemébe nézve azt kérdezte:
– Lilike szeretnél-e velem jönni, és ezentúl, velem élni?

Lilike ráborult a karjára és hangosan zokogva felelte:
– Igen, nagyon szeretnék.

Írta: Jéga Szabó Ibolya