Az Élelmiszer-vegyészek dicsérete – 3. helyezett

Ha hiszik, ha nem ,mi, öregek nehéz, embert-próbáló időket éltünk meg. Bizony, volt idő, mikor a sajt még kemény volt, a túró darabos, és száraz, az egyéb, elrághatatlan, vagy nehezen megrágható élelmiszerekről nem is beszélve!
De, – szerencsére -, nem maradtunk magunkra. Az újkor pionírjai színre léptek, és kutya-kemény munkával, oroszlánt megszégyenítő bátorsággal, hatalmas akarással, és még nagyobb elánnal oldották meg égető problémánkat.
Mert miről is van szó?

Beszéljünk először is a tehéntúróról: az a szemét, az az élelmiszernek csúfolt förmedvény, bizony, azokban a sötét években még pergett, morzsálódott, száraz volt, mint a törek, szívből sajnálom mindazokat, akiknek végig kellett szenvedniük ezt a borzalmas időt. Nem is tudom elképzelni, hogyan tudtuk megenni ezt a kiszáradt, összeaszott túrót anno, tudják, azt, amit a túrós csuszára szórnak sok-sok, apró kockára vágott füstölt szalonnával!
Primitív kísérletek a túró képlékenyítésére már a neandervölgyi ősember is tett néhány, bizonytalan, és végeredményben nem sok hasznot hajtó kísérletet: hogy a túró valamiképpen puhább, omlósabb, selymesebb legyen, szegény elődeink holmi pálinkával próbálták meg lágyabbá tenni.
(A mai falusi embereknél még ma is találkozhatunk eme primitív próbálkozással, csak hát ami falun jó, az a városban nem biztos, hogy működik, így a citykben kényszerűségből lakó honfitársaim tovább szenvedtek a kőkemény túróval)…
De, – szerencsére – megjelentek az élelmiszer-vegyészek: hosszú, gondos tervezés, majd próba-gyártások tömkelegei után megjelentek az első krémtúrók. Végre, ami nem ropog az ember foga alatt! Végre valami, amit az idősek is nyugodtan ehetnek! Akár fog, vagy protkó nélkül is.
Bizony, évtizedek teltek el, mire rájöttek ezek a nagyszerű koponyák, hogy a tejjel kevert túró puhább, mint a túró, de sűrűbb, mint a tej, ráadásul finom is. Ez a felismerés, – higgyék el nekem-, nagyobb tett volt az emberiség életében, mint a holdra-szállás. (Azzal, hogy egyesek, – passzióból – ide-oda röpködtek, és egy csomó követ hoztak ide, az amúgy is eléggé köves földre, semmi hasznosat nem tettek, csak egy rahedli pénzt dobtak ki az ablakon! Tudják kérem, hogy abból – az ablakon kidobott – pénzből a világ összes túróját átalakíthatták volna túrókrémmé?… Vagy Túró Rudivá).
A gyártók tisztességét mutatja az a tény, hogy a nagy munkával kikísérletezett túrókrém kilója még a tízszerese sem volt az eredetinek.
De a fejlődés ezzel még nem állt meg!

Mivel a sajtok nagy részével is hasonló gond volt, (kemények voltak, szárazak voltak, törtek, morzsálódtak, stb.), az élelmiszer-vegyészek – a már jól bevált szisztéma alapján- kikísérletezték az ömlesztett sajtot. Végre valami, amit lágyan kenni lehet, nem pedig nehézkesen vágni. Minden tiszteletem ezen okos fejek előtt! Már csak azért is becsülöm őket, mert e világ-siker után nem ültek a babérjaikra, hanem vállvetve, hosszú, gondos tervezések, majd próbagyártások tömkelegei után feltalálták az extra-könnyen kenhető sajtokat, melyeket igazából nem is kell kenni, hanem a kenyérre (kalácsra, baguettre, zsömlére, kiflire, stb.) csepegtetni, csurgatni. De ez még mindig nem a megelégedettséget kínáló megoldás volt, a kutatásokat emberfeletti erővel folytatták tovább…
A sok-sok kísérletezésüknek be is érett a termése: a legújabb termékeiket már szóró-flakonból (a tisztítószeres pray-khez hasonlóan) lehet felvinni a pékárúkra. De nem csak ez csodálatos ebben a kérdésben, hanem az a tény is, hogy az áruk még tízszerese sincs az eredeti sajtokénak. Pedig a különböző ízhatásokat is ki kellett kísérletezniük, ezzel nemesítve, gazdagítva az amúgy is finom sajtokat. Míg őseink kétségbeesetten törték, marcangolták a kemény sajtot, mi már kenjük, vagy fújjuk a paradicsomos-, a csípőspaprikás,- a kolbászos-, a bacon-szalonnás,- a tejszínes, vagy a köményes-mandarinos-sóska ízesítésűeket.
De a fejlődés ezzel még mindig nem állt meg!

Bizonyára emlékeznek még egyesek azokra az embert-próbáló, iszonyatosan nehéz időkre, mikor a tejberizsben megállt a kanál! Rég volt ugyan, de – ha hiszik, ha nem – igaz! Az emberek erős akarattal, nagy elszántsággal kanalazták – anno – ezt az étket. Nem csodálom, hogy állandó izomlázzal, alkar-fájdalmakkal küszködtek. De csak addig, míg meg nem jelentek korunk hősei, az élelmiszer-vegyészek!…
Ők aztán egy csapásra véget vettek ennek az áldatlan állapotnak! Hosszas tervezgetés, szakmai megbeszélés, és átvirrasztott éjjelek után megszületett a soft (vagyis: lágy) tejberizs. Végre valami, amit úgy a nagyobb babák, mint az idősebbek úgy ehettek meg, hogy a rizs-szemek hegyes végei nem karistolták fel a szájpadlásukat, vagy a nyelőcsövüket.
A legújabb szériákat meg már szívószállal lehet fogyasztani! Ez ám a fejlődés! Ráadásul, – ha hiszik, ha nem,- ennek a csoda-tejberizsnek az ára sem drágább tízszer annyival, mint az eredeti.
Ezzel persze még nem jutottunk el a fejlődés csúcsára!

Bizonyára tudják, hogy millió számra vannak embertársaink, akik vagy tej- vagy annak valamelyik komponensére érzékenyek. Pl: a laktozra, (más néven: a tejcukorra), tejfehérjére, vagy tej-zsírra. Ezen embertársaink akkor ne is fogyasszák – az amúgy nagyon jóízű, és kalciumban gazdag – tejtermékeket? Csak azért fosszuk meg őket ezen élelmi-anyagok élvezetétől, mert a szervezetük nem bírja?
Nem kérem, a problémát másképpen kell megoldani! Erre vannak korunk hősei, az élelmiszer-vegyészek, akikben eleddig nem is csalatkozánk.
Nos, hosszú, keserves vajúdás, rengeteg tervezés, és még több áttervezés után megszülettek a különböző tej-variációk: a zsírszegény, a laktózmentesített, a cukor-mentesített, s végül a tejmentesített tej.
Tény, hogy ez az út nem volt mentes göröngyöktől, (a sziklákról nem is beszélve!), de az eredmény önmagáért beszél: minden, ami eddig kemény, és durva volt, most selymes, és lágy, az ízek kavalkádjáról nem is beszélve, miközben a végtermékek sosem lettek tízszer drágábbak a kiinduló anyagoknál!

Jaj! Már hallom is a vájt fülű, hozzá nem értők sisere hadának szakértelemtől mentes, gúnyos megjegyzéseit: egyszerűen felvizeztek mindent, aztán volt pofájuk közel tízszeres áron ránk tukmálni ezeket a szarokat: a túrókrémben több a víz, mint a túró, a sajtkrémekben se sajt, se tej, csak valami ízesített, a II. világháborúból visszamaradt gépzsír, amiből még a zsírt is kilopták, a tejberizsben ugye tej eleve nem lehet a tejérzékenyebbek miatt, már csak tejport helyettesítő, tejsavóval kevert emulgeálószeres oltott mész van, és így tovább, és így tovább…

Kérem, ne hallgassanak ezekre a sötétben bujkáló, rémhírt terjesztő emberekre. Ők a modern, fogyasztói társadalom ellenségei, a fejlődés kerékkötői!
Ők azok, akik a kákán is csomót keresnek. De minket, józanul gondolkodó modern emberi lényeket nem tudnak megtéveszteni! Mert miről is van szó?
Egyszerűen arról, hogy hígitani szeretnénk egy kemény anyagot a könnyebb ehetőség érdekében. Ugye, erről van szó? Most már csak az a kérdés, mivel lazítsuk, hígitsuk a fent nevezett anyagokat? Mert, hogy valami folyékonyabbal, mint az eredeti állaguk, az addig érthető…
Az is, hogy – bármennyire is folyékonyak -, benzinnel, petróleummal, csónak-lakkal, vagy fa-beeresztővel nem hígíthatunk, mert ezen anyagok nem élelmiszerek.
Bár élelmiszerek, mégsem hígíthatunk borral, sörrel, kólával, vagy citromlével, az 5 puttonyos Tokaji aszúról nem is beszélve. Egyszerűen azért nem, mert akkor más ízt kapunk.
Természetesen tejjel sem, hiszen most világítottam rá a különböző tejérzékenységekre. Marad tehát a víz, a drága, jó ivóvizünk.
Merthogy drága, az nem vitás. S az árához hozzájön még a csatornadíj, a környezet terhelési-díj, az ÁFA, a béfa és a céfa…
Ha valakinek egy kis rátekintése is van – mondjuk például – a paradicsompürével töltött májkrémes túrókrémre, az mindjárt tudja, hogy nemcsak a túróba kell víz, hanem a paradicsom-dioxid-porba is, amit aztán itt, a gyárban pürésítenek. De éppúgy kell víz a máj-anhidrid porba, az adalékanyagként felhasznált fűrészporba, valamint a gyártósorok, és gépek tisztítására, illetve a takarítónőnek a vödrébe…
Tehát senki, – aki nem szakember – ne mondja azt, hogy most itt nagy felvizezések mennek végbe, hiszen – mint rávilágítottam – a víz nem olcsó! Már csak azért sem, mert nagyon is drága!

Most, hogy a tejtermékek minőségében minőségi változás ment végbe, gondolhatják néhányan, hogy ezzel minden munka befejeztetett, az élelmiszer-kémikusoknak nem lesz munkájuk, mehetnek mindannyian pecsételni a munkaügyi hivatalokba. Ezen hiedelmüket bizonyára arra alapozzák, hogy a továbbiakban nincs mit felvizezniük.
Pedig van, sőt: ezt a munkát már akkor elkezdték, amikor még ugyancsak embert-próbáló idők jártak, s a felvágottak (valami iszonyatosan hülye elvtől vezérelve) még húsból készültek. Volt is vele gond bőségesen, különösen a kevés fogazattal rendelkezők körében. A hús-fehérjére érzékenyekről nem is beszélve!
(Most csak azért ne egyenek húskészítményt embertársaink milliói, mert fehérje-érzékenységben szenvednek?)
Azért vannak korunk hősei, hogy ezt a problémát megoldják! És meg is oldották!
Amióta a sokkal olcsóbb szója betört az állattenyésztés után az élelmiszer-iparba is, a fejlődés íve a csillagokba nyúlik!
(A szójának viszont az a hátránya, hogy porzik, ezért vízzel kell péppé pürésíteni, s mint jeleztem, a víz nem olcsó!)
Az évtizedeken át nyúló, félelmet nem ismerő kísérletezések után kémikusaink végre elő tudtak rukkolni a húsmentes húspástétommal, a hústalan fasírtokkal, a párizsiról nem is beszélve.
De a fejlődés töretlenül folytatódik!

Úgy hallottam, hogy most az ásványvizek felhígitásának problémáján dolgoznak. Ez már csak abból az aspektusból sem egyszerű, mivel roppantul bonyolult.
Ne tamáskodjanak! Ne higgyék, hogy az emberiség ezen gondja megoldhatatlan!
Egy jó ötlet, egy kis kísérletezgetés, egy csipetnyi tervezés, majd áttervezés, és próba-gyártások tömkelegei után meg fog születni. Higgyenek nekem!
Mert én ismerem az élelmiszer kémikusokat…
Ők viszont nem ismernek lehetetlent!

Írta: Winczheim Tibor