Jó ember volt

Az ajtó éles nyikorgással csapódott ki. Mindenki tudta, ki érkezett. Azok is, akik a műhely végében hangosan nevettek valami disznó vicc csattanóján, mert nyomban elnémultak. A tagbaszakadt Jóska is elejtette meglepődésében a villáskulcsot, amin a többiek hangosan felröhögtek volna, ha mernek. De ilyenkor még a légy is az ablakkeret rejtett zugába húzódott és szárnya se rezzent. Némi hatásszünet után feszes léptekkel zúdult át a küszöb felett a mázsás izomköteg tulajdonosa. Frissen borotvált arcán megcsillant a neoncsövek hideg kékje. Szemében az erek vörösen duzzadtak, ami még messziről is jól kivehető volt. Pacsulija tekintélyt parancsolóan lengett kék overálja körül, amin még mikroszkóppal sem lehetett találni soha egyetlen kis olajfoltot sem munkakezdéskor. Mindenki tudta, hogy Juditka érdeme. Milyen csodás asszony még most is! Irigyelték érte Ernőt, aki tudta ezt jól.
Még a szakmunkásképzőben jött össze Judittal. Afféle záró bál volt, ahol keveredtek a különböző szakmát elvégzettek. Ők, az autószerelős brigád a varrónők mellé kerültek ültetésnél. Azonnal megakadt a szeme az apró termetű, jókedvű, szép arcú lányon. Törékeny alkata, légies mozdulatai mellett tetszett neki az is, hogy láthatóan hallgattak rá a többiek. Asszonynak való. Ez volt az első gondolata. A második meg az, hogy az anyjának épp ilyen meny lenne a megfelelő. Nem is tétovázott, felkérte táncolni, és hajnalig el sem engedte Judit karcsú derekát. Akkor is csak azért eresztette el, mert keretbe fogta két tenyerével a lány pirospozsgás arcát, hogy megcsókolhassa. Azóta együtt vannak. Egyszer volt csak egy kisebb szünet köztük, de az sem tartott sokáig. Szerencsére Judit belátta, hogy csecsemővel karján, illik elnézőbbnek lennie hites urával, ha az megiszik pár sört a fiúkkal és a levessel ügyetlenkedő feleségének hirtelen indulatból – de persze nem direkt -, ad egy kisebb, szinte leheletnyi pofont. Dorgálásképpen. Ártatlan kis érintés volt csupán, Ernő nem is értette a nagy felindulást, ami utána következett. Judit okos asszony, így hamar ráeszmélt arra, hogy túlzásba esett azzal, amikor elpakolt az anyjához. Az évek teltek, a gyerekek pedig gyors egymásutánban érkeztek. Öten. Juditon nem fogott sem az idő, sem a gyerekek száma nem látszott rajta. Ugyanaz a törékeny alkat, apró termet, talán még szebb arc, mint ami volt. Csak a légies mozdulatai nehezedtek el kissé. Lassabban, óvatosabban rezdült, mint lány korában. Mindenki tudta, hogy miért. A gyerekszáj már csak olyan, hogy fecseg. Bizony elcsicseregték a kisebbek itt-ott, hogy milyen élesen tud csattanni egy pofon, hogy milyen a reccsenő csont hangja és azt is, hogy az alvadt vért a szőnyegből bizony nehéz kisikálni. Hiszen nem lehetett mindig azt mondani, hogy elestek biciklivel vagy megbotlottak a lépcsőn. Mindenki tudta, hogy Ernő mit művel a családjával. De nála jobb autószerelőt keresve sem lehetett volna találni. Felnéztek rá a munkatársai, hiszen nem volt olyan probléma, amit ő ne tudott volna megoldani. Addig dolgozott, addig próbálkozott, amíg végül sikerrel járt. Kitartó volt. Elszánt. Alapos. És persze erős is. Hamar dühbe jött, ha valami nem volt a helyén. Az ő szerszámaihoz nem lehetett ám csak úgy hozzányúlni. Egyszer egy tanonc nem tette vissza az asztalára a csőkulcs készlet egyik darabját. Ernő roppant haragra gerjedt, mert pont szüksége lett volna rá. Egyetlen pofont kevert le a mamlasz fiúnak, de nyomban eleredt az orra vére és talán nagyobb baja is esik, ha Ernő meg nem torpan a látványtól. Féltek tőle a műhelyben is. De az egész városban ő volt a legjobb szerelő. Ezt mindenki tudta róla. Ezt is. Nem csak a pacsuli szaga lengte körbe kék overáljában, hanem a félelemmel, megvetéssel vegyes tisztelet és a pálinka bukéja is.
Ám ma reggel valahogy más volt Ernő érkezése. Jóska nem mert lehajolni a villáskulcsért, amit leejtett, és röhögni sem mert senki, mint máskor. A szokásos pacsuli mellől hiányzott a tömény szesz gyümölcsös zamata. Ernő mogorvább volt, mint szokott. Talán éppen ezért. De sápadtabb is volt. Talán éppen ezért. Nem tudhatták. Mivel nem volt nagy beszédű ember, így nem kérdezett senki semmit. Amikor kiment a mosdóba, azt sütötték ki néhányan, hogy lehet megint nagyon eljárt a keze otthon és a Juditka újra a kórházban kötött ki, ezért nem ivott. El is hordták mindenféle aljas, alávaló, gyáva szar alaknak a háta mögött. Suttogva. Hogy azért meg ne hallja. Egy idő után feltűnt nekik, hogy nem jön vissza a mosdóból, így egyikük utána ment kíváncsiskodni. Azzal a hírrel érkezett vissza a többiekhez, hogy Ernő a vécé kövén fekszik, kiterítve, mint egy lenyúzott medveprém. És persze halott. Az első döbbenet és a mentők értesítése után – ha már megállt a munka – mint fáradt parázsból a lángnyelv, fellobbant a pletyka a műhelyben. Találgatták, mi baja lehetett, hogyan kéne szólni Juditkának, mi lesz vele, meg a gyerekekkel, és ami ilyenkor szokásos. A fiatalabbak közül azt találta mondani az egyik, hogy jobb lesz nekik Ernő nélkül, és éppen jó helyen múlt ki, a budiban. Oda való amúgy is az ilyen gyerek és asszonyverő gyáva népség. Ám a többiek egy emberként mordultak rá azzal, hogy halottról vagy jót, vagy semmit nem illik mondani. Különben is, az Ernő azért jó ember volt. Olyan, amilyen, de mégis, jó ember volt…