A tündér és a Sárkány – HARMADIK TÖRTÉNET

Mabu a sárkány, egyedül élt, már nagyon régóta. Valamikor volt párja, de elpusztult. Az emberek nem jártak arra, amerre ő lakott. Nem féltek tőle, tudták, hogy nem bánt senkit, csak nem akarták zavarni. Nem jutott eszükbe, hogy magányos lehet. Néha már unalmában ordított és lángot fújt. Kezdett az étvágya is elmenni. Mostanában a látása homályosodott, de ezt nem árulta el, ha betévedt arra valaki.
A közelben gyümölcs volt a fákon, oda gyakran kiment. Nem nagyon érdekelte a hús, vegetáriánus étrendre tért át. Kicsit szikárabb lett, de javult az egészsége. Tudta, ha vigyáz, pár száz évvel még tovább élhet. A szeme zavarta egy kicsit, de amikor messze elutazott, egy sárkánymágushoz, az azt mondta, ez csak ideiglenes, még tökéletes lesz a látása. Csak legyen türelemmel. Türelme nem nagyon volt, de tenni nem tudott semmit, megpróbálta így élni a mindennapokat.
A mostani történet egy találkozásról szól.
Sétálgatott Mabu az erdőben. Volt kitaposott útvonala, amin végigment, egy nap többször. Most meglepődött, mert az úton szembejött vele egy élőlény. A szárnyai kicsit lógtak, de a lábán lépdelt és emberformája volt.
– Üdvözöllek! Ki vagy te?
– Tündér vagyok.
Csak hallgatás volt a válasz.
– Miért nem kérdezed meg, hogy ez biztos-e? – zsörtölődött a tündér.
– Kételkednem kellene a szavadban?
– Nem, de mindig megkérdezik.
– Miért?
– Nem látod? Nem vagyok tökéletes, valahogy a szépségből kevés jutott. A tündérek mind szépek.
– Nem találkoztam még közelről tündérrel. Csak táncolni láttam őket messziről.
– És?
– Lebilincselő volt a mozgásuk, de ennél többet nem lehetett megállapítani.
– Pedig aki közelről látja őket, gyönyörűnek találja. Engem ez egyébként, nem is érdekel – vonogatta a vállát.
– Mi érdekel téged?
– Semmi. Keresek egy helyet, ahol ellehetek, nem zavar senkit, hogy milyen vagyok.
– Nem messze lakom, ott van egy kis ház a közelben, nem lakik benne senki. Ha akarod foglald el.
– Te vak vagy? Nem látod, hogy nézek ki?
– Kicsit homályos a látásom, – mondta halkan maga elé Mabu – de nem tudom úgy se, hogy milyennek kellene lenned.
– Milyennek? Hányszor ismételjem? Gyönyörűnek!
– Mit jelent az, hogy gyönyörű?
–Te nem csak vak, de szellemileg fogyatékos is vagy? Ha valaki gyönyörű, annak szabályos és világosszőke haja van. Égszínkék a szeme, a léptei pedig lágyak és suhanva halad, nem lépked, inkább illan. A szárnyai vetekszenek a hó színével.
A tündér maga elé meredt egy kicsit, majd folytatta a magyarázatot.
– Nekem sötétszőke lett a hajam. A szemem valamiért barna, a szárnyamba pedig három sötétszürke csík van. A lépteim sem elég lágyak. Tudok repülni, de jobban szeretek a földön járni. Ronda természetem van, nem tündés.
– A neved sem mondod meg?
– Fellegnek neveztek el a szüleim.
– Én Mabu vagyok. Beköltözöl abba a házba?
– Miért ne, pár évet itt is eltölthetek, majd ha már nagyon utálsz és mindenki a környezetedben, ráérek tovább menni. Mi hosszú életűek vagyunk, tíz- húsz év nem sokat számít. Neked miért, nincs, csak egy fejed?
– Amputálni kellett, mert beteg volt.
– Nem látszik a helye.
– Ha jobban figyeled, akkor látod, hogy a pikkelyek nem pontosan illeszkednek mindenütt.
– Látom már, de az csak közelről tűnik fel.
Felleg még aznap elhelyezkedett a kis házikóban, nem is sejtve, hogy Mabu mennyire boldog lett. Együtt jártak a gyümölcsösbe és az erdőbe sétálni. Néha repültek, hiszen Mabu sem akarta, hogy a szárnya elhalljon mozgatás nélkül. Felleg irányításával nem kellett félni, hogy valami kárt okoz a levegőben. Közben Felleg is egyre jobban repült. Lassan a sárkány látása kezdett javulni. Pár hónap elteltével rendesen látott újra. Továbbra sem értette, hogy miért morcos olyan gyakran Felleg. Nem látta az okát. Kecsesen mozgott a levegőben. Ha a nap rásütött a hajára, mint az olvadt arany ragyogása. A mozgása kecses és légies, a szellő is irigyelhetné.
Egyszer rákérdezett:
– Miért morogsz és zsörtölődsz olyan sokszor, azt a sárkányoknak kell.
– Amikor megismerkedtünk, már elmondtam.
– El, de én nem látom azokat a hibákat, amiket felsoroltál. Nézz csak le! – mutatott a vízre a tóban, ahol a tükörképük kirajzolódott.
A vízbe két szárnyas lény látszott. Az egyiknek a haján a napfény ragyogott, szárnya, mint a puha selyem, lágy mozdulatokkal. A másik csillogó zöld pikkelyein a létező összes zöld szín alakított ki apró szivárványokat. A hatalmas szárny lassan, sikló repüléssel haladt.
A tóparton két kis gyerek hevert a fűbe. A kislány felkiáltott:
– Nézd, egy tündér és egy sárkány. Milyen szépek, én még nem láttam tündért, de sárkányt sem. Igazi ajándék lett az életemben ez a nap, sokáig emlékezni fogok rá.
Ezekre a szavakra, már leszálltak a vízpartra, pár szót váltani.
– Megengeded, hogy megsimítsam a hajad – kérte a kislány. – Olyan, mint az arany.
– Persze, csak nyugodtan.
A kisfiú a sárkánnyal beszélgetett, és közbe látszott a szemében az őszinte öröm.
– A szüleink mondták, hogy erre él egy sárkány és egy tündér, akik senkit nem bántanak, de azt hittük csak esti mese – sorolta a kislány a tündérnek. – Ha nagy leszek, majd én is mesélek a gyerekeimnek.
Lassan menni kellett, mert alkonyodott, de biztosra vették, hogy találkoznak még.
Mabu és Felleg sokáig nézett utánuk, örültek, hogy erre laknak. Ezután Felleg már nagyon ritkán zsörtölődött valamiért, azt is inkább megszokásból.

Vége

Írta: Kzella