Hajnal: Hatodik történet

Összes megtekintés: 96 

Zorán sohasem szeretett hajnalban kelni, legalábbis már évek óta nem, mióta kinőtt a kiskamasz korából. Úgy tízéves kora körül, mikor eltöltött egy-két nyarat a nagybátyjáéknál falun, még szerette a hajnali kelést. Akkor mentek ki a közeli kis tóra a nagybátyjával pecázni, és annak mindig örült. Már általában világos volt, mikor felkeltek, vagy legalábbis kezdett világosodni, az is előfordult, hogy még csillagokat láthattak az égen.
Aztán néhány évvel később, mikor a számítógépes játékok foglalták el minden szabad – s néha nem szabad – idejét, Zorán már végleg leszokott arról, hogy korán keljen. Néha éjszakába nyúlóan játszott, reggel fáradtan ébredt, és kapkodva igyekezett nem elkésni előbb az iskolából, majd az egyetemről; a vasárnapokon meg délig is elaludt.
Nem sokat változott ez akkor sem, mikor elkezdett dolgozni a kutatócsoportban. Az intézetben nem volt szorosan kötött a munkaidő, aki később jött be, annál természetes volt, hogy este tovább maradt. Általában mindnyájan szerették, amit csináltak, és többet dolgoztak a hivatalos napi nyolc óránál.
Egy kivételes esemény volt, hogy most mégis fel kellett hajnalban kelnie. Egy amerikai professzor érkezett átutazóként repülővel Budapestre, akinek a közelebbi szakterülete ugyanaz volt, mint Zorán egyik kolléganőjéé, Ildikóé. Lelevelezték Ildikóval, hogy elhoz USB adathordozón néhány, addig még nem publikált kísérleti eredményt, amelyet nem akartak postára bízni. A professzornak mindössze másfél órája volt a gépe érkezése és a másik gép, amellyel továbbrepült, indulása között. Ez mindenképp kevés volt arra, hogy bemenjen a városba, így a levélváltásban abban egyeztek meg, hogy Ildikó kimegy a reptérre, és ott beülnek félórára egy kávézóba. De előző este Ildikó felhívta Zoránt, hogy az óvodában a kislánya megbetegedett, neki reggel rögtön az orvoshoz kell mennie a kicsivel, és megkérte Zoránt, hogy hozza el helyette az USB-t az anyaggal. Zorán nem örült a koránkelésnek, de mint ifjú munkatárs nem akart udvariatlan lenni, ezért segítőkészen igent mondott. Csak annyit kért Ildikótól, hogy küldje el neki SMS-ben az illető nevét, akivel találkoznia kell. Meg is kapta az SMS-t még éjfél előtt, de abban csak annyi állt: HAJNAL. Már ágyban voltak a barátnőjével, akinek bosszankodva mutatta az sms-t, de ő csak nevetett rajta: Lesz egy szép Hajnalkád.
Zorán majdnem kicsit elkésve ért ki a repülőtérre, a várt gép már leszállt, és várható volt, hogy lassan szállingóznak kifelé az utasok. Jobb híján egy A4-s papírlapra írta fel nagy betűkkel, hogy HAJNAL, és úgy állt oda a kijárati ajtóhoz várni az ő \’Hajnalkáját\’. Nem kellett sokáig várnia, mikor megindultak a bostoni gép utasai kifelé, egy idősebb úr látva a feliratot, odalépett hozzá: Ildikó?
Zorán angol nyelvtudásával nem volt semmi baj, rögtön elmagyarázta, hogy Ildikó kislánya beteg lett, el kellett vinnie az orvoshoz, ezért jött ő helyette. Mindjárt be is mutatkozott, hogy ő Zorán.
Az idősebb férfi tört magyarsággal válaszolt: Hajnal András vagyok. Egy cseppnyi mosollyal hozzátette: Egy másik hajnal.
Zorán is elmosolyodott, mert megértette, hogy mire céloz a vendége: a Zorán név jelentésére, hogy hajnal. Rámutatott arra a közeli gyorsétteremre, amelyik nyitva volt, és átváltva magyarra megkérdezte: Meghívhatom egy magyaros reggelire?
Hajnal úr bólintott, de közben azt mondta: Inkább csak egy jó magyar kávét szeretnék.
Azzal elindultak egy üres asztal felé.

“Hajnal: Hatodik történet” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!