Vihar: Nyolcadik történet

Vihar

Lehűlt az idő, nem perzselte már a bőrt, megnyugodhatott a test a fa alatt, míg a gulya is pihent. Tán még szúnyog sem járt, s talán mindez összejátszott azért, hogy a gulyás ténylegesen egy jót aludjon.
Telt az idő, a marhák megkérődzték a reggeli falatokat, s már csiklandozta a bendőt az éhség, hát az egyik nekiindult, s mint ahogy az lenni szokás, a többiek követték. Az öreg gulyás aludt tovább, s hiába volt kolomp a vezér nyakán, úgy mosódott bele annak szava az álomba, mintha csak altatódal lett volna.
A sokévnyi éberség aztán mégiscsak felcsipkedte az öreget, de a gulya akkor már messzire botorkált, pedig mindig csak a fejük után mentek, amit szorosan a zsenge fűszálak fölé hajtottak. Mégis sokra értek.
– Híj! Az anyátok keservit! – morgott a gulyás, miután utánuk nézett. Tudta pedig nagyon is, hogy nem igazi baj volt az, inkább csak magát akarta elmarasztalni, amiért úgy elaludt, hogy nem győzte a kicsorgó nyálát feltakarítani az álláról. Nem szeretett már szaladni, akkor mégis kicsit megszaporázta, hogy nagy ívben eléje kerüljön a jószágnak.
Megvolt hamar, mégis megint kiverte a víz, mint annyiszor már, azon a nyáron. Azonban akkor ezzel mit sem törődött, éppen csak megitatta izzadtsággal az ingje ujját, aztán nem is törődött a dologgal tovább. Sokkal jobban örült annak, hogy a gulya nem ment ki az útra, ami éppen ott húzódott már közvetlenül az orruk előtt.
Az öreg üggyel-bajjal megfordította őket, majd már próbált volna valami iramot adni a marhák ballagásának, amikor az út menti árokban zajt hallott. Először csak legyintett rá, hisz mindenre nem figyelhet oda az ember, máskülönben igen hamar belebolondulna. A zaj azonban azután sem akart abbamaradni, s akkor már az öregember kíváncsiságát is felkeltette. Hát vetett egy hosszas pillantást a gulyára, s miután megállapította, hogy az állatok nem sietnek éppen sehova, gondolta elsétál az árokig, s megnézi, mégis mi van ott.
Ahogy közeledett, úgy húzta egyre összébb a szemöldökét, amely a végén már csaknem olyan mély volt, mint maga az árok. Nem volt véletlen a dolog, mert amonnan szörnyű acsargások, morgások hallatszódtak. Szinte meg lehetett tőle rettenni.
De az öreg eltökélt volt, ő egy pillanatig sem ijedt meg, csak ment előre, annak ellenére, hogy egyre fenyegetőbb lett az a hang.
– Uram atyám! Hát neked van ekkora hangod! – mondta néhány pillanattal később, miután szembesült a dologgal, hogy az árokban nem más, mint egy ökölnyi, fekete kiskutya morog fenemód mérgesen. A nyakára egy hurok volt kötve, attól próbált oly elkeseredetten megszabadulni. Az öreg hangjára valósággal megszeppent, mint a gyerek, aki rosszban sántikál. De mindez csak egy pillanatig tartott, azután kezdett csak igazán hangos patáliát csapni, mivel akkor már két ellenséggel állt szemben; a kötéllel és az öreggel. Akkorára nyitotta a száját, hogy csaknem kiesett rajta saját maga. A hangja pedig annyira éktelen és hangos volt, hogy az attól lehetett tartani, hogy messzire zavarja a gulyát.
– Jól van, na! Csihadj már, Vihar! – mondta nevetve az öreg, egyrészt, mert egy kicsit sem lehetett komolyan venni a szőrgombóc fenyegetését, másrészről örült neki, milyen találó névvel is illette az apró ebet, noha éppen csak, hogy megismerte. – Tőlem nem kell megijedni, azzal a hurokkal meg ne veszekedj, mert azt a nagy hangoddal le nem vakaródzod! De ha engeded, segítek! – magyarázott a gulyás a kutyának, majd lapátnyi tenyerét felé tartotta, hogy aztán ölbe vegye, és megszabadítsa a gyűlölt huroktól. No, akkor meg aztán már nem is acsargott a kiskutya, hanem egyenesen vonyított, bizonyosan attól félt, hogy hamarosan a nyakát törik, de éppen egy szála szőre sem bánta a dolgot. Egy pillanattal később az öreg visszatette a földre, s elébe dobta a hurkot. A kutya azért tessék-lássék módon jól megugatta az öreget, majd miután tudatosult benne, hogy immáron nincs a nyakában semmi, prüszkölt néhányat csak úgy köszönet helyett, mert úgy gondolta, mégsem jó azt búza módra szanaszét hinteni.
– No, akkor így már rendben vagyunk? – kérdezte az öreg, amire megint csak egy prüszkölés volt a válasz. – Azt hiszem, igen – nyugtázta érces hangon a férfi. Aztán hosszasan nézte a kutyát, ami megbékülni látszott már, talán már valósággal szégyellte is korábbi viselkedését.
– Mi lesz itt veled? – kérdezte tőle az öreg. – Kiraktak? – kérdezte, majd vizenyős szeme a hurokra terelődött. – Nem! Inkább nem bírtad a béklyót, és meglógtál! Így volt, ugye?
A kutya, mintha csak értette volna, megint prüszkölt egyet. Erre az öreg ismét elnevette magát. – Legalább nem vagy hazudós! A mai világban ez nagy érték! Hanem ettől még jól nem lakunk, én meg ráadásul ki is kaphatok, ha odalesznek a marhák! Hát, nosza, gyerünk! Hamar érjük utol őket!
Azzal az öreg megfordult, s határozott léptekkel elindult, néhány lépés után azonban megállt, és visszafordult. A kutya ott ült, ahol addig, pillantásából kitűnt a vívódás.
– Mi van? Nem jössz? – rikkantott az öreg, majd csapott egyet a tenyerével. – Hát akkor maradj! Mit bánom én!
Akkor már valóban igyekezni kellett, hogy ne menjenek rossz felé a jószágok, mert bizony felettébb hívogató volt számukra a zölden magasodó kukoricás a kopár, tarra lerágott útszéli legelő mellett. A vezér tehén kolompja erősen húzta a tábla felé a gulyát.
– Megállj, te! – kiáltott az öreg, de a tehenek, mintha meg se hallották volna, egyre csak mentek be a kukoricásba. A gulyáson átfutott a forróság, mert felismerte, ha oda beveszik magukat az állatok, egyhamar ki nem hajtja őket. Meg aztán, ha sikerül is, az csak nagy pusztítás után sikerülhet.
– Nem engedhetem, hogy ilyen csúfság essen meg velem vénségemre! – mondta az öreg, s ahogy az erejéből telt, nekiiramodott, hogy megfékezze a bajt. Olaj volt ez azonban a tűzre, mert a marhák is szaladni igyekeztek. Nem sok esély maradt, hogy az öreg megússza baj nélkül az aznapi legeltetést.
Egy pillanatig legalábbis úgy tűnt.
Aztán csak azt látta, hogy a kiskutya elsuhant mellette, majd elég távot tartva a marháktól, próbált elébük kerekedni. Mindez oly hirtelen történt. A hajsza végén úgy csapott le rájuk, mint ahogy a sólyom a pocokra, és haragos ugatással terelte vissza őket a megfelelő irányba. Az öreg, de még a marhák sem hittek a szemüknek. Olyan jó illata volt annak a zöldellő táblának, s olyan közel is volt már, a jószágok mégse mertek egy tapodtat sem tovább menni irányába, mert ott volt az az apró, fekete veszedelem, aki képes lett volna beléjük harapni, ez egy percig nem volt kérdés. Néhány szusszanásnyi idő múlva, még a legelszántabb, legfifikásabb öreg tehén is jobbnak látta beállni a sorba, és a falu fele venni az irányt, hogy csöndesen legelészve hazabotorkáljon. A kutya még akkor is ugatott, belecsaholta mondandójába a pásztorkutyák minden dicsőségét, boldogságát. Körbement a gulya körül egyszer, kétszer, majd egyenes háttal leült, és mint aki csak meg akart volna nyugodni a jól elvégzett munka látványában, szemének csillogásával tovakísérte a jószágokat.
– Vihar! Kutyám! – ért mellé az öreg. – Szép munka volt! Igazán az! – dicsérte meg minden joggal az ebet, miközben szelíden megveregette annak oldalát. Nyoma sem volt bizalmatlanságnak akkor már egyik részről sem, úgy voltak ők ketten, mintha mindig is együtt dolgoztak volna.
– Innen már tudják az utat, de holnap új nap virrad. Hazajössz velem? – kérdezte az öreg, s eszébe sem jutott a régi fogadalom, miszerint sosem lesz többé kutyája.
Vihar nem felelt, nem prüszkölt, csak csöndesen elindult a gazdája után.
Hazafelé tartott.