Legszebb emlékem – HATODIK TÖRTÉNET –

Összes megtekintés: 580 

A jó doktor bácsi

Első osztályos koromban egy jó doktor bácsi megmentette az életemet. Messze laktunk az iskolától, körülbelül két kilométert kellett gyalogolni naponta oda és vissza is. Utunk – mert a környékről sokan jártunk abba a falusi iskolába – egy homokos dombvidéken vezetett át – Szitásdombnak hívták – építkezéshez onnan hordták a homokot. Szabálytalan mélységű, kisebb-nagyobb gödrök is voltak. Télen – akkoriban kemény telek voltak, sok hó esett – gyakran beleléptünk a mély, hóval telt gödörbe, de kihúztuk egymást. Hosszú és fáradságos út volt az iskolába járás, de mi gyerekek élveztük, mert jól játszottunk közben, sohasem verekedtünk , nem veszekedtünk. Télen kedves játék volt a Krisztus-kereszt formálás:
— Zárt lábbal és kiterjesztett karokkal hanyatt vágtuk magunkat a puha hóterítőn – kereszt alakú nyomunk maradt. Egy ilyen játék okozta halálos betegségemet – vékony kabátom, ócska cipőm teljesen átázott, és megfáztam. Este – anyámnak el akartam mondani aznap tanult kedves versikét – ma is emlékszem még szövegére – de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. hamarosan magasra szökött a lázam is, fulladni kezdtem, majd köhögni.
Nevelőapám éjfél tájban a homokdombokon át gyalog – hogy is mehetett volna másként! – felkereste a falusi körzeti orvost. Már aludt, fáradt volt a napi beteglátogató körútjától. Nővére nyitott ajtót apának, de megmondta azt is, hogy nem kelti fel bátyját, majd reggel szól neki, hogy jöjjön ki hozzánk. Így is történt, de addigra már alig éltem a fullasztó köhögéstől és a láztól.
A doktor azonnal látta, hogy nagy baj van, diftériás lettem. Írta a kórházi beutalót és kérte, hogy azonnal vigyenek kórházba. Anyám megfenyegette:
– Ha meghal a gyerekem, maga lesz felelős miatta, mert nem jött időben…
– Belátom, de nem tehetek róla, nem ébresztettek fel, de talán még nem késtünk el.
Nem volt egyszerű eljutni a kórházba, apa a karjában vitt gyalog a buszmegállóig, onnan busszal a nagyjából öt kilométerre levő kórházba.
Ott azonnal kezelésbe vett egy komor képű orvos – csóválta a fejét nagy aggodalommal és injekciókat szúrt mindkét combomba. Anyám könyörgött neki:
– Doktor úr, mentse meg egyetlen kincsemet, az apját már elvesztettem, ő a mindenem
– Asszonyom, mindent megteszek, de csodát nem tehetek, reménykedjünk, imádkozzunk…
Megengedték, hogy a külön szobában – a diftéria fertőző, súlyos betegség volt akkoriban járványok is voltak – anyám is velem maradjon. A szoba berendezése egy vaságy, asztalka, szekrényke, két szék. Anyám a széken ülve virrasztott, bóbiskolt mellettem több éjszakán át. Ez fontos volt, mert ő könyörögte belém kanalanként a levest és a teát…
Néhány nap múlva egy délután izzadni kezdtem, patakokban folyt rólam a víz, átázott az ágynemű, a padlóra is jutott verítékemből.
Anyám kétségbeesetten hívta a nővéreket – apácák voltak akkoriban ápolónők a kórházban. Hárman is jöttek és anyámat megrémítették:
– Meg fog halni a kislánya, mert most már a halál vize veri… – térdre vetették magukat és hangosan imádkoztak értem, anyámmal együtt.
Kisvártatva jött a jó doktor bácsi , aki mégis csodát tett velem.
– Asszonyom, ne sírjon, ez az izzadás azt jelenti, hogy életben marad a kislánya, most fordult jobbra a betegsége…
Így történt. Visszakaptam az életemet. Ezzel még nincs vége a történetnek…
Évek múlva, amikor gyermekeim születtek a jó doktor bácsi lett a fogadott házi orvosunk. Különleges ember volt, mert nem fogadott el havi járandóságot – mint ez szokás mostanában – ő csak akkor jött, ha szükség volt rá, sajnos, elég gyakran, mert első lányom gyengécske volt születésétől tízéves koráig: nyolc alkalommal esett át tüdőgyulladáson, de minden fajta gyerekbetegség is megfertőzte.
A jó doktor bácsi – ha kellett – naponta jött injekciót adni, karácsony este is ott ült velünk a karácsonyfa mellett, mert lányom éppen szamárköhögéssel fuldoklott. Alig fogadott el némi honoráriumot. Nem is volt autója sem, motorkerékpáron, viharkabátban jött a nagy hidegben, mindig – amikor szükség volt rá. Elmondhatom, hogy hozzá hasonló elhivatott orvossal nem találkoztam rajta kívül .
Áldja meg őt – már rég meghalt – poraiban is Isten. Szent volt, a gyerekek szentje.

Írta: Tóth Sarolta

Szólj hozzá!