Amit én látok és amit te látsz

Amit én látok és amit te látsz

Őszi esős nap délutánján sétáltunk párommal útban az orvos felé.
Hűvös volt, rideg volt hozzánk az ég és még is volt pozitív tartalom a napunkban, egy kiállítás , pontosabban kettő.
Az első a szüretet mutatta be és az ősz ezzel járó fáradalmait és örömeit képekben , foltvarrásokban vagy épp festményen örökítette meg.
Mindig hittem abban, hogy a művészet célja érzelmet kiváltani belőlünk. Mindig érdeklődtem ő mire gondol a műveket nézve.
A lépcsőn haladva felfelé fotó kiállítást láttunk. Vissza köszönt itt is az ősz. Az egyiken megjelent a tó, rajta kikötött csónakokkal és körötte elnyűtt, lombjukat hullató fákkal. Engem a festményeket nézve érzéseim rohantak le, míg ő meg látta bennük nagyapja munkásságát és megosztotta velem, milyen büszke volt rá mint festőre. Én a tavat ábrázoló fotón a tájat láttam, hiszen imádtam megörökíteni, ő a hobbijára asszociált, a horgászatra. Én a csodás Holdat, a mellette derengő mély sötétséget és a belőle felbukkanó, lámpák fényében ragyogó távoli templom tornyot láttam. Azt éreztem meg találtam a nyugalmat és magát az égitestet, amelyet már gyermekkorom óta úgy szeretek. Benne megfogalmazódott, hogy az ott a képen a tolnai templom tornya és a víz, a Duna, amelynek partján sétáltunk régen és ahol ő gyermekként játszott. Fontos volt számára a város, hiszen Tolnán nőtt fel. Eszébe ötlött nagyapja miként festette meg a fénykép mását.
Sietnünk kellett. Időpontra mentünk. Az eső eleredt. Mindig arra gondoltam ilyenkor elhunyt szeretteink könnye hull alá az égből, akik fentről gondolnak reánk. Én mentem, kedvesem azonban megtorpant. Zilált hajú, kopott , koszos ruhájú idegenekre tévedt tekintete és vele az enyém is. Ültek a hideg kövön. Beszédük felemás, kissé elmosódott volt a hallásomnak, szinte alig érthető.
Szemük végtelen volt és érthetetlen, szelíd, szinte gyermeki ártatlanságot sugárzott. Talán az alkohol formálta át üvegessé, ragyogóvá. Én ezt láttam és amikor cigarettát kértek, én tiltakozólag intettem és mondtam.
– Gyere menjünk. – de intésem ellenére ő oda lépett hozzájuk és adott nekik. Azok pedig megköszönték.
– Nem tudhatod miért jutottak ide. – és ekkor a szavai érzések áradatát váltották ki belőlem, hullámát a bűntudatnak, felismerését a sztereotípiának, elutasításnak. Rá ébredtem ő mit látott és én mit láttam. Ő látta a megtörtséget, a reményt, a segélykérést, az embert.
Én láttam a hajléktalant és most láttam meg, amit ő. Tudatába kerültem, milyen ítélkező voltam.
Kérem emberek tanuljatok szavaimból vagy csak gondolkodjatok el. Ne ítéljünk! Látunk és érzünk. Nem ugyanazt látjuk és érezzük. Egy napsugár, egy elrepülő madár, amit látok én de lehet ő csak az eget látja, egészét a kék végtelennek.
Egy a fontos, lássuk meg a jót, az embert, az érzéseit. Az elutasítás nem teremt, csak el vesz belőlünk és megfoszt másokat tőlünk és szeretetünktől, amely mindenkiben él.