Őszi nap: Hatodik történet: Rég volt, igaz volt

Minden gyerek életében elérkezik az idő, hogy megérett az iskolába járásra. Velem is ez történt, pedig én nem vártam az iskola kezdést, sőt… Lehet, éppen ezért emlékezem rá ilyen pontosan.
Nyár elején, Anya annak rendje-módja szerint beíratott az iskolába. Nagyon meg voltam szeppenve, de kedvesen vigasztalt, még sok idő van őszig. Itt van a nyár, rengeteg idő lesz a játékra. Állandó óvoda nem volt, csak nyáron működött pár hétig a nyári óvoda. Ide én nem jártam, illetve csak pár napig, mert nem szerettem ott lenni. Anya meg kivett, mert nem lehetett azt a kevés pénzt feleslegesen kifizetni, amit Apa keresett a városban. Így aztán, otthon tébláboltam Anya körül. Legeltettem a libákat, segítettem veteményt gyomlálni, vigyáztam a két éves húgomra, és a játszásra is bőven maradt idő.  
Augusztus vége felé azért már többször szóba került az iskola. Anyával elmentünk kicsi falunk aprócska vegyesboltjába, hogy iskola kezdésre bevásároljon nekem. Akkoriban a falusi vegyesboltokban szinte mindent meg lehetett venni, amire szükségünk volt. Vettünk fa tolltartót, piros-kék színű ceruzát, és rendes grafit ceruzát. Kockás füzetet, vonalas füzetet, egy doboz színes korongot, és pálcikát. Barna tornacipőt és fekete tornanadrágot is kaptam. Vettünk még kék bekötőpapírt és vignettát. Apa a városban megvette az iskolatáskát meg az iskolaköpenyt. Az iskolaköpeny nagyon nem tetszett, mert apa sötétkék színű helyett feketét hozott. Anya vigasztalt, hogy jó lesz ez, nézzem csak meg, milyen szép fehér legombolható gallérja van. Praktikus volt a legombolható gallér, mert ha elkoszolódott, esténként ki lehetett mosni, reggelre megszáradt, anya szépen kivasalta és már vissza is lehetett gombolni. A köpenyt meg elég volt hétvégén kimosni. 
Szeptember elsején Anya ünnepi ruhába öltöztetett. Sötétkék rakott szoknyát, fehér blúzt adott rám, lábamra fehér térdzokni és fehér szandál került. Nagyon melegen sütött a Nap, mikor elindultunk a tanévnyitó ünnepélyre. Én mégis meg-megborzongtam ahogy közeledtünk az iskola hatalmas épülete felé. Igazából nem is volt olyan hatalmas, de nekem akkor még annak tűnt. Nagyon nem volt kedvemre való, hogy iskolás leszek. Iskolás unokatestvéreim mindenféle rémséges történeteket meséltek a tanítókról, meg a felsőbb osztályokba járó gyerekekről, főleg a fiúkról. Ráadásul, egész délután majd az iskolapadban kell csendben ülni, és figyelni. Úgy gondoltam, és ezt Anyának el is mondtam, hogy  nekem sokkal jobb lenne otthon az udvarban kergetni a tyúkokat, libákat. Nem akarok sem írni, sem olvasni, sem számolni, jó nekem így ahogy van. Anya csak legyintett egyet kezével és mosolygott, hisz jól ismerte kicsit akaratos kislányát.
Semmi pénzért sem engedte volna el a kezemet, nehogy elszaladjak. Egyfolytában magyarázott, hogy jól figyeljem meg az utat, mert holnap már egyedül kell eljönnöm az iskolába. Neki sok dolga van, még ki kell meszelnie a pincét, mert itt az ősz a nyakunkon. Hamarosan krumpli szedés, alma szedés, és a pincének frissen meszelve kell várnia a terményeket. 
Annyira megrémisztett, hogy egyedül kell jönnöm iskolába, még a tanévnyitó ünnepségre sem tudtam figyelni. De nem csak én voltam megszeppenve, hanem a velem egyidős gyerekeknek is lefelé görbült a szája. Pár utcabeli kislány ismerős volt, a többiekkel akkor találkoztam először. Mikor vége lett az ünnepélynek, Anya megvette az első osztályos könyveket. Nem volt sok könyvünk, olvasó könyv, számtan könyv, ének könyv, meg környezetismeret könyv. Este Apa gondosan bekötötte könyveimet, füzeteimet a kék papírba, mindegyikre ragasztott egy vignettát, és szép kacskaringós betűivel ráírta a nevemet. Mindent bepakoltunk az iskolatáskába, hogy másnap ne legyen rá gondunk.  
Borús reggelre ébredtünk. Anya mondta, az ősz már csak ilyen, egykettőre összeállnak a felhők, aztán már esik is az eső. Pedig most igazán nem kellene, jobb szárazban megkezdeni az őszi betakarítást. Szerencsére nem sok eső esett, mire dél lett, gyönyörűen kisütött a Nap. Anya szerint azért, mert a Nap is tudja, hogy ma megyek először iskolába. Én akkor még el is hittem, és ettől egy kicsit jobb kedvem lett. Ebéd után felvettem a fekete iskolaköpenyemet, Anya két copfba fonta hajamat, frissen vasalt fehér szalagot kötött a fonatok végére, majd felsegítette hátamra az iskolatáskát. Uzsonnát is csomagolt, két szelet zsíros kenyér volt egymásba fordítva, köztük paprika szeletek. Az utcaajtónkig kijött velem, és vártuk, hogy jöjjenek a nagyobb gyerekek. Unokatestvéreim már harmadikosok, negyedikesek voltak, mikor házunk elé értek szólt nekik, hogy majd vigyázzanak rám az úton. Megsimogatta a fejemet, megpuszilgatott és én elindultam az iskolába.
Kicsit megkönnyebbültem, hogy nem egyedül kell mennem. Jaj, de irigyeltem a fecskéket, hogy ők szabadon repülhetnek villanydrótról villanydrótra, nekik nem kell órák hosszat az iskolapadban ülni és figyelni a tanító nénire.
Az iskolában az első nap rengeteg új élményben volt részem, már el is felejtettem, hogy nem akartam iskolás lenni.  Az izgalom nekem akkor kezdődött, mikor vége lett a tanításnak, és haza indulhattunk. A felsőbb osztályosoknak még volt órájuk, így nekünk egyedül kellett haza mennünk. Senkiért sem jött a szülője, mert nem értek rá. Majdnem mindenkinek az édesapja a termelőszövetkezetben dolgozott reggeltől-estig. Az anyáknak meg maradt az otthoni munka, a gyerekek nevelése, meg a szőlő művelése. A nagyszülőknek is bőven volt tennivalója, így őket sem lehetett a gyerekekért küldeni. Nálunk apa a városban dolgozott, de ő is csak az esti vonattal járt haza. 
Tanító nénink kikísért bennünket az iskola kapujáig, és mi elindultunk hazafelé a szélrózsa minden irányába. Autó ritkán járt a falunkba, nem kellett félni, hogy elé szaladunk. A lovas, és tehenes szekereket hajtó emberek meg figyeltek az úton jövő-menő gyerekekre. Addig nem volt semmi baj, míg többed magammal gyalogoltam az útszéli porban, de amikor kis társaim mind hazaértek, nagyon elbizonytalanodtam.
Utcánkban szinte minden ház előtt élősövényből volt a kerítés, a kapuk meg deszkából készültek, így nem lehetett belátni az udvarokba,  és én elfelejtettem megjegyezni, hogy melyik a mi házunk. Szüleim nélkül eddig sehova sem mehettem egyedül, ezért voltam most bajban.
Álltam az utca széli porban és potyogtak a könnyeim, hogy mi lesz most velem. Hiába nézegettem jobbra-balra, senki sem járt az utcánkban. Már hangosan zokogva járkáltam fel s alá, hátamon az iskolatáska is egyre nehezebb lett, mikor anya kinézett az utcára. Talán megérezhette, hogy bajban vagyok, – nem tudom. Szaladt hozzám és aggódva kérdezte, mi a baj, miért sírok ilyen keservesen. Mikor elmondtam neki miért sírok, nem nevetett ki, és nem korholt, hogy buta vagyok.
Letörölte könnyeimet, kézen fogva elmentünk az utcánk elejéig, majd elkezdtük számolni a piros zsindelyes házakat, és mikor a harmadikhoz értünk, az volt a mi házunk. Még párszor visszamentünk az utcánk elejére, de már egyedül számoltam a házakat. Ezután már soha többé nem aggódtam, hogy nem találok haza. 

“Őszi nap: Hatodik történet: Rég volt, igaz volt” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Rita, Magdi, Rózsa!

    Örömmel írtam történetemet, egy kicsit vissza repített az időben. Köszönöm a hozzászólásokat. Szeretettel(l)Kata

  2. Nagyon kedves történet volt, ráadásul sok-sok ismerős téma került elő. Az iskolaköpeny, a tolltartó, a színesek, a fehér gallér, stb., stb.
    Én se jártam óvodába, illetve csak három napot, mert aztán megszöktem onnan. Iskolába járni viszont szerettem.
    Jó volt felidézni a múltat.

    Szeretettel: Rita:]

Szólj hozzá!