Őszi nap: Hetedik történet

Ágoston napjai tömve voltak munkával, jóformán semmi másra nem maradt ideje. Rögtön az egyetem elvégzése után kezdett el dolgozni a cégnél, melyet mindazok, akik ismerték, csak a Fekete Sziklának neveztek. Ágoston először azt hitte, hogy csak a cég székháza ennek a nem hivatalos névnek a névadója, nehezen tudta volna megmondani, hogy látott-e már hasonlóan nyomasztóan komor épületet, mint ez. Tökéletesen illett rá a Fekete Szikla elnevezés, a sötétsége meghatározó volt. Néhány hónap után Ágoston elkezdte érezni, hogy nemcsak az épület miatt nagyon találó ez az elnevezés. A cég vezetői fontosnak tartották a keménységet, néha már könyörtelenséget. A célok érdekében semmi sem volt szent és a célokat egy szóval össze lehetett foglalni: pénz. Nyereség.
Ágostonnak, mint erős fiatalembernek tetszett ez a mentalitás, mikor sportolt, akkor is mindig a győzelemre hajtott. Így könnyen beilleszkedett a Fekete Szikla légkörébe, meredeken emelkedett a ranglétrán és nem panaszkodhatott a fizetésére sem.
Az egyetlen, amiben hiányt szenvedett, az a szabadidő volt, és még azt a keveset is, ami akadt, nehezen lehetett szétválasztani a munkájától. Mert ha golfozni vagy teniszezni ment, ott is általában olyanokkal találkozott, akikkel üzleti kapcsolatban állt, akik valamelyik másik cégnél voltak managerek. Az ilyen sportolások közbeni beszélgetések néha hasznosabbnak bizonyultak, mint amiket a tárgyalóasztaloknál folytattak.
Ágoston egyik délben egy üzleti partnerével készült ebédelni, és már kijött az épületükből, mikor utolérte az ebédet váratlanul lemondó, elnézést kérő telefonhívás. Semmi baj, válaszolta, aztán zsebre vágta a telefont. Hirtelen ráérzett, hogy most valami olyat nyert, amije ritkán volt: egy szabad órát, amire nem volt betervezve semmi más, csinálhat vele, amit akar. Felnézett a magasba az irodája ablakára, tudta, hogy elintéznivalója bőven lenne, de aztán elindult a másik irányba. Az étterembe nem akart egyedül menni, viszont éhséget érzett. Szerencsére a közelben volt egy McDonalds. Ilyenben sem voltam már évek óta, gondolta magában, és miközben bement, felrémlett benne, hogy milyen sokat változott ő maga és az élete egyetemista kora óta. Nem akart ott leülni enni, becsomagoltatta, amit rendelt és kiment. A nap gyönyörűen sütött, nem forrón, égetőn, mint nyáron, hanem simogatón, őszies, lágy kedvességgel. A közeli városi parkban volt egy kis tó, oda igyekezett, remélve, hogy a szép idő ellenére is talál egy szabad padot.
A park tele volt emberekkel. Fiatalasszonyok toltak babakocsiban bébiket, nagyobb kisgyerekek szaladgáltak, idősebb párok, nyugdíjasok sétáltak. A játszótérről őfelé szállt egy labda, ezt egy ügyes mozdulattal sikerült elkapnia úgy, hogy sehol sem piszkolta vele össze a ruháját. Elmosolyodott magában és továbbment a tavacskához. Szerencséje volt, éppen akkor állt fel valaki. Talán munkanélküli, gondolta Ágoston magában, mert a férfi nem tűnt idősnek. Lehet, hogy az egész délelőttjét itt töltötte? Nézelődni való akadt bőségesen, a tavon kacsák és hattyúk fürdőztek és gyakran kíváncsian odaúsztak a part menti padokon üldögélők elé. A víz tisztának látszott, bár elég sok vízinövényt látott benne: a víz felszínén tavirózsákat, a mélyben apró füveket, kisebb nádat.
Miután elfogyasztotta, amit magával hozott, becsukta a szemeit. Elengedte magát, élvezte a napsütést, a nyugalmat, a pillanatnyi stresszmentességet. Nehezen tudta volna megmondani, mikor érzett utoljára valami hasonlót. Mintha a város eltávolodott volna, és vele együtt messze szállt minden, ami a napjait általában kitöltötte. Egy különös, ébrenléti álom állapotba került hamarosan. Egy domboldalon vándorolt ragyogó napsütésben, ahol fák vették körül, de nem olyan sűrűn, mint egy erdőben, ahol a fák miatt alig van világosság. Csend volt, elringatta a természet friss illata, egyre kevésbé érezte az idő múlását. Minek ez a rohanás, amiben élek? Ezzel a kérdéssel foglalkozott gondolatban egy darabig, de aztán már nem verbalizálódott a fejében semmi, hanem elmerült valahová mélyre, az öntudatlanság mélységeibe.
Nem lett rosszul, nem esett le a padról, az arra sétálók nem láttak mást, csak egy csukott szemmel üldögélő férfit. Mennyi idő telt el így, maga sem tudta. Az riasztotta fel hirtelen, hogy megszólalt az órája csipogója. A telefonja hangját kikapcsolta, mikor ebédelni kezdett, de az órája is intelligens volt, minden fontosabb értekezlete, megbeszélése előtt kiírt egy rövid emlékeztető üzenetet, és ha ő nem reagált legalább egy gombnyomással, akkor csipogni kezdett.
Ahogy magához tért, az első pillanatban szinte azt sem tudta, hol van. Aztán mérges lett az órára, amelyik felriasztotta különös állapotából. És csak a harmadik pillanat volt az, amikor realizálta, hogy igyekeznie kell, ha nem akar elkésni egy fontos tárgyalásról.
A parkból kifelé haladva majdnem irigykedve nézett az ott maradókra. Végigfutott a fejében a gondolat, hogy változtatni kellene az életén.
Egy órával későbbre ebből a szép gondolatból már semmi sem maradt.

“Őszi nap: Hetedik történet” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Rita!
    Örülök, hogy tetszett, és annak is, hogy vetted a fáradságot arra, hogy leírd. Körülbelül hasonlóan érzem én is, bár én a gyerekszülés előtt magam is dolgoztam ilyen "több, mint normál munkaidő" üzemmódban szoftveresként. Sajnálom egy kicsit a fiatal generációt, akár kényszerből, akár másképp hajszolja túl magát. (A kényszer alatt értem például a jó állás elvesztésétől való félelmet is.)
    Szeretettel:
    Márta

  2. Tetszett ez az írás. A fekete épületek valóban komorak, nem is értem, hogy miért trendi feketére festeni, olyan, mint egy nagy halottas ház. A szabadidő nélküli, jó fizetésű állás soha nem volt az enyém, mert akkoriban még normál munkaidők voltak, de azért a fiatalabb generációk révén ismerős téma.

    Szeretettel: Rita:]

Szólj hozzá!