Semmiségnek tűnő, hétköznapi kis csodák – – 2. helyezett

Napok óta rosszul aludtam, jóformán álmatlanul forgolódtam éjszakánként. A nappalok ennél fogva úgy teltek, mint egy éber álom, vonszoltam csak magamat egyik saroktól a másikig, akár egy zombi. Persze nem hibáztathatom sem a teliholdat, sem más egyéb körülményt, ami ezt kiváltotta. Én magam voltam az, aki ezt az állapotot előidézte, mert túl sokat foglalkoztam olyan kis dolgokkal is, ami mellett mások gond nélkül tovább mentek.
Csak rágott belülről a kétségbeesés, a tehetetlenség férge, nem fordultam segítségért senkihez sem, úgy gondoltam megoldom egymagam. Hát mondanom sem kell nem jártam sikerrel. Csak azt sikerült elérnem, hogy mint a kutya, amikor saját farkát kergeti, újra és újra ugyanazokat a köröket futottam le, bármiféle megoldás nélkül.
Aztán egy reggel úgy döntöttem, kiszellőztetem a fejem a friss levegőn, ezért lementem a közeli parkba, könyvvel a hónom alatt, és leültem egy árnyékos padra. A könyv a térdemen, én pedig üveges tekintettel bámultam magam elé, az engem körül vevő környezetről tudomást sem véve.

A látszólagos csendet és magányomat azonban hirtelen egy gyermekhang törte meg.
– Visszadobnád a labdámat?- rázott fel méla töprengésemből.
– Hogyan, tessék?- kérdeztem meglepetten.
– Kérem szépen a labdámat, begurult a pad alá.
Felnéztem és akkor láttam meg, hogy egy szőke kislány áll előttem, kezével a pad alá mutatva, amelyiken éppen ültem. Fel sem kellett állnom, csak előre hajoltam, és már el is értem a labdát.
– Tessék, parancsolj, itt a labdád.
Boldogan szorította magához a labdáját, ám ahelyett hogy visszaszaladt volna játszani, továbbra is ott állt előttem és mosolyogva, kíváncsi tekintettel nézett rám.
– Mit olvasol? Olyan szép színes a borítója, csak nem egy mesekönyv?
Akkor vettem csak észre, hogy amit találomra levettem a polcról, nem más, mint gyerekkorom egyik kedvenc könyve.
– Hát majdnem olyan, mint egy mesekönyv. Mondókák és versek vannak benne. Tudod, amikor annyi idős lehettem, mint te most, anyukám mindig ebből olvasott nekem.
– Én nagyon szeretem a mondókákat. Az oviban sokat megtanultam ám kívülről.
– Szeretnéd, ha olvasnék neked a könyvből?
– Igen. – mondta lelkesen, és ekkor már előttem guggolt két kis öklével alátámasztva az állát.
Kinyitottam valahol középtájon a könyvet, és már olvastam is neki, Weöres Sándor: A Tündér című versét.

„ Bóbita, Bóbita táncol,
Körben az angyalok ülnek,
Béka-hadak fuvoláznak,
Sáska-hadak hegedülnek.”

– Ezt ismerem! Ezt én is tudom! Az oviban tanultuk, együtt szoktuk énekelni az óvónénivel!- kiáltott fel boldogan, félbe szakítva engem. Majd váratlanul felpattant a földről, ugrálni kezdett és a folytatásra buzdított:
– Folytasd, folytasd!

„Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, igér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.”

A következő versszakot már velem együtt mondta, csillogó szemekkel, miközben forgott körbe- körbe. Mire a végéhez értünk már táncolt önfeledten, ismétlést követelve. Elkezdtem hát újra elölről, de nagyon hamar lehagyott, és már a saját ritmusában énekelte, messze lekörözve engem, kihagyva egy- egy sort, illetve megismételve némelyiket. Aztán mikor megunta az éneklést, csak futkározott körbe- körbe, végül ledőlt a fűben, és úgy kacagott, mint ha sosem akarná befejezni. Azt hiszem, ez volt az pont, mikor az általam olyan fontosnak tűnő gondjaim egyszerűen tovaszálltak, megszűntek létezni, feloldódtak egy kislány őszinte, határtalan boldogságában.

– Annácska, hol vagy?- hangzott valahonnan a park egyik végéből.
– Ez anyu lesz, biztos engem keres. – mondta, majd ugyanolyan váratlanul, ahogy feltűnt, a következő pillanatban már ott sem volt, rohant vissza az édesanyjához.
Becsuktam a könyvet, és váratlanul megrohantak a gyermekkori emlékek, a sok boldog pillanat, melyek ehhez a könyvhöz fűztek. Mióta itt ültem a parkban, most először emeltem fel a fejem és néztem körül, pontosabban inkább csodálkoztam rá az engem körül vevő világra.
Most tűnt csak fel, hogy a park tele van színes virágokkal, amiket méhek döngenek körül, a fákon, a bokrokon madarak dalolnak, röpködnek egyik ágról a másikra.
A fűben kisgyerekes családok ültek pokrócokon, kisgyerekek totyogtak a szülői kéz óvó biztonságban, máshol kamasz lányok- fiúk nevettek hangosan csapatba verődve, vagy éppen szerelmespárok andalogtak romantikusan.
Nem tudtam betelni a rengeteg látnivalóval, hirtelen úgy éreztem, mint ha kitágult volna körülöttem a világ.
Ekkor döbbentem csak rá, hogy milyen színes kavalkád vesz körül, csak én eddig nem vettem észre, mert bezárkóztam a saját fakó színű világomba. A park, ami eddig kimerevített színtelen képkockának tűnt csupán, hirtelen megtelt varázslatos élénk színekkel, hangokkal és illatokkal. Egy vidám, színes kisfilm pergő képkockái között találtam magam, és ami még fontosabb, többé már nem voltam kívülálló. Eggyé váltam mindennel és mindenkivel. Újra egy voltam az emberek közül.
Ekkor felvillant bennem a gondolat, rájöttem mi az, ami eddig hiányzott az életemből, pedig mind végig itt volt bennem. Felfedeztem újra, a bennem élő gyermeket, azt a kisfiút, aki egykoron voltam, és aki most kitört lelkem börtönéből, és mindennek tud örülni. Talán ez lesz a megoldás minden búmra, bajomra, meg kell tanulnom más szemmel néznem a világot, és benne az embereket.
Felálltam a padról, széttárt karokkal, mint aki felszállni készül, kiálltam a napra, és felnéztem, bele egyenesen a napba. Elvakított, pont, mint gyerekkoromban, és elkezdtem nevetni, nem törődve azzal, mások mit szólnak hozzá. Majd lefeküdtem a fűbe, betettem a könyvet a fejem alá, önfeledten élvezve, ahogy a nap melege simogat, cirógat, visszaadva az életkedvemet.
Tegnap rám mosolygott a Világ, én pedig visszamosolyogtam rá.

Írta: Hajgató Attila

Vers: Weöres Sándor: Bóbita. Móra Könyvkiadó, Bp. 1980. kiadás alapján.