Kis Ilonka –

Összes megtekintés: 897 

Ilonka nyúlánk kis kamaszlány volt. Kék szeme, szőke haja szebb volt az átlagnál, de szakadt ruhája és véznasága miatt inkább sajnálatot ébresztett az emberekben, mint csodálatot.
Régóta álldogált már a házuk mögött. Meztelen talpa a sárba süllyedt, s ő önfeledten merült el lábujjainak játékában, ahogy azok a sárral incselkedve újra és újra vékony csíkban engedtek utat a ragacsnak. Napok óta esett már az eső de a rossz idő sem ronthatta el a kedvét. A fiú, aki régóta ólálkodott már körülötte, a templomból kifelé jövet végre megszólította és ma találkoznak.

Az ifjú a környék leggazdagabb urának fia volt, vele egykorú kamasz. A szomorú szeme tetszett neki leginkább. Talán azért, mert az a saját tekintetét tükrözte vissza. Sokszor látta már a templomban a szüleivel, néha összenéztek de még köszönni sem igen mertek eddig egymásnak. Olyan zavarba jött, mikor István megszólította, hogy elfelejtette hány órát beszéltek meg.
Reggel kicsit segített anyjának és ahogy csak tehette már rohant is. Más dolga úgy sincs. Iskolába nem járhat, anyja nem engedi. Az ólból elfogytak az állatok még a télen, azzal munka ezért nincs s anyját a legkevésbé sem érdekli a kert, ahol tavaly még pár dolog megtermett, de idén a természet megbosszulta a hanyagságot és csak a gyomnak engedett utat. Az asszony az uraságnak mosott, ebből tengődtek valahogy.
Nagyon izgult, de lecsillapította ijedt szívét és magán erőt véve rendíthetetlenül várt, lassan már két órája. Gyomra korgott, a tegnap esti zabkása emléke oly régi volt, de szíve zakatolása elfeledtette vele ezt is. Egyébként meg volt már olyan máskor is, hogy nem evett fél napig vagy tán egész nap. Most is kibírja.
A messzeségből apró alak kezdett kibontakozni és néha mintha megtorpanni látszana. Meg-megállt, visszafelé nézegetett, mintha félne tovább menni vagy attól tartana, hogy valaki követi. Lassan felismerte a fiút s ettől a lány úgy megijedt, hogy elkezdett a házuk felé futni. Majd hirtelen megállt, igyekezet nyugalmat erőltetni magára és lassan visszasétált. A szíve majdnem kiugrott, kiszáradt a szája, arca szinte lángolt és legszívesebben elbújt volna. Megigazította kócos haját, száját kicsit megharapdálta, mert valakitől azt hallotta, hogy így szép piros lesz és várta hogy a fiú odaérjen.

Így kezdődött és már hat kerek éve tartott ez a titkos szerelem.
Szenvedélyük egyre lángolóbb lett, úgy érezték, mintha egy lélek két testbe született volna. Ha egymás szemébe néztek, testük s lelkük súlytalan ringatózásba kezdett és csak lebegett ebben a boldog érzésben. Semmi és senki nem tudta ebben megzavarni őket. Órákig sétáltak összebújva és csak az este sötétje kényszerítette őket hazatérésre, mivel a lány anyja nagyon dühös volt, ha szürkületre nem ért haza. Ha ez történt, büntetésből egy-két napig ki sem engedte a házból.

Lassan mindketten elmúltak tizennyolc évesek. A fiúnak évek óta kiszemelt menyasszonya volt, a lány mellől az anyja rémes természetével hál’Istennek mindenkit elvadított, bár lett volna udvarló bőven. Ilonka ennek kifejezetten örült, hiszen így őszintén adhatta át magát annak a boldogságnak, amiről azelőtt soha nem hitte volna, hogy létezik. A fiú kényszeredetten engedett szülei unszolásának, s eltöltött néha egy-két órát a leendő menyasszonyával, de egyre azon járt az esze, hogyan tudna kibújni a házasság alól. Apja szigorával nem mert szembeszállni, anyja pedig gyenge szívére hivatkozva érte el nála, hogy ne mondhasson ellent akaratának.
Eljött a tavasz, amit a lány már nagyon várt, hisz egész télen alig volt ételük és a tüzelő is fogytán. Mostanában reggelente fura érzése volt. Először azt hitte beteg lesz, de amikor nem lett se jobb, se rosszabb, eszébe jutott anyjának egyik beszélgetése egy falubeli asszonnyal, akiket alvást színlelve kihallgatott, s megbénította a felismerés. Áldott állapotban van. Régóta erről álmodozott, de nem mondhatta el senkinek, a kedvesének sem. Neki azt a gazdag, kövér lányt kell elvennie. Mi lesz most ővele? Nem baj! Megszüli a gyermekét és majd felneveli, hisz anyja is egyedül él. Ha neki sikerült, ő sem fog kudarcot vallani és amúgy is ráér még emiatt izgulni.
Még végig sem gondolta ezt mikor meghallotta az ismerős füttyentést, s rohant a ház mögé. Anyja mostanában gyakran kérdezősködött hova szalad el olyan hirtelen és ez sokszor veszekedésbe fulladt, de semmi nem érdekelte csak Istvánnal lehessen.
A fiú idegesen toporgott, nem is nézett a lány szemébe, majd lassan, akadozva belekezdett mondandójába.
A hírre döbbent, néma csend volt a válasz. Csak egy kutya dühös csaholása hallatszott a távolból, majd a gazdája mérges káromkodása. Az állat felnyögött és utána már nem ugatott.
A lányt mintha pofon ütötték volna, percekig meg sem tudott szólalni. Kitűzték a fiú esküvőjének napját. Pár rövidke hét múlva vége mindennek, hisz már a templomban is kihirdették. Ilonka kényszeredetten elmosolyodott, valamit motyogott, arcon csókolta Istvánt, sok boldogságot kívánva és arról hebegve, hogy mindketten tudták eljön ez az idő és félholttá válva a záporozó könnyektől alig látva visszarohant a házba. István sokáig állt még ugyanott, a döbbenet, a csalódás megbénította. Azt hitte, hogy a lány átöleli majd és sírva kéri, hogy szöktesse meg és ne vegye el azt a másikat. Azt nem is sejtette, hogy ilyen könnyen elfogadja a helyzetet. Lehet hogy nem is szereteti? Nem, erre gondolni sem akart.

Eltelt egy hét. A tavasz dacára szürke volt az ég s a madarak biztonságot adó fészkükben ültek összebújva. A szerelmesek nem látták egymást azóta a nap óta. A lány a takarója alá bújva hol sírt, hol aludt kicsit, aztán arra ébredt, hogy álmában is zokog. Anyja hallotta, de úgy tett mintha nem venné észre. Magában örült, sejtette hogy mi történt. A fiú apja, aki régen rájött annak titkára jó sok pénzt adott neki, akadályozza meg, hogy a fiatalok találkozzanak. Most elégedetten dőlt hátra rozzant karosszékében, mint aki jól végezte dolgát. Bár ez az érzés aligha volt ismerős számára, hiszen a jól végzett munka és ő, elég távol álltak egymástól.
A fiú rosszullétet színlelve a besötétített szobájában feküdt és a szomorúság lassan tényleg megbetegítette. Anyja próbált belé lelket verni de semmi nem segített.
Egyszer csak gondolt egyet, kipattant ágyából, kapkodva felöltözött és magához vette az összes pénzt amit faládikájában talált. Sokáig nem lesz elég de majd eladja a gyűrűjét, amit a tizennyolcadik születésnapjára kapott és abból szerényen de eléldegélnek valahogy. Keres majd valami munkát és aztán idővel csak megbékélnek a szülei és elfogadják a döntését. Gondolatban elköszönt tőlük, lóra pattant és a lány háza felé vette útját. Ilonka mintha megérzett volna valamit, az udvaron állt. Ahogy a fiú odaért, a lóról felé nyújtotta a kezét és ő kérdezés nélkül pattant fel mellé.
A nap kisütött, a madarak végre kimerészkedtek fészkükből, mámorító, fűszeres illat járta át a rétet. A ló kitett magáért szinte repült, de a fiú lelassította, szeretett volna beszélni a lánnyal. Szerette volna megölelni, a szemébe nézni, látni a lány örömét. Ilonka szinte magán kívül volt a boldogságtól. Alig tudta elhinni, hogy a fiú megszöktette, most már csak jó történhet vele. Ha István vele van, semmi baj nem érheti.

Mögöttük hirtelen egy lovas tűnt fel, aki egyenesen feléjük tartott. Messziről látszott igyekezete, a nyeregben teljesen előre dőlve őrült vágtára kényszerítette lovát. A birtok intézője volt. Gazdája azzal bízta meg, hogy tartsa szemét a fián. Mivel az napokig ki sem bújt a szobájából, nem gondolta, hogy bármit is tervez, így nem állt készen a lova hogy azonnal utána induljon. Szerencsére tudta hol keresse. A lány házához érve még látta őket, ahogy távolodnak Megijedt hogy a szerelmesek eltűnnek a szeme elől, így gyors vágtába kezdett nem kímélve az állatot, majd előkapta puskáját, hogy egy lövéssel megijessze őket. Célzás nélkül lőtt. A ló egy pillanattal azelőtt hogy a fegyver eldördült volna, hirtelen megtorpant, lovasán nagyot rántva. Hatalmas dörrenés rázta meg az addig oly békés tájat. Az intéző amint visszanyerte egyensúlyát, szemével nyomban keresni kezdte a párt. Amit látott szinte teljesen megbénította. A fiú tehetetlenül fordult le e lóról, a lány megrántotta a kantárt, hogy megállítsa a lovat és rémült sikoltással ugrott le a földre. Lerogyott ájult kedvese mellé és sírva próbált életet lehelni belé.
Lassan odaért az intéző is, fejében őrülten kavargó gondolatokkal. Lelőtte a gazdája fiát. Az uraság puszta kézzel fogja őt megölni, ha megtudja. Gyorsan ki kell találnia valamit. Majd azt mondja, hogy szem elől vesztette és senki nem is sejti meg soha, hogy ő tette. De mi legyen a lánnyal? Körülnézett. Sehol egy teremtett lélek, azonnal kellett cselekednie. Felemelte puskáját. A lány mintha megérezte volna, könyörögve még a gyilkos szemébe nézett, kezét védelmezőn hasára tette, de a következő pillanatban élettelenül rogyott szerelme mellé. A férfi bénán állt. Fel sem fogta mit tett, csak bánta, hogy aznap felkelt a nap.
Síri csend lett úrrá a tájon. A kevés napsütésért hálásan csicsergő madarak rémülten kerestek most maguknak búvóhelyet a fák még zsenge levelei között, és akkor újabb fájdalmas kiáltás hasított az égbe. A fiú magához tért és félájultan a lány fölé hajolva próbálta feléleszteni, de Ilonka nem moccant.
Az ifjú átkozta szerencséjét amiért életben maradt. Sajgó lelkébe örök fogadalmat vésett a kín. Soha senkit nem fog szeretni és gyászban éli le egész keserves életét. Abban a pillanatban megkondult a harang az öreg templomtoronyban, hogy reggeli áhítatra hívja a bűnös lelkeket, ezzel pecsételve meg az ifjú keserű fogadalmát.

Ragyogó napsütésre ébredt a kis falu, az emberek mégis szomorúan bandukoltak az öreg temető felé. Ma temetik Kis Ilonkát és vele együtt a reményt is, hogy szegény s gazdag között szerelemből házasság lehet. A szegény ember üres hassal születik és úgy is hal meg.
Pár ember volt a sír körül. A gyászoló anya az ütött kopott koporsó mellett állt. Nem sírt de elszomorította a tudat, hogy öregségére egyedül maradt. Az ura már régen elment, most elment Ilonka is. Egy könnycsepp azért az ő szemében is megjelent ahogy a kicsiny fejfán lévő pár sort olvasta:

„Itt nyugszik Kis Ilonka,
élt 18 évet
1860-1878
Béke poraira.”

Valaki úgy gondolta, hogy nem érdemel többet.
Az ifjú meggörnyedt háttal állt apja mellett. Ott volt messzebb egy fa mögé elrejtőzve az intéző is, örök bujdosásra kárhoztatva.
A rövid szertartás után az emberek a pappal az élen lassan vánszorogtak hazafelé, de a fiú még mindig nem mozdult. Mikor egyedül maradt, zokogva borult a sírra, siratta kedvesét az életét és akiről nem is tudott, egyetlen gyermekét.

Évek teltek. A falubeliek már nem is emlegették Ilonkát. A fiú szülei nem siettették a nősülést, hagyták őt gyászolni. A menyasszony azonban egyre türelmetlenebb lett és lassan el kellett dönteni, hogyan tovább. Legyen hát, gondolta a fiú, neki már úgyis mindegy. Legalább a szülei vágya teljesül és végre békén hagyják.

Esküvőre készült a vidék apraja, nagyja. Sült hús illata szállt a levegőben, a környék összes kutyája ott ólálkodott hátha valaki odavet legalább egy lerágott csontot. Napok óta lázban égett mindenki, ez volt a legnagyobb esemény hosszú-hosszú ideje. Az úr kitett magáért és meghívta az egész falut.
A templomban összegyűlt a násznép. A lelkész hangja nem volt ma olyan érces, mint máskor, de gyorsan összeszedte magát, megköszörülte a torkát és elkezdődött a szertartás. A párra nézett. A menyasszony szeme csillogott de a fiú merev tekintete semmilyen örömről nem árulkodott.
Amikor kimondták az igent, a szomszéd faluban megszólalt a lélekharang, temetésre hívott.

Budapest, 2010. l0. 10.

Írta: Szála Gabriella

“Kis Ilonka –” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Márta!

    Köszönöm, hogy időt szántál rám.
    Igen, sok szerelemnek nem volt létjogosultsága tisztán anyagi okok miatt, ez rengeteg tragédiát eredményezett.

    Elolvasom én is hamarosan az ajánlott novellát.:)

    Szeretettel. Gabi

  2. Kedves Gabi,
    múltkori ajánlásod kapcsán olvasom a régebbi (mikor én még nem ismertem a HM-t) novelláidat.
    Nagyon ismerösnek tünt ez a történet, talán csak azért, mert valószínüleg gyakran elöfordult hasonló. Nekem is van egy hasonló témájú novellám, itt a link hozzá:
    http://time2life.wordpress.com/kund-abigel-novella/
    (Ha megvan Neked az Igy irunk mi II. kötete, akkor már ismered.)

    Tetszett az írásod, gratulálok hozzá szeretettel:
    Márta

  3. Kedves Gabriella!

    Szomorúan olvastam a reménytelen szerelemről. Csodálatos, mikor két ember egymásra talál, s igazi tragédia, ha a körülmények miatt nem lehetnek egymással boldogok.:(

    Sok szeretettel Eszter

  4. Kedves Gabriella!
    Nagyon szomorú, megható történetet írtál. A 19. század végén és a 20. század elején majdnem elképzelhetetlen volt, hogy egy gazdag fiatalnak megengedjék, hogy egy szegény társat keressen magának. Sokszor hallottam igaz történetekről, a fiatalok egymásba szerettek, de a szülők az anyagi különbségek miatt nem engedélyezték a házasságot. Gratulálok írásodhoz!
    Szeretettel: Magdi

Szólj hozzá!